TUDOMÁNY
A Rovatból

Akár hetekre megszűnhet az internet és az áram – a napkitörések nemcsak látványos sarki fényt okozhatnak a csillagász szerint

Szabó Olivér Norton csillagász azt mondja, a kisebb napviharokat átvészelik a rendszereink, de egy igazán nagy ellen védtelenek. Igaz, azok nagyon ritkák. Most viszont épp egy napciklus maximuma jön.


A minap gyönyörű sarki fény kápráztatta el a szerencséseket, akik a szabad ég alatt tartózkodtak, szerte Magyarországon, de az egész régiónkban is. A nálunk szokatlan látványosság az intenzívebb naptevékenységnek tudható be, ami azonban egyáltalán nem veszélytelen, adott esetben komoly üzemzavart okozhat az elektromos hálózatokban. A Nap tevékenysége, aktivitása 11 éves ciklusokat mutat, a mostani ciklus maximumát eredetileg 2025 nyarára várták, de előfordulhat, hogy ennél korábban érkezik el. Ráadásul a a napfoltok száma is szokatlanul nagy. 2019-ben a kutatók úgy gondolták, a 2025. júliusára várt maximumkor 115 napfolt körül lesz a havi adat. Azonban már idén júliusban 159, augusztusban 115 napfoltot regisztráltak.

Szabó Olivér Norton csillagásszal arról beszélgettünk, milyen következményekkel járna egy komolyabb napkitörés, és mekkora esély van rá.

– Féljünk, vagy csak gyönyörködjünk a látványban?

– Lehet probléma belőle, komolyabb. Amikor felismertük, hogy a naptevékenység, az egyáltalán összefüggésben van a sarki fénnyel, az pontosan egy ilyen nagyobb esemény miatt volt. 1859-ben, egy Carrington nevű angol csillagász látott a Napon egy nagy felfénylést, ez néhány percig tartott.

Utána három nappal egyrészt földön látni lehetett sarki fényt, például Kubában is, másrészt pedig a távírók bekapcsoltak, elkezdtek villámokat szórni, felgyújtották a papírt, meg az épületeket.

Carrington rakta össze, hogy ennek a kettőnek valószínűleg köze van egymáshoz. A napkitörésnél a Napból a töltött részecskék elérik a Földet, és a Föld mágneses mezejét összenyomják egy picikét. Azt fizikaórán megtanultuk, hogy a változó mágneses tér elektromosságot indukál a vezetőkben. Tehát ha nekünk vannak vezetékeink, akkor azokban elkezd áram folyni, kiéghetnek áramkörök. Ha ma történik egy ilyen, akkor a távvezetékekben vagy bármilyen elektromos vezetőben ezek megtörténhetnek és túlfeszültség alakulhat ki, emiatt elszállhatnak transzformátorok, eléghetnek vezetékek, tehát ez igenis okozhat problémát. 1989 márciusában Québecben volt is egy ilyen galiba. Itt a földfelszínen ez ellen megoldás lehet, hogy szigetelünk mindent, amennyire csak lehet, de

fel kell készülni arra, hogy esetleg tényleg megtörténhetnek akár hetes kimaradások az internet-, illetve az áramszolgáltatásban emiatt, és akkor igenis analóg módon kell folytatni egy kis ideig.

– Az, hogy szigetelünk, nem úgy értendő, hogy szigetelőszalaggal betekerünk mindent, hanem Faraday-kalitkákra gondol? Azaz inkább árnyékolásra?

– Mind a kettőre gondolok, mert maga az, hogy szigetelőket rakunk a vezetékekre, az is segíthet, de igen, pont a Faraday-kalitkák azok hasznosabb dolgok. A nélkülözhetetlen infrastruktúrákat érdemes úgy megtervezni, hogy azok Faraday-kalitkában legyenek, aminek nyilván megvannak a hátrányai, például nem lehet odabent telefonálni, viszont ilyenkor ez hatalmas előnyt tud jelenteni.

– Most már az internet létfontosságú infrastruktúra, például ha én fizetni akarok, akkor is az internetet használom, ha nem készpénzzel fizetek. Ha leáll az internet akár egyetlen hétre, akkor nem jutok hozzá a pénzemhez sem. Nemcsak én nem, az egész gazdaság megáll. Ezek a létfontosságú infrastruktúrák fel vannak készítve egy napviharra?

– Egy részük igen, viszont azért mindenre nem vagyunk felkészülve. A kisebb napviharokat átvészelik. De még mindig lehet egy olyan nagyobb, amire már nincsen biztosítva a rendszer. Ez benne van a pakliban.

A műholdas rendszereink a legkitettebbek, melyek kint keringenek akár a Földnek mágneses mezején kívül is, ezeket közvetlenül elérik a töltött részecskék, amik egy napvihar során érkezhetnek. Ilyen például a helymeghatározás, a műholdas adatforgalom.

Nyilván fel vannak valamennyire készítve most is a műholdjaink, de megint csak a mérték a kérdés. Az átlagos napviharokat kibírják, de egy olyat, mint a Carrington-esemény, ami egyébként a feljegyzett történelem eddigi legnagyobbika volt, valószínűleg nem bírná ki egyetlenegy rendszerünk sem.

– Hogy mennyi az esélye az ilyesminek, az gyakorlatilag ez prognosztizálhatatlan?

– Igen is, meg nem is. Azt tudjuk, hogy a Napunknak van a 11 éves ciklusa, a maximum idején nagyobb az esély. Amikor már elkezdődik a napciklus, akkor lehet sejteni, hogy a maximum erősebb lesz, vagy csak a szokásos, esetleg gyengébb. Egy ilyen előrejelzéssel, 4-5 évre előre annyit lehet mondani, hogy talán most nagyobb az esély. Tehát ugyanúgy, mint ahogyan a földrengéseknél is, nem azt mondjuk, hogy lesz, hanem azt, hogy nagyobb az esély.

– Hogyan érhetjük el, hogy pontosabbak legyenek az előrejelzések?

– Az első számú törekvésünk jelenleg a Nap megfigyelése. Hogy minél pontosabban értsük meg magát a Napot. Nagyjából értjük azért, hogy miért van egyáltalán maga a napciklus, hogyan változik a Nap mágneses tere, de a pontos működését nem tudjuk még. Minél pontosabban megismerjük, annál használhatóbb jóslatokat tudunk adni. Nem véletlen az például, hogy idén most már nemcsak az amerikaiaknak és az európaiaknak, hanem az indiaiaknak is van napmegfigyelő szondája, aminek kifejezetten az a feladata, hogy folyamatosan vizsgálja a Nap felszínén, a koronában kialakuló jelenségeket.

– Milyen mélyen tudjuk megfigyelni a Napban zajló eseményeket, mert az, ami a Nap felszínén megjelenik, minden bizonnyal sokkal korábban és sokkal mélyebbről indul el. Van erre rálátásunk?

– Erre van a szoláris szeizmológia, tehát a csillagszeizmológiának ez a fontos része. Ugyanúgy, mint ahogyan vannak földrengések, vannak csillagrengések is, a Napunkban is. Meg is lehet figyelni, hogy ezek az apró rengések pontosan hogyan terjednek a csillagunk belsejében. Ez alapján már tudunk arra következtetni, hogy például a konvektív zónában, ahol áramlik a nagy mennyiségű plazma, ami magát a mágneses mezőt alkotja, milyen folyamatok történhetnek. Ez egy viszonylag friss, úgy értem, 30 éves tudományterület, de egyre pontosabbak vagyunk benne, annyira, hogy most már használjuk nemcsak a Napra, hanem más csillagokra is. Ezek a csillagrengések lehetnek azok, amik pontosabb belátást nyújtanak nekünk abban, hogy mi is történik odalent.

– Azt tudhatjuk, hogy hol van ennek a maximuma? A Carrington-eseménynél történhet rosszabb is?

