Marsalkó Dávid a Halott Pénz 15 évéről: „A közönség összeforrasztotta a sebeimet”
Sikeres versenysportoló volt, de inkább a tanulást választotta. Majd jött a zene, ami minden vitt. De mit élt meg mindeközben a „vörös hajú srác”, aki mára Magyarország egyik legismertebb zenésze lett? Interjú.
Idén 15 éves a Marsalkó Dávid által alapított Halott Pénz, mégis a legtöbben az elmúlt 5-6 évben ismerték meg őket, a siker ugyanis váratott magára, nem is keveset. Marsalkó Dáviddal most az elmúlt 15 évről beszélgettünk: honnan indult a Halott Pénz, milyen út vezetett a sikerig, és mi történt mindeközben a “vörös hajú sráccal”, aki Magyarország egyik legismertebb zenésze lett.
Az tiszta sor, hogy ma kevesebben vannak azok, akik nem ismerik Marsalkó Dávid és a Halott Pénz nevét. De ugorjunk egy nagyot vissza oda, ahol még nem volt Halott Pénz, amikor még teniszeztél, és úgy gondoltad, hogy versenysportoló leszel. Úgy tudom, hogy elég szép eredményeket értél el, miért hagytad abba, a zene miatt?
Ennek több oka volt. Az aktív időszakom 10-től 18 éves koromig volt, akkor elég komolyan vettem az egészet. Hazai szinten el tudtam evickélni azzal, hogy jó eredményeim voltak, a klubból jöttek a támogatások. Viszont 18 éves koromban beláttam, hogy ahhoz, hogy kilépjek a nemzetközi színtérre, és elinduljon a nemzetközi karrierem, rengeteg pénz kellett volna. Ez viszont nem állt rendelkezésre. Szóval alapvetően az, hogy abbahagytam, reális döntés volt, hiába számítottam elég jónak. 18 évesen például az országos bajnokságon játszottam döntőt, ami viszonylag jó, de ahhoz, hogy erre fel tudjam építeni az életemet, nem volt elég kimagasló eredményem, és nem is volt rá lehetőségem. Amikor az érettségi után átgondoltam a lehetőségeimet, akkor arra jutottam, hogy inkább a tanulást választom, így mentem végül közgázra. A teniszkarrierem így gyakorlatilag véget ért, de 2003-ban elkezdtem az egyetemet és 2004-ben már megcsináltam az első Halott Pénz-számot. Szóval a tenisz után maradt űrt betöltötte a zene.
Korábban, a Halott Pénz előtt, mennyire volt jelen az életedben a zene?
Már középiskolában írogattam verseket, szövegeket. Volt egy barátom, akivel összejártunk zenéket csinálni, voltak kísérletezgetéseink, de nem tudatosan, hanem egyszerűen poénból, meg mert jól éreztük magunkat benne. De emellett rengeteg zenét hallgattam mindig. Középiskolában úgy mentem suliba, hogy a buszon olyan hangosra tettem a fülhallgatót, hogy hallják, amit éppen hallgatok. Szóval a zene mindig is nagyon fontos volt az életemben.
Ha jól tudom, azért volt próbálkozás még gyerekkorodban arra, hogy komolyabban foglalkozz zenével.
Körülbelül hét éves lehettem, amikor anyu elvitt egy énektanárhoz, mert ő szerette volna, ha járok zeneiskolába.
A tanár kérte, hogy a Boci, boci tarkát énekeljem el, és az első fél sor után azt mondta, hogy na jó, nekem nincs semmi közöm ehhez, semmi esélyem nincs rá, hogy zenével foglalkozzak.
Szerintem viszont annak a lehetőségét, hogy bárki zenével foglalkozzon, elvenni, egy óriási bűn. Ott egy gyerek, hangszeren tanul, foglalkozik a zenével, de az tökmindegy, milyen tehetsége van hozzá, a zene szeretetét nem szabad elvenni senkitől. Nekem ez egy óriási tanulság, és azt gondolom, hogy pedagógiai szemmel az egy óriási blama, ha valaki így áll egy gyerekhez. Egyrészt nem lehet tudni, hogy kiből mi lesz, másrészt meg nem lehet leírni egy gyereket így hétévesen, de még húszévesen sem.
