Szülői dilemma: kell-e tanulni a gyerekkel nyáron?
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Már megint egy olyan téma, egy olyan kérdés, amely minden évben újra és újra felüti fejét. És megint egy olyan téma, egy olyan kérdés, amelyre igen egyszerű, rövid és tömör, na meg igen határozott válaszom van. Nem.
Nem kell tanulni, nem kell gyakorolni. (Lehetni persze lehet, de én személy szerint ebben az esetben még a lehetőségnek sem adnék lehetőséget.) Mi legalábbis eddig soha nem tettük. És ezen az álláspontomon nem is szándékozom változtatni a jövőben sem.
Honnan ez a karakán vélemény? Honnan ez a magabiztosság? Négy iskolás gyerek (akik közül egyik sem ma kezdte az első osztályt) és kilenc – a sok gyerek okán többszörösen -, sikerrel befejezett tanév a magyar közoktatás olykor mélyfekete bugyraiban. Ennyi talán elég magyarázatképpen.

És ha hiszed, ha nem, ezen idő alatt még egyszer sem volt olyan, hogy gyakoroltunk volna nyáron.
És ami még fontosabb: ez még egyszer sem látszott meg a gyerekeim év közbeni iskolai teljesítményén.
Minden más – kis- és nagykamaszság, lustaság, hagyjállógvaatanulással-attitűd – persze igen, de a nyári két és fél hónap tökéletes kikapcs még soha.
Vagyis nem mondok igazat. Mert igenis meglátszik (nagyon is!), hogy mennyire hagyom őket gyerekeknek lenni a vakációjuk alatt, mennyi szabadságot hagyok nekik, mennyire engedem őket végre felszabadulni a tanévet úgy általában és folyamatosan, na meg állandóan jellemző nyomás alól. Csak épp ellenkező előjellel, mint ahogy azt én szülőként elképzeltem (rém)álmaimban. Hovatovább ezzel a hozzáállásommal önkéntelenül is felvértez(t)em a gyerekeimet egy olyan tapasztalattal, tudással, amelyet későbbi életükben nagyon is jól tudnak majd hasznosítani. De erről még később.

Kezdjük inkább azzal, hogy hogyan jutottam el idáig!
Most írhatnám azt, ahogy a legtöbb gyerekneveléssel kapcsolatos posztban kifejtettem már, hogy a jelenlegi állapotig sok mindent kipróbáltam, hosszú volt az út a hozzánk leginkább/legjobban illeszkedő megoldásig, de itt ez nem lenne igaz. Ugyanis ebben az esetben nem voltak különböző stációk; a véleményem Nagyfiú első nyári szünete óta nem változott.
Ezzel mondjuk önmagamat is alaposan megleptem, mert nem vagyok az a szülő, aki azonnal rátalál az igaz útra, általában kőkemény küzdéseken, próbálkozásokon át jutok el a számunkra legélhetőbb változatig, hogy aztán persze azonnal újratervezhessem az egészet, mert időközben eltelt az idő – jól van na, lassú víz is partot mos, de néha sikerül időn belül teljesítenem a kihívást és még élvezni is tudjuk a gyümölcsét még ha nem is feltétlenül annál a gyereknél, akire az egészet kitaláltam, de a következőknél biztosan… még szerencse, hogy öt gyerekünk van(!) -, s a gyerekeim már egy másik élethelyzetben vannak.
Jaj, de nagyon is szeretek szülő lenni! Na, de akkor hogyan tudtam ebben az esetben ezt a kérdést ennyire egyszerűen letudni, rövidre zárni? Több dolog is közrejátszott ebben.

Egyrészt benne volt az, hogy még élénken él(t) az emlékeimben az a kép, amikor a szülői ház előtt kacskaringozó, árnyat adó hatalmas szőlőlugas alatt a csendes nyári délutánokat olvasónaplók készítésével töltöttem, libákat rajzoltam a vonalas füzetembe vagy éppenséggel ringatozó nádat, ahelyett, hogy libákat kergettem volna a gát tövében és én ringattam volna a nádszálakat annak okán, hogy kacsales közben megpróbáltam volna közéjük furakodni.