– Azt látjuk, hogy nemcsak a napciklusok vannak, hanem annál nagyobb periódusok is, maximumok és minimumok. Például sokan azt gondolják, hogy a kis jégkorszak a középkorban, egy nagy minimum volt.

Most éppen lezártunk egy maximumot, tehát a következő időben inkább kisebb naptevékenységre számítunk, azzal együtt, hogy a mostani napfoltciklus az valamiért mégiscsak aktívabbnak mutatkozik.

Az elméleti számítások egyébként mondják azt, hogy lehet nagyobb, mint a Carrington-esemény, tehát az elméleti maximum lehet ennél rosszabb, de azért az már nagyon a teteje volt. Nagy történelmi feljegyzésekből olyanokra tudunk támaszkodni, hogy mikor voltak alacsonyabb szélességi körökön nagyobb sarki fények. Ez alapján tudjuk azt, hogy a Carringtonhoz hasonló méretűek, mondjuk az írott történelem során négyszer-ötször ha voltak. Azaz nagyon-nagyon ritkák.

– Az elkövetkezendő hetekben gyönyörködhetünk még sarki fényekben? Mikorra várható most a maximum?

– Eredetileg azt vártuk, hogy 2025-ben lesz, azonban valószínűbb 2024. december környéke. Ez nem egy pontszerű maximum, hanem egy-két hét vagy egy-két hónap, ameddig elnyúlhat, de ‘24 vége, ‘25 eleje lehet a mostani maximum tetőzése. Nem várjuk azt, hogy ez nagyon veszélyes lesz, viszont valószínű, hogy lesz még addig egyszer-kétszer sarki fény Magyarországon is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


TUDOMÁNY
A Rovatból
Budapestnél nagyobb jégtömb szakadt le az Antarktiszon – elképesztő, mit találtak alatta a tudósok
A kutatók olyan ökoszisztémára bukkantak, amely akár évszázadok óta rejtőzve fejlődhetett a jég alatt.


Januárban hatalmas jéghegy szakadt le az Antarktiszon található George VI selfjégről. Az A-84 névre keresztelt jéghegyet az Amerikai Nemzeti Jégközpont azonosította. A jégtömb körülbelül 30 kilométer hosszú, 18 kilométer széles, így a területe meghaladja az 540 négyzetkilométert – ezzel még Budapestnél is nagyobb, írja a Discover.

A jéghegy leválásával egy korábban érintetlen tengerfenéki terület vált láthatóvá. A Schmidt Ocean Institute kutatói módosították expedíciójuk útvonalát, és megvizsgálták az újonnan elérhető szakaszt. „Megragadtuk az alkalmat, azonnal változtattunk az expedíció tervein, és megvizsgáltuk a mélyben zajló folyamatokat” – mondta Patricia Esquete, az Aveirói Egyetem kutatója.

Nyolc nap alatt távirányítású merülőeszközzel térképezték fel a tengerfenéket, és különböző élőlényeket figyeltek meg: korallokat, polipokat, óriási tengeri pókokat és szivacsokat. Néhány élőlény 1200 méteres mélységben is előfordult.

„Nem számítottunk arra, hogy ilyen gyönyörű, virágzó ökoszisztémát találunk. Az állatok mérete alapján ezek a közösségek már évtizedek, sőt akár évszázadok óta léteznek”

– tette hozzá a kutató.

A kutatók szerint ezen a területen a tápanyagok bejutását évszázadokon át akadályozta a körülbelül 150 méter vastag jégtakaró. Úgy vélik, hogy az óceáni áramlatok biztosíthatták az élővilág fennmaradásához szükséges tápanyagokat, de további vizsgálatokra van szükség.

A felfedezés hozzájárul ahhoz, hogy a tudósok jobban megértsék az úszó jégselfek alatti élővilágot, amelyről eddig kevés ismeret állt rendelkezésre. A kutatás során valószínűleg több eddig ismeretlen fajt is azonosítottak, valamint olyanokat is, amelyek már ismertek voltak.

Az expedíció során gyűjtött adatok segíthetnek az Antarktisz jégtakarójának múltbéli viselkedésének feltérképezésében is. „Az antarktiszi jégveszteség világszerte jelentős mértékben hozzájárul a tengerszint-emelkedéshez. A munkánk azért kulcsfontosságú, mert hosszabb távú összefüggéseket tár fel ezekben a változásokban, és segít pontosabb előrejelzéseket készíteni, amelyek megalapozhatják a jövőbeni intézkedéseket” – mondta Sasha Montelli, a University College London kutatója.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
TUDOMÁNY
A Rovatból
A Holdba csapódhat egy hatalmas aszteroida, a Földről is látható lehet majd az ütközés
A 20 emeletes ház méretű égitest 2032 decemberében ütközhet a Holdnak. A becsapódás ereje 340 hirosimai atombombáénak felelne meg, és krátert vájna az égitest felszínébe.


A NASA új információkat közölt a 2024 YR4 jelű aszteroidáról, amely a számítások szerint

2032. december 22-én a Holdba csapódhat. A tudósok becslése szerint az ütközés ereje 340 hirosimai atombombának felelne meg, és körülbelül két kilométer széles krátert vájna a Hold felszínébe.

Az év elején a szakértők még csak 0,3 százalékos valószínűséggel számoltak a becsapódással, a legújabb mérések alapján azonban ez az arány 3,8 százalékra emelkedett. A James Webb űrtávcső segítségével a kutatók pontosabb adatokat kaptak az égitest méretéről is:

az aszteroida átmérője 53 és 67 méter közé tehető, ami egy nagyjából 20 emeletes épület magasságának felel meg.

A NASA hangsúlyozta, hogy az aszteroida nem jelent veszélyt a Földre, mivel nem képes megváltoztatni a Hold pályáját. A Live Science szerint előfordulhat, hogy kisebb törmelékek elérik a Földet, de ezek a légkörbe érve várhatóan elégnek, így nem okoznának kárt.

A becsapódás látványa viszont a Földről is érzékelhető lehet.

A James Webb űrtávcső májusban ismét megfigyeli az égitestet, így a kutatók tovább pontosíthatják a számításokat, és részletesebb képet kaphatnak a 2024 YR4 pályájáról és összetételéről.

2024 YR4 egy 40 és 90 méter közötti átmérőjű kisbolygó, Apollo-típusú (Földet keresztező) földközeli objektumnak minősül. Az ATLAS (Asteroid Terrestrial-impact Last Alert System) chilei állomása fedezte fel 2024. december 27-én.

A 2024 YR4 elliptikus pályán kering a Nap körül. Keringési ideje körülbelül 3,99 év, keringési szöge pedig 3,41 fok a Föld pályájához (ekliptikához) képest.

Forrás: Blikk, Wikipédia


Link másolása
KÖVESS MINKET:


TUDOMÁNY
A Rovatból
Videó: kilőtték az űrbe Katy Perryt öt másik női űrutazóval együtt, élőben lehetett követni a starttól a visszaérkezésig
A popsztár és társai magyar idő szerint hétfő délután emelkedtek a magasba a Blue Origin rakétájával. A történelmi női űrutazás alig 11 percig tartott, mégis hatalmas élményt nyújtott.


Katy Perry is részt vett azon az űrmisszión, amely magyar idő szerint április 14-én, 15:30-kor indult a Blue Origin New Shepard nevű rakétájával. Az NS-31-es küldetés során az énekesnő öt másik nővel együtt emelkedett a magasba.

A repülés tagja volt Lauren Sánchez újságíró, aki a Blue Origin űrvállalatot is birtokló Jeff Bezos menyasszonya. Mellette utazott Gayle King televíziós személyiség, Kerianne Flynn filmproducer, Aisha Bowe korábbi NASA-rakétatudós és Amanda Nguyen bioasztronautikai kutató, valamint polgárjogi aktivista.

Ez volt az első olyan űrutazás Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova 1963-as, egyszemélyes küldetése óta, amelyen kizárólag nők vettek részt.

A repülés mintegy 11 percig tartott. A New Shepard rakéta több mint hét perccel az indulás után sikeresen földet ért, a legénységi kapszula pedig ejtőernyők segítségével tért vissza a Földre egy texasi sivatagban, a felbocsátás helyszínének közelében.

A kapszula ajtaját nagyjából tíz perccel a landolás után Jeff Bezos nyitotta ki. A résztvevők saját lábukon hagyták el az űreszközt. Míg más űrutazások után a legénység gyakran segítségre szorul a mozgásban, a mostani rövid időtartamú út nem jelentett nagy megterhelést.

A rakéta a világűr határának tekintett, 100 kilométeres magasságban húzódó Kármán-vonalat is elérte, így a résztvevők rövid időre megtapasztalhatták a mikrogravitáció, vagyis a súlytalanság állapotát.

A küldetéshez nem volt szükség pilótára, mivel az űreszköz teljesen önvezető. Az eseményt élőben közvetítették, a felvétel visszanézhető.

VIDEÓ: Az utazás


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

TUDOMÁNY
A Rovatból
Elképesztő magyar felfedezés: már az oxigénrobbanás előtt is voltak oxigént használó baktériumok
A legkorábbi oxigénhasználó baktériumok akár 900 millió évvel megelőzhették a légköri oxigén növekedését.


Elképesztő magyar kutatók jöttek rá, hogyan alkalmazkodott a földi élet az oxigénhez

A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói is részt vettek abban a nemzetközi kutatásban, amely új megvilágításba helyezi az oxigén és a baktériumok kapcsolatát, derül ki a kutatási hálózat honlapjáról. A Science tudományos folyóiratban megjelent tanulmányban a kutatók azt vizsgálták, hogyan fejlődtek a baktériumok, és mikor alakult ki náluk az oxigénhasználat képessége.

A kutatás alapját a körülbelül 2,33 milliárd évvel ezelőtt lezajlott Nagy Oxidációs Esemény adta, amely során a cianobaktériumok fotoszintézisének hatására jelentősen megnőtt a Föld légkörének oxigéntartalma. A folyamat pontos időzítése korábban a fosszilis leletek hiánya miatt nehézségekbe ütközött, ezért a kutatók most geológiai és genetikai adatokat is felhasználtak.

A vizsgálat során 1007 baktérium genomját elemezték, és összesen 84 olyan esetet találtak, amikor a baktériumok az anaerob – vagyis oxigénmentes – életmódról az aerob, oxigénhasználó életmódra váltottak. Ezek többsége a Nagy Oxidációs Esemény után történt, azonban legalább három ilyen átmenet jóval korábbra tehető.

A legkorábbi ezek közül közel 900 millió évvel előzte meg az oxigén jelentősebb légköri megjelenését.

A kutatók gépi tanulás segítségével azonosították az ősi aerob baktériumokat, majd bayesi statisztikai módszerekkel becsülték meg megjelenésük idejét. Feltételezésük szerint ezek a baktériumok a légkör oxigéndúsabbá válása után fejlődhettek ki.

A tanulmány szerint a ma élő baktériumok közös őse körülbelül 4,4–3,9 milliárd éve élt. A baktériumok főbb törzsei ennél később, 2,5–1,8 milliárd éve jelentek meg, míg számos ma ismert baktériumcsalád 0,75–0,6 milliárd évvel ezelőtt alakult ki, nagyjából az állati és növényi élet megjelenésének idején.

A kutatók egy új megközelítést alkalmaztak, amely a genetikai, fosszilis és geokémiai adatok együttes elemzésén alapul. Ez a módszer segíthet jobban megérteni az élet korai fejlődését, különösen azoknak a mikrobáknak az esetében, amelyekről nem maradtak fenn fosszíliák. A kutatók szerint a módszer a jövőben más mikroorganizmusok tulajdonságainak vizsgálatára is alkalmas lehet.


Link másolása
KÖVESS MINKET: