Tényleg érdemes becsomagolni az ajándékokat karácsonykor?
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Ha a karácsony előtti káoszra, őrületre gondolok, akkor persze, azonnal, fél lábbal már a bejárati ajtó előtt vagyok... De nem, most nem ez jár a fejemben, pedig néha tényleg nagyon is erős bennem a késztetés, hogy kámforrá váljak, ha csak rövid időre is, hanem sokkal inkább az, hogy szembemenve eddigi szokásommal,
az idén először nem fogom becsomagolni a családunk karácsonyi ajándékait. Senkiét.
Ez az elhatározás számomra a lemondások lemondása, s hatalmas lelki tusa után döntöttem így. Na, jó, azért olyan hatalmas nem volt, mert valahol a szívem mélyén kicsit örültem, hogy nem kell éjszakákon át a legnagyobb titokban és csendben – van olyan ember, aki csendben meg tud küzdeni fél tucat guriga színes, zörgős papírral és legalább ugyanennyi, mindenhova, csak a papírra nem ragadó cellux-szal szentségelés nélkül?! – a leglehetetlenebb alakú tárgyakat szép karácsonyi papírba tekergetnem és nem fog közben az összes ragasztószalag a kezemre, a padlóra, a szekrényre, a hajamba ragadni, hogy aztán a végére elveszítve a ragadóképességét bénán fityegjen az ajándékon, amelyről aztán már azelőtt lehull a lepel, hogy a tulajdonosa egy ujjal is érintette volna.

Ha valaki jól ismer, az tudja, hogy nekem az ajándékcsomagolás amúgy nagyon fontos, egy-egy szép papírért, dobozért képes vagyok akár a város másik végébe is elzarándokolni. De most, karácsonykor (a születésnapok, névnapok egyelőre megmenekültek) nem lesz se doboz, se csomagolópapír – az üdvözlőkártya még függőben van -, csak egy-egy nagy, újrahasznosított és ha jól vigyázunk rá, még akár két-három további alkalommal is felhasználható papírtáska..., de az legalább karácsonyi motívumos. Mi történt? Miért döntöttem így?
Az egy dolog, hogy nekem mennyire fontos az ajándékok kinézete, de a múltkor ránéztem családunk lábnyomára, na, nem azokra, amelyeket a gyerekek hagynak maguk után a fürdőszobában a vizes talpukkal (meg kell hagyni, azok közül is egyik-másik igencsak méretes),
hanem az ökológiaira és dobtam egy hátast.
Az mondjuk eddig is feltűnt, hogy hiába gyűjtjük már egy jó ideje szelektíve a hulladékot, a maradékból így is kijön naponta-kétnaponta egy akkora adag, amely szűknek találva a családi szemetest közösségi kukáért kiált. Szelektív hulladékgyűjtés ide, környezettudatos élet és nevelés oda (Nagyfiú igencsak megsértődött a múltkor, amikor közöltem vele, hogy ha nem ír, jegyzetel az iskolai füzeteibe az órákon, akkor az nem környezettudatosság, hanem szimpla lustaság), az ökológiai lábnyomunkra vonatkozó eredmény megdöbbentett: bár a hazai átlaghoz (3,7 ha) képest jól állunk (2,7 ha), de azért a világátlagtól (2,2 ha) elmaradunk; ráadásul ezek az átlagértékek messze meghaladják a rendelkezésünkre álló erőforrásokat (1,8 ha).

Ezek a számadatok és egy tavaly karácsonyi kép cikázott a fejemben – amikor is épp, szó szerint bokáig gázoltunk a szebbnél szebb papírokban a nappali közepén, a fa alatt az egyik elkóborolt legó elem után vadászva -, amikor a minap a karácsonyi csomagolópapírok beszerzésére kiszemelt bolt polcairól elkezdtem begyűjteni a zsákmányt.
Miközben végigpörgettem a fejemben a meglepetések listáját és megpróbáltam csomagolópapírban materiálizálni a lelki szemeim által látott kupacot, már legalább fél tucat tekercs papír üldögélt a bevásárlókosaramban és épp nyúltam volna a következőért, amikor is felrémlett előttem, hogy ezeket mind fel is kell majd varázsolni az ajándékokra... aztán meg le... meg ki... a kukába.
Ahogy ez eszembe ötlött, ugyanazzal a mozdulattal már pakoltam is vissza az összes gurigát a helyére
és öles léptekkel elhagytam a boltot.
Szegény eladó talán azt gondolhatta: a karácsony szelleme ijesztett rám a papírok közül, azért ez a sietség... mással ugyanis nem tudnám magyarázni, amit a bolt elhagyásakor a szemem sarkából még láttam, vagyis, hogy miért közelített egy, a feje fölé tartott bottal a papírtekercseket rejtő kosár felé.
Az igazság az, hogy néha már-már hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy öt gyerek tényleg sok(k), de hiába minden önámítás: tényleg így van és ennek igen határozott, kézzel fogható jelei vannak. A fél órás receptek nálunk minimum három óráig tartanak, mert harminc perc alatt még az étel elkészítéséhez szükséges négy kiló krumplit sem tudom megpucolni, nemhogy az asztalra varázsoljam a kész ebédet.
Bevásárláskor is mindig úgy nézek ki a cekkereimmel, hogy az eladók már messziről készítik elő az áfás számla igényléséhez szükséges papírokat, mert ekkora mennyiséget tuti nem magamnak vásárolok... pláne nem heti szinten. A napi szennyes és mosott ruha mennyiségének átmozgatásával elégetett kalóriáim vetekszenek a heti futásommal leadott zsírmennyiséggel.
Miért pont a szeméttermelésünk lenne kivétel?

Így hát döntöttem és ahogy az egy nagycsaládban gyakran megesik, a praktikusságot helyeztem előtérbe a szépség ellenében: az én szívem ugyan egy kicsit szomorú – de a világbékéért mindent –, a gyerekeket azonban nem a külcsín érdekli – ha megkérdezném őket, melyik csomagolópapír volt a kedvencük az elmúlt évekből, valószínűleg körberöhögnének... jogosan – ők a tartalomra utaznak... és a papírzacskó még akkor is ott van. Jut is, marad is.
Kattints a megosztásra, mielőtt döntesz a csomagolás kérdésében!