"Jó alkalom arra, hogy odafigyeljünk a másikra" – premier előtti beszélgetés Ullmann Mónikával és Józan Lászlóval
A próbák közben beszélgettünk a két szereplővel, Ullmann Mónikával és Józan Lászlóval.
- Mit jelent az Önök életében a tánc?
Ullmann Mónika: Én a Balettintézetben végeztem, dolgoztam is táncosként Novák Ferenc táncegyüttesében. Nekem fontos ez a múlt, mindig jól érzem magam táncosok között, táncöltözőben. Játszottam olyan előadásban, ahol egyedül én voltam színész, de ugyanúgy a tánckar része voltam. Nagyon szerettem ezeket az előadásokat. Ez a darab teljesen más, mert egy sérült táncosnőről szól, de azt a tehetetlenséget, amit ez a karakter átél, átérzem és végig tudom gondolni.

Józan László: Nekem annyira szoros kötődésem nincs a tánchoz, mint Mónikának. Én a Színművészeti Egyetemen kezdtem táncolni. Azóta játszottam a Vígszínházban az Össztánc című előadásban, amely nagy izgalmas volt, mert egyetlen szó sem hangzott el, csak táncoltunk és azért is, mert mi, prózai színészek is beleláttunk a táncoslétbe, hogy milyen lehet nekik mindent a testükkel kifejezni. Nekünk ott a verbalitás, a mondatok által fejezünk ki gondolatokat, érzelmeket. Ebben a darabban én egy táncórát akarok venni, mert egy díjátadóra megyek, ahol illik táncolni. Ebből a kreált táncórából születik egy közel másfélórás előadás arról, hogy két ember hogyan ismeri meg, hogy érinti meg, hogyan érti meg egymást. Az én karakterem egy aspergeres fiú, és éppen ebből a helyzetből születnek nagyon szép pillanatok.
- Nagyon sok alkotás, főleg film született arról, hogy a tánc csupán egy alkalom, egy helyzet, már-már ürügy arra, hogy elmondjanak valamit emberi viszonylatokról.

J.L.: Mindketten külön világban élnek. Ever egy zárt világban, mivel az Asperger-szindrómával él együtt, eléggé furcsa fiúnak tűnik. Móni figurája, Senga egy sokkal szabadabb világból jön, és nagyon jó apropó ez a táncóra arra, hogy ez a két világ hogyan tud összejönni. Ebből indul ki az a gyönyörű történet, hogy két ember hogyan szeret egymásba, nem feltétlenül érzelmileg, hanem emberileg.
U.M: A történet nem ezt az irányt venné, ha a táncos lány aktív lenne. De a sérülése következményeként az utóbbi hónapokat otthon tölti, bezárva, rettentően sok benne a düh, a harag, az elkeseredettség, a tehetetlenség, és ebbe az érzelmi nulla állapotba kopog be a fiú és hoz be valami mást az életébe. Ha Senga nem lenne sérült, valószínűleg azt mondaná neki: ne haragudj, ma este előadásom van, nem érek rá. De nem ez történik, mert ő is tart valahol az életében. Ez nagyon jó alkalom arra, hogy odafigyeljünk a másikra. Diagnosztizáltan besorolnak egy dobozba, mert autista vagy, de egy neurotipikus, vagyis „normális” embernek is lehetnek olyan pillanatai, amelyekből nem tud egyedül kimozdulni. Hiába egészséges a gondolkodása – vagy azt gondoljuk, hogy egészséges – kell neki a segítség. Az a nagyon szép a darabban, hogy Senga és Ever tulajdonképpen egymásnak segítenek.
- A darabban két „fogyatékkal élő” ember talál egymásra, de talán más korlátaik is vannak, amelyekben segítségre szorulnak.
U.M: Ezzel egy kicsit vitatkoznék. Sengának a sérüléséből fakadnak a korlátok. Ever nagyon magasan kvalifikált autista, és pontosan fel tudja mérni azt, hogy mi a világban a tökéletes protokoll. Ő aszerint viselkedik, aszerint közlekedik, nagyon szigorú saját szabályai vannak, de közben törekszik arra, hogy hasonlítson a normális emberekre. Az én figurám kvázi normális, de öntörvényű személyiség. Rettentően izgalmas két ilyen ember találkozása. A felkészülés során járt nálunk egy autista szakértő, aki olvasta a darabot, és úgy vélekedett, hogy teljesen hiteles, valóban lehet ilyen útja az embernek.
- A Táncórákban több abszurd párbeszéd is elhangzik, ám legalább ilyen bizarr a két név: egy visszafelé leírt Agnes, és az „örökkét” jelentő Ever… és mégis teljes valós.
J.L: Éppen ettől olyan jó ez a darab, hogy teljesen életbeli szituációkat dolgoz fel. Tudunk egy kicsit nevetni is a két ember „nyomorán”, de közben megértjük problémáikat, és látjuk a változást, amely felé elindulnak.
- A premier előtt nem áruljuk el a végkifejletet. Mégis, az Önök számára mi a legfontosabb üzenete ennek az előadásnak?
J.L: Az, hogy nincs olyan, hogy „más”. Mit nevezünk másnak? Te is más vagy, én is más vagyok. Attól, hogy valaki autista, aspergeres, mozgássérült, szexuális értelemben más, még mindenki ember és ugyanazokkal a hétköznapi problémákkal küzd, bárhová is vetítjük ki. Éppen ezt sugallja zseniálisan a darab: hogyan lehet elfogadni a másik embert, annak lényét, hozzáállását, gondolkodásmódját.