Nagyon élénk azért ez az emlék most is, az ott akkor neked egy törés volt?
Nem, mert egyrészt nem is vágytam abba a zeneiskolába, meg hétévesen nem nagyon fogtam fel ennek a súlyát. Azt gondoltam, hogy jó hát nem énekeltem szépen a Boci boci tarkát, na bumm. De egyébként összességében azért bennem maradt ez a történet. És az egész Halott Pénz-sztori erre jó példa: senkit nem lehet leírni, és senkitől sem szabad elvenni annak a lehetőségét, hogy azt csinálja, amit szeretne.
Azóta egyébként találkoztál ezzel a tanárnővel? Kíváncsi lennék, mit szólna most hozzád.
Nem, nem találkoztam vele azóta. De egyébként szerintem nem is emlékszik rám. Lehet, hogy rossz passzban volt, én meg ügyetlen voltam.
Visszatérve a Halott Pénzhez, 2004-ben elkészült az első dal, de a siker enyhén szólva, váratott magára. 15 éve kezdted el az egészet, akkor még egyedül.
Nagyon sokáig csináltam egyedül, de a Halott Pénznek több szakasza is van. Van egy korai 2004-től, amikor mindenféle próbálkozások, dalok, közreműködések készültek. Tulajdonképpen, ekkor még csak játszottam azzal a gondolattal, hogy zenélni szeretnék. Nagyon sokáig csinálgattam számokat, de ezek nem voltak sikeresek. 2009-től számítom a második ilyen szakaszt, amikor megjelent az első Halott Pénz-album, de ezt is még csak underground körökben hallgatták. Nem igazán volt lehetőségem arra, hogy azt bárhová eljuttassam, nehezen indult be, én is csak tapogatóztam a sötétben. Aztán 2010-ben jött a második album, és annak egy klipes száma indította be az egészet.
A klip előtt volt egy megingás, amikor majdnem feladtad és kimentél külföldre dolgozni. Miért akartál elmenni, és aztán mi tartott itt?
Az egyetem után, 2009-ben felköltöztem Budapestre és több munkahelyem is volt, de nem igazán voltam boldog, plusz ez a Halott Pénz dolog se nagyon akart elindulni. A második lemeznek azért már egész jó fogadtatása volt, de ez még mindig csak internetes hiphop-fórumokon, meg underground platformokon terjedt.
Egy nagyon jó barátom Zoli Bristolban dolgozott, nála tudtam volna lakni, lett volna melóm, és elindult volna legalább valami. De úgy voltam vele, hogy még mielőtt kimegyek, csinálok egy klipet legalább, mert azt még nem készítettem.
Az Angardra esett a választás. Igazából azt a klipet is egy zenész barátom próbaterme előtt forgattuk, csak a haverjaim voltak benne, gyakorlatilag két barátom csinálta a klipet, az egyik főszereplő is lett benne. Szóval teljesen random módon készült, de valamit mégis elindított.
Ahogy vizualitást kapott egy Halott Pénz-dal, nagyon sokat dobott rajta és azt éreztem, hogy lehet, ez hiányzott a sztoriból. Azt gondoltam, hogy még nem megyek ki, hanem csinálok még egy klipet, még egy számot, ez volt a Feneked a gyengém, ami meg annyira elindította a dolgokat, hogy úgy éreztem, lehet, hogy ezzel még próbálkozni kellene.
Idén 15 éves a Marsalkó Dávid által alapított Halott Pénz, mégis a legtöbben az elmúlt 5-6 évben ismerték meg őket, a siker ugyanis váratott magára, nem is keveset. Marsalkó Dáviddal most az elmúlt 15 évről beszélgettünk: honnan indult a Halott Pénz, milyen út vezetett a sikerig, és mi történt mindeközben a “vörös hajú sráccal”, aki Magyarország egyik legismertebb zenésze lett.
Az tiszta sor, hogy ma kevesebben vannak azok, akik nem ismerik Marsalkó Dávid és a Halott Pénz nevét. De ugorjunk egy nagyot vissza oda, ahol még nem volt Halott Pénz, amikor még teniszeztél, és úgy gondoltad, hogy versenysportoló leszel. Úgy tudom, hogy elég szép eredményeket értél el, miért hagytad abba, a zene miatt?
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Itt még a TikTok-generáció is figyel – Rendhagyó irodalomórán jártunk a New York Kávéházban
Juhász Anna irodalmár órái 2017-es indulása óta hatalmas népszerűségnek örvendenek. Azóta több mint száz alkalommal tartott olyan órákat, ahol a diákok személyesen is megismerkedhetnek a kávéházi irodalom különleges világával.
Nyüzsgő diákhangok, izgatott tekintetek lepik el a New York Kávéház Vörös-termét, ahol most éppen egy taksonyi iskola nyolcadik osztályos diákjai várják Juhász Anna irodalmár és kulturális menedzser nem mindennapi tanóráját. A program 2017-es indulása óta Anna több mint száz ilyen rendhagyó irodalomórát tartott már a New York Kávéházról a helyszínen, programja pedig hatalmas népszerűségnek örvend.
Egy-egy tanév elején a program meghirdetésekor annyian jelentkeznek, hogy beosztani is nehéz az iskolákat. Közöttük vannak vidéki és fővárosi intézmények egyaránt, sokan több száz kilométert is utaznak ezért a lehetőségért. Ilyenkor Annáék a tanárokkal közösen gondolkodva kitalálják, hogy milyen programokkal lehetne egybekötni még az alkalmat, milyen helyszínre tudnak még átmenni, ami izgalmas lehet irodalmilag. Az ékkő viszont, ahogy Anna fogalmaz, mindig az, hogy
a gyerekek el tudnak jutni a New York Kávéházba, és egy picit közelebbről megismerhetik azoknak a műveknek a hátterét, amelyek itt születtek.
Elhangzik Kosztolányi és Karinthy neve, akik a Kávéház előtt ismerkedtek meg, és megtudjuk, hogy sok híres lap szerkesztősége volt az épületben. Anna változatos történetekkel, érdekes legendákkal fűszerezi az órát, miközben nemcsak a Vörös Szalonban ülünk, hanem elsétálunk a Hotel lobbyjába - a New York Palota egykori legendás aulájába - és a Kávéház patinás belsejébe is.
A rendhagyó irodalomórákra mindenféle korosztályú iskolai csoportok jönnek.
A tizenkettedikes diákoknak például a kávéházi irodalomról szóló érettségi tétel miatt lehet érdekes egy ilyen alkalom.
„Sokan emiatt az érettségi előttre időzítik a látogatást a kávéházban, hogy valami pluszt, valami történeti adalékot kapjanak, és így minél inkább élményszerűen tudják majd az érettségin ezt a tudást visszaadni” – mondja Anna, aki mindig változatosan tartja meg az órákat.
Van, amikor több történetre, több felolvasásra van szükség, ez attól függően változik, hogy az alap műveken felül, mint például A New York-tól a Hungáriáig című kötet, milyen könyveket visz az adott órára.
„Volt olyan osztály, aki eléggé vizuális volt, úgyhogy olyan versek kerültek elő, amik nagyon vizuálisan mutatják be Budapestet. Vagy például Babits Mihály feleségének, Török Sophie-nak azaz Tanner Ilonának a fotográfiáin keresztül is szemléltettem már a mondandómat.” Kissé tehát mindig változik a felépítés, de vannak törzsanyagok, törzsszereplők, akik nemcsak egykoron a New York Kávéházban, hanem egy irodalomórán is törzsvendégnek számítanak. Heltai Jenő, Osvát Ernő, Böhm Aranka vagy Molnár Ferenc minden beszélgetésben fókuszba kerül.
A Kávéház és Anna is nagyon szeretik, és szívükön viselik a programot.
Ez már valami olyan misszió, ami által a magyar diákoknak, fiataloknak is vissza tudjuk adni azt a kávéházi élményt, amelyen keresztül a tankönyveikben szereplő művek és szerzők felélednek.”
– teszi hozzá Anna, aki szerint az órák által kicsit azt érezheti mindenki, hogy ez tényleg több mint egy helyszín. „Ma már úgy hívjuk ezeket, hogy offline terek, miközben régen egy ilyen kávéház volt az élet közepe, és minden, ami itt történt.”
És hogy hogyan élik meg mindezt a diákok?
Egy ilyen rendhagyó irodalomóra átlendülés tud lenni. Sokan el szokták mondani, hogy mennyire tetszett nekik egyáltalán az, hogy bejöttek egy olyan térbe, ahová korábban nem is gondolták volna, hogy be lehet jutni. A diákok így közelebb érzik magukat a századfordulós szerzőkhöz, és így ők is meg tudnak nyílni.
Gyakran előfordul, hogy az órák után a közösségi oldalán keresik fel Annát, és küldik el neki a verseiket, naplórészleteiket.
„Sok diákkal van ezért élő kapcsolatom. Ez egy nagy dolog, hogy egy számukra vadidegen embernek elküldik a verseiket és tanácsot kérnek tizenévesen” – véli Anna. Szerinte még jó helyen van a világ, mert nagyon sokan írnak, és fejezik ki magukat még mindig, nem csak emojikkal, hanem rendes szavakkal. „Ahogy Juhász Gyulától tudjuk: „szavak, szavak csodálatos szavak”, amik tényleg békítenek, és mindent helyre tudnak hozni. Szóval van remény, és ezt nagyon sok ilyen irodalomórán tapasztaljuk.”
Nyüzsgő diákhangok, izgatott tekintetek lepik el a New York Kávéház Vörös-termét, ahol most éppen egy taksonyi iskola nyolcadik osztályos diákjai várják Juhász Anna irodalmár és kulturális menedzser nem mindennapi tanóráját. A program 2017-es indulása óta Anna több mint száz ilyen rendhagyó irodalomórát tartott már a New York Kávéházról a helyszínen, programja pedig hatalmas népszerűségnek örvend.
Egy-egy tanév elején a program meghirdetésekor annyian jelentkeznek, hogy beosztani is nehéz az iskolákat. Közöttük vannak vidéki és fővárosi intézmények egyaránt, sokan több száz kilométert is utaznak ezért a lehetőségért. Ilyenkor Annáék a tanárokkal közösen gondolkodva kitalálják, hogy milyen programokkal lehetne egybekötni még az alkalmat, milyen helyszínre tudnak még átmenni, ami izgalmas lehet irodalmilag. Az ékkő viszont, ahogy Anna fogalmaz, mindig az, hogy
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Őrületes siker: Ilyen volt a Csurran-cseppen Majkától a Papp László Sportarénában
A Papp László Sportarénában adott látványos koncertet a rapper, ahol persze megszólalt a Csurran, cseppen is. A bulin szó szerint pénz hullott az égből.
Péntek este a Papp László Sportarénában adott nagyszabású koncertet Majka. A buliból természetesen nem maradhatott ki a rapper legutóbbi slágere, a Csurran, cseppen se.
A koncerten nem is aprózták el a dolgot:
Majka egy platformon ereszkedett le a közönség elé, egy ponton pedig újra a magasba emelkedett és pénzt szórt a zsebéből a közönség közé.
Mindez egészen pontosan így nézett ki:
Péntek este a Papp László Sportarénában adott nagyszabású koncertet Majka. A buliból természetesen nem maradhatott ki a rapper legutóbbi slágere, a Csurran, cseppen se.
A koncerten nem is aprózták el a dolgot:
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Látványos koncertet adott Majka péntek este a Papp László Sportarénában, ami zsúfolásig megtelt rajongókkal. A rapper és csapata valóban nem viccelt:
futurisztikus látványvilággal és fesztiválokra illő lézershow-val készültek a bulira.
Azonban nemcsak a látványvilág volt különleges, a meglévő dalokat is újragondolva adták elő.
Persze a legnagyobb várakozás Majka legutóbbi, kormánykritikus slágerét előzte meg: a Csurran, cseppen ugyanis először szólalt meg élőben. A rapper eléggé oda is tette magát, a dal elején egy platformról ereszkedett le, majd a nóta közben újra a közönség fölé emelkedett és a magasból pénzt szórt a rajongók közé.
Szombat este a rapper újra színpadra áll majd az arénában este 8 órától.
Rachel Hannah Weisz 1970. március 7-én született a londoni Westminsterben, és Hampstead Garden Suburbben nőtt fel. Apja, Weisz György magyar zsidó gépészmérnök volt, édesanyja, Edith Ruth Teich pedig tanárból lett pszichoterapeuta, aki eredetileg Bécsből származott. A tudós és társadalmi aktivista James Parkes segített az édesanyja családjának abban, hogy elhagyják Ausztriát, és Angliába költözzenek. Edith katolikus neveltetésben részesült, majd a Györggyel kötött házassága után hivatalosan is áttért a zsidóságra.
A szülők 1938 körül, még a II. világháború kitörése előtt, kisgyermekként vándoroltak ki az Egyesült Királyságba, hogy elmeneküljenek a náci fenyegetés elől. György és Edith egyébként mindig nagyra értékelték a művészeteket, a családi beszélgetéseik, vitáik során pedig bátorították a gyermekeiket (Rachelnek van egy 3 évvel fiatalabb, Minnie nevű húga, aki neves fényképész lett), hogy alakítsanak ki saját véleményt. „Mindig is érdekelt a színészet” – emlékezett vissza Weisz a The Guardiannek adott interjújában. „Nagyon fiatal koromtól kezdve lenyűgözött az ötlet, hogy különböző személyiségű emberek bőrébe bújjak, hogy egy másik világba meneküljek. Nem arról szólt ez nálam, hogy híres akarok lenni, hanem inkább arról, hogy szerettem valaki mást játszani.”
Weisz 14 éves korában kezdett el modellkedni, majd gyorsan ráaggatták az „angol rózsa” elnevezést (az angol kultúrában így hívják az Angliából származó természetes szépségeket).
Ekkor, 1984-ben hívta fel magára először a figyelmet, amikor visszautasított egy ajánlatot, Richard Gere mellett szerepelt volna a Dávid király című Bruce Beresford-filmben. Vagyis akkor még passzolta a rivaldafényt.
Bár álmai között szerepelt a hivatásos színészet, kezdetben inkább a Cambridge-i Egyetem Trinity Hall angol irodalom szakát választotta. Úgy gondolta, hogy a hagyományosabb tudományos pálya stabilitást nyújtana neki, de még Cambridge-ben sem tudott ellenállni a színház vonzásának.
„Az egyetemen jöttem rá, hogy kétfelé húz a szívem. Irodalmat tanultam, amit imádtam, de folyamatosan éreztem a színészet vonzását. Végül nem tudtam tovább figyelmen kívül hagyni. Ezt az utat kellett követnem” – nyilatkozta erről 2019-ben.
Az egyetemi évei alatt többek között Sacha Baron Cohen, Sue Perkins, Richard Osman és Ben Miller (akivel egy rövid ideig randizott is) voltak többek között az évfolyamtársai. Ekkor már különböző iskolai színjátszó előadásokban is szerepelt, s társalapítója volt a Cambridge Talking Tongues nevű diákszínjátszó csoportnak. A társulat elnyerte a Guardian Student Drama Awardot az 1991-es Edinburgh Festival Fringe-en egy improvizált darabért, amelyet Weisz maga írt Slight Possession címmel.
Áttörés a színpadon
Miután megszerezte a diplomáját, Weisz úgy döntött, hogy a színészetre koncentrál, ebben pedig a barátai és a mentorai is támogatták. Színházi karrierjét a Royal National Theatre és a Royal Court Theatre-ben, vagyis London két legnevesebb színházi társulatában kezdte. Az áttörését az 1994-es év hozta meg, amikor megkapta Tennessee WilliamsMúlt nyáron, hirtelen című darabjának egyik szerepét a Royal Court Theatre-ben, amivel sikerült felhívnia magára a figyelmet. A színházban Weisz megtanult kapcsolatot teremteni a közönséggel, és hiteles, többdimenziós alakításokat nyújtani.
„Mindig is szerettem a színpadot” – mondta a The New York Timesnak adott interjújában. „Van valami az élő színházban, amitől a színészi játék azonnali és elektromos érzéssé válik. Nemcsak szavakat mondasz egy forgatókönyvből, hanem párbeszédet folytatsz a közönséggel, ami hihetetlenül kifizetődő.”
Weisz tehetsége pedig nem maradt észrevétlen, s hamarosan számos szerepet ajánlottak neki a színházban és a televízióban egyaránt. Első tévés szerepét a The Advocates című sorozat egyik 1992-es epizódjában játszotta, majd feltűnt a Morse felügyelő, a Trópusi hőség (Kenya Campbell álnéven!!) vagy a Vörös és fekete című sorozatokban. De nem telt el sok idő addig sem, mire sikerült felpattannia a mozivásznakra.
Oscarral a csúcsra
Első kisebb mozifilmes szerepét az 1994-es Gyilkológép című akció-hororrban kapta, de még neve sem volt a karakterének, szóval mondhatjuk, hogy a mozis karrierje 1996-ban indult, ekkor tűnt fel ugyanis Bernardo BertolucciLopott szépség című filmjében, valamint a Láncreakció női főszerepében Keanu Reeves és Morgan Freeman mellett. S noha a filmért nem voltak oda a kritikusok, Weisz alakítását többségében méltatták. Ezután pedig, bár folyamatosan kapta a szerepeket, a nagy hollywoodi áttörés csak 1999-ben következett be, amikor a Stephen Sommers által rendezett A múmia című kasszasikernek bizonyuló kalandfilmben játszott. Evelyn Carnahan, az okos, találékony könyvtáros és kalandor szerepében Weisz a nemzetközi reflektorfénybe került.
„A múmia hatalmas változást hozott az életembe. Az intimebb, karakterközpontú filmekből egy hatalmas akciófranchise-ba kerültem. Hihetetlen tanulási tapasztalat volt, és még mindig büszke vagyok rá. Ez a film is része volt annak a hozzáállásomnak, hogy olyan filmeket csináljak, amelyek nagyobb kihívást jelentenek számomra és a közönség számára is” – mesélte egy interjúban.
Az akciófilmekben elért sikerei ellenére Weisz azonban eltökélte, hogy a karrierjét olyan szerepekkel egyensúlyozza ki, amelyek lehetővé teszik számára, hogy összetettebb, árnyaltabb karakterekben mutathassa meg magát. A múmia után olyan filmekben tűnt fel, mint a Szabó István által rendezett A napfény íze (1999), az Ellenség a kapuknál (2001) vagy az Egy fiúról (2002), amelyekben bebizonyította, hogy a műfajok széles skálájával képes megbirkózni.
A Fernando Meirelles (Isten városa, 360) által rendezett Az elszánt diplomata (2005) című filmben nyújtott alakítása pedig meghatározó volt a karrierje szempontjából. Ő játszotta Tessa Quayle-t, egy szenvedélyes aktivistát, aki egy gyógyszergyár összeesküvését leplezi le.
A játékát a kritikusok széleskörű elismeréssel fogadták, és a filmben nyújtott munkájáért elnyerte többek között a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat 2006. március 5-én, mindössze két nappal a 36. szülinapja előtt.
„Az elszánt diplomata meghatározó pillanat volt a karrieremben. Ez egy olyan szerep volt, amely érzelmileg mindent megkövetelt tőlem. Tessa egy olyan idealista nő, aki kénytelen szembesülni a nagyon kemény valósággal. Egyszerre volt szívszorító és felemelő őt játszani. Az Oscar-díj elnyerése váratlan bónusz volt, nem ezért vállaltam el a szerepet. Egyszerűen csak egy fontos történetet akartam elmesélni” – tette hozzá.
Egyensúly mindenekfelett
Az Oscar-díj után Weisz kedvére válogathatott a szerepekből, s ő megpróbált továbbra is azon az úton maradni, ahol megmutathatta színésznői sokoldalúságát. Feltűnt A forrás (2006) című filmben, ahol Hugh Jackman oldalán játszott a szerelem, a halandóság és az örök élet keresésének témái között; illetve elvállalt olyan kisebb, karakterközpontú filmeket is, mint a Szélhámos fivérek (2008), a Hallatlan igazság (2010) vagy az Örvény (2011), miközben a szélesebb közönségtől sem próbált eltávolodni: pl. Constantine: A démonvadász (2005), Télbratyó (2007), Mindenképpen talán (2008), Agora (2009), Komfortos mennyország (2009), A Bourne-hagyaték (2012), Óz, a hatalmas (2013).
A 2010-es évek második felére már nagyobb hangsúlyt fektetett a szerzői filmekre, drámákra, Oscar-matériákra. Ebben az időszakban készült A homár (2015), az Ifjúság (2015), a Fény az óceán felett (2017), A rabbi meg a lánya (2017), nem utolsósorban pedig a 2018-as A kedvenc, Yorgos Lanthimos filmje (akárcsak A homár), amelyért Weisz újabb Oscar-jelölést kapott a legjobb női mellékszereplő kategóriájában (akkor Regina Kingé lett a díj a Ha a Beale utca mesélni tudnáért).
„Mindig próbára teszem magam. Akár egy olyan történelmi személyiséget kell játszanom, mint A kedvencben Lady Sarah, akár egy olyan nőt, aki személyes küzdelmekkel néz szembe, olyan szerepek után kutatok, amelyek kihívást jelentenek számomra. Nem szeretném, ha beskatulyáznának egyféle karaktertípusba. Szeretek olyan nőket játszani, akik bonyolultak és akik nehéz döntéseket hoznak” – nyilatkozta.
Az utóbbi években Rachel Weisz egy kicsit hátrébb lépett a szakmától. A kedvenc óta például csak egyetlen mozifilmben, a 2021-es Fekete Özvegyben láthattuk, amellyel hosszú idő után próbált ismét kapcsolatot teremteni a szélesebb közönséggel. Azóta azonban, vagyis az utóbbi négy évben hiába kerestük a mozik vásznain. Csupán a tévék képernyőin találkozhattunk vele egyszer, a 2023-as Két test, egy lélek című minisorozat főszerepében, amelyért Golden Globe-díjra is jelölték. De nem kell félni, nincs szándékában felhagyni a színészettel. Már két projektje is előkészületi fázisban van, az egyik a Vladimir című vicces-könnyes sorozat lesz, a másik pedig a Tomas Alfredson (Engedj be!, Suszter, szabó, baka, kém) rendezésében készülő Seance on a Wet Afternoon című dráma, amely Mark McShane azonos című könyvéből készül.
Megcsalás, nem ámítás
Weisz magánélete ritkán került a bulvárlapok célkersztjébe (talán csak egy ízben), mivel próbált nem adni rá alkalmat. A filmes karrierje elején randizott néhány színésszel, pl. Alessandro Nivolával 1997-ben, Neil Morrissey-vel pedig 1998 és 2000 között, az első nagyobb kapcsolatát azonban az amerikai filmrendező és producerrel, Darren Aronofskyval (Rekviem egy álomért, A pankrátor, Fekete hattyú, A bálna) élte meg, akivel a londoni Almeida Színház színpadán találkozott 2001-ben, ahol a színésznő a Faragjunk férfit! című Neil LaBute-színdarabban játszott (amelyből 2003-ban filmet is forgatott LaBute-tal). Weisz a következő évben New Yorkba költözött Aronofskyval, 2005-ben pedig eljegyezték egymást, esküvőre azonban végül nem került sor. Fiuk, Henry 2006 májusában született New Yorkban, egyébként a manhattani East Village-ben laktak. Közös munkájuk is volt, a 2006-os A forrást együtt forgatták. Az idill azonban csak 2010-ig tartott, az év novemberében ugyanis Weisz és Aronofsky bejelentették, hogy már hónapok óta külön élnek, de továbbra is közeli barátok maradtak, és elkötelezték magukat amellett, hogy együtt nevelik a fiukat New Yorkban.
Rachel és Daniel Craig akkor már kb. 16 éve ismerték egymást, és jó ideje barátok is voltak, majd közös filmjük, az Álmok otthona (2011) 2010-es forgatásán közelebb kerültek egymáshoz.
A hivatalos álláspont szerint 2010 decemberében kezdtek el randizni, ám sokak szerint már a közös munka során kialakult köztük valami, vagyis Weisz megcsalta Aronofskyt Daniel Craiggel (ahogy a színész is az akkori barátnőjét, Satsuki Mitchellt). Akárhogy is, 2011 júniusában ők ketten már össze is házasodtak egy zártkörű New York-i ceremónia keretében, amelyen összesen négy vendég vett részt, köztük Weisz fia, Henry és Craig lánya, Ella. A sztárpár 2018. szeptember 1-jén jelentette be, hogy hét év házasság után megszületett azt első közös gyermekük, egy kislány, akinek annyira védik a magánéletét azóta is, hogy még a nevét sem osztották meg a nyilvánossággal, pedig idén már a hetedik életévét tölti be a sztárcsemete.
Minden személyes
Rachel Weisz színészi megközelítése mindig is mélyen személyes volt. Gyakran beszélt arról, hogy a munkája lehetővé teszi számára, hogy olyan részeit fedezze fel önmagának, amelyekhez egyébként talán nem férne hozzá. „A színészet bizonyos értelemben olyan, mint egy terápia” – magyarázta a Vanity Fairnek adott interjújában. „Általa különböző érzelmeket és tapasztalatokat fedezhetek fel, és ezáltal jobban megérthetem magamat és a körülöttem lévő világot.”
Emellett Weisz arról is beszélt, hogy mennyire fontos a tehetséges filmkészítőkkel való együttműködés, például Yorgos Lanthimosszal vagy Fernando Meirellesszel, akik arra bátorították, hogy vállaljon szokatlan, kihívást jelentő szerepeket. „A legjobb rendezők azok, akik megengedik, hogy belevihesd a saját értelmezésedet a karakteredbe. Nem mondják meg, hogyan kell játszani, hanem olyan környezetet teremtenek, amely lehetővé teszi, hogy mélyebben beleássuk magunkat a szerepbe.”
Rachel Hannah Weisz 1970. március 7-én született a londoni Westminsterben, és Hampstead Garden Suburbben nőtt fel. Apja, Weisz György magyar zsidó gépészmérnök volt, édesanyja, Edith Ruth Teich pedig tanárból lett pszichoterapeuta, aki eredetileg Bécsből származott. A tudós és társadalmi aktivista James Parkes segített az édesanyja családjának abban, hogy elhagyják Ausztriát, és Angliába költözzenek. Edith katolikus neveltetésben részesült, majd a Györggyel kötött házassága után hivatalosan is áttért a zsidóságra.
A szülők 1938 körül, még a II. világháború kitörése előtt, kisgyermekként vándoroltak ki az Egyesült Királyságba, hogy elmeneküljenek a náci fenyegetés elől. György és Edith egyébként mindig nagyra értékelték a művészeteket, a családi beszélgetéseik, vitáik során pedig bátorították a gyermekeiket (Rachelnek van egy 3 évvel fiatalabb, Minnie nevű húga, aki neves fényképész lett), hogy alakítsanak ki saját véleményt. „Mindig is érdekelt a színészet” – emlékezett vissza Weisz a The Guardiannek adott interjújában. „Nagyon fiatal koromtól kezdve lenyűgözött az ötlet, hogy különböző személyiségű emberek bőrébe bújjak, hogy egy másik világba meneküljek. Nem arról szólt ez nálam, hogy híres akarok lenni, hanem inkább arról, hogy szerettem valaki mást játszani.”
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!