Egy fiatal magyar nő digitális nomádként a malajziai esőerdőben
Szabó Elvira egyike azoknak, akik belekóstoltak a „digitális nomád” életformába, egyesítve a mindennapi megszokott munkát az utazás izgalmával. Legutóbb Délkelet-Ázsiát vette célba.
– Hogyan szántad rá Magad arra, hogy kipróbálod ezt a kalandot?
– Már akkor bennem volt a szándék, hogy helyfüggetlenül dolgozzam, amikor a digitális nomádságról még nem is hallottam. Szerencsére könyvszerkesztőként sikerült ilyen irányban alakítani a karrieremet, tehát fizikailag nem kell jelen lennem ugyanott, ahol a munkaadóm és nagyra becsülöm ezt a szabadságot. Mindig is szerettem ugyanakkor utazni, és amikor megtudtam, hogy vannak olyan emberek, akik úgy utaznak, hogy közben nem hagyják abba a munkájukat, nagyon megörültem, mert rájöttem, hogy ezt én is könnyedén meg tudom valósítani.
– Mit jelent a gyakorlatban digitális nomádnak lenni?
– Ez egyfajta életstílus, amelynek szintén megvannak a maga hétköznapjai. Egy átlagos hétköznapom egyik felében dolgozom egy kávézóban, a szállásomon, vagy akár egy szép parkban, a nap másik felét pedig a hely felfedezésére szánom. Mivel a munkámhoz csak egy laptop kell és az internet is csak ahhoz, hogy elküldjem a kész, kijavított szövegeket, ezt akár kontinensnyi távolságból is el tudom végezni.

– Azért nem kis bátorság kell ahhoz, hogy elutazz a világ túlsó részére.
– Ezt sokan mondták, én azonban nem tartom magam különösebben bátornak. Amikor első digitális nomád-utamra készültem, olyanokat követtem, akiknek már voltak tapasztalataik nagyobb kaliberű utakra is. Így töltöttem el végül három hónapot Brazíliában, tavaly Délkelet-Ázsiában, és úgy látom, hogy ez az életstílus egyre jobban terjed és egyre többen vágnak bele.
– Nem volt Benned soha félelem a személyes biztonságoddal kapcsolatban?
– A brazíliai utam előtt volt bennem némi félelem. Ekkor mentem először más kontinensre, és nehéz volt elképzelni, milyen lesz egyedül utazni, ráadásul Brazília nem a jó közbiztonságáról híres. Délkelet-Ázsia előtt már tudtam, hogy az eddig szerzett utazási rutinok, tapasztalatok át fognak lendíteni bármilyen helyzeten.
– Ehhez nyilván az is kell, hogy az új iránti kíváncsiság erősebb legyen benned, mint a nehézségekkel kapcsolatos aggodalmak.
– Egyrészt nagyon erősen él bennem az, amit Márai Sándor „a világ iránti honvágyként” jellemez, a kíváncsiság más kultúrák, távoli emberek iránt. Másrészt, visszatérve a félelemre: nem mindegy, hogy minek éljük meg ezt a félelmet. Egy tartós dolognak, ami soha nem múlik el, vagy pedig egy átmeneti állapotnak. És tudtam, hogy az a félelem az ismeretlenből fakad, aztán eltelik néhány nap, megtalálom azokat a mankókat, amelyek által eligazodom abban a kultúrában, és utána el fog múlni.
– Ehhez az életmódhoz két tulajdonság elengedhetetlen: tudd megszervezni az életedet, és légy képes kapcsolatokat teremteni egy idegen környezetben.
– Délkelet-Ázsiában szinte minden hétre jutott egy helyszínváltásom, de nagyon hamar kialakult bennem az a rutin, hogy honnan szerezzek információkat azokról a helyekről, amelyek érdekelnek. Én például nagyon szeretem a tengert, a kulturális sokszínűséget, az esőerdőket. Másrészt utazóként nagyon könnyű más utazókkal találkozni. Ahol az ember megszáll, mindig akad egy közösségi tér, ahol természetessé válik a kapcsolatteremtés, a tapasztalatcsere. A helyiekkel való mélyebb kapcsolatok kialakítása nagyobb kihívás, Ennek is megvan a módja, a „couchsurfing” (kanapészörf). A https://www.couchsurfing.com/ oldalon regisztrálnak olyanok a világ minden tájáról, akiknek van egy kanapéjuk, vagy szobájuk, amit szívesen megosztanak másokkal, és olyanok, akik ilyent keresnek.
Az utazó nem pénzzel fizet, de valamit illik adnia a vendéglátónak: minőségi időt szánunk egymásra, csinálunk közös programot, vagy főzök, esetleg viszek neki apró ajándékot. Fontos, hogy történjék egyfajta kulturális csere. Nagyvárosokban én különösen szeretek kanapészörfölni, mert ott könnyebben elveszettnek érzi magát az ember, ha nincsen helyi kapcsolata.

– Ez engem egy kicsit azoknak az elbeszéléseire emlékeztet, akik végigmentek az El Caminón, és egyfajta sajátos közösségi lét részesei lettek. Mostani utad elvezetett a malajziai esőerdőkbe. Brazíliában is jártál ott?
– Igen, de nem az Amazonasnál, hanem az Atlanti-part vidékén túráztam. Malajziában eljutottam a Taman Negara nemzeti parkba, ami szintén egy védett esőerdő, mintegy 4000 km2 kiterjedésű, korát 130 millió évesre becsülik a tudósok. Ez a világ második legrégibb esőerdeje egy ausztráliai után. Korát egyrészt arra alapozzák, hogy olyan növények élnek benne, amelyeknek ősi fosszíliáit is azonosították, másrészt itt él az egyik legrégibb emlősök között számon tartott tapír. Úgy tűnik, sokkal jobban óvják, mint az amazonasit és nincs is annyira becsatornázva az ország gazdasági vérkeringésébe, ami szerencsére inkább a partvidékre koncentrálódik.
– Hogyan lehet megközelíteni Taman Negarát?
– Jerantut városából busszal el lehet jutni a nemzeti part melletti faluba, vagy a város melletti kikötőből