U.M.: Valamennyien bonyolult személyiségek vagyunk. Engem egy kicsit arra tanít ez a darab, hogy ha van türelmünk lefejteni a káposztáról a héjat, akkor nagyon különös személyiségek jöhetnek elő a burok mögül. Védekezünk a világ ellen, védekezünk a másik ellen, lehet, hogy tüskésebbek, felületesek vagyunk, nem vagyunk annyira kíváncsiak, én sem adom ki magam. De ha egyszer van egy olyan közeg, hol magamat adhatom, ahol kíváncsiak rám, abból mindig igaz és jó kapcsolat lesz.
- És önmagunkhoz is őszintéknek kell lennünk.
J.L.: Talán ez a legnehezebb: az önmagunkról felállított képeket elfogadni az életünk folyamán. És éppen ezt sugallja a darab ebben a rohanó 21. században, amikor nincs időnk egymásra, hogy álljunk meg egy kicsit és kell egy helyzet ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk egymásra. Annyira jellemző a mára, hogy csak megyünk, megyünk, megyünk, nem gondolunk át dolgokat, nem térképezzük fel önmagukat, hogy mire vagyunk képesek, mit tudunk elérni, mik a céljaink. Ez valósággal népbetegség lett világszerte az elmúlt években.
U.M.: Senga a sérülése miatt „ráér” odafigyelni Everre, és kíváncsivá teszi. Saját magammal még nem kezdtem semmit, még nem ismerem fel, hogy mi az én rögeszmém. De azáltal én kérdezek tőle, ő válaszol és visszakérdez. Ha „ráérek” megismerni őt, akkor egy idő után óhatatlanul visszakapom a labdát, és a kérdések nyomán elgondolkodhatok a saját életemen, amit egyébként nem tennék meg.

- Érdekes, hogy manapság egyre-másra születnek olyan mikroközben játszódó amerikai színdarabok, amelyek szereplőinek „normális körülmények között” semmi közük nem lenne egymáshoz.
U.M.:Hasonlókat tapasztalhatunk színházban és filmen az észak-európaiaknál is. Szerintem megcsömörlöttünk a nagy látványkiállítású filmektől és daraboktól, és ezek a darabok ráközelítenek magára az emberre, egy kapcsolatra. Nem kell hozzá egy egész életet felölelő darabot megírni, elég, ha csak kiragadok egy pillanatot, azt viszont minél pontosabban kell megmutatni.

J.L.: Egyre érdekesebb lesz a hétköznapok megmutatása, ami amúgy is foglalkoztatja az embereket. Talán jobban tudunk vele azonosulni, jobban el tudjuk fogadni.
U.M.:Szükségünk van hétköznapi szuperhősökre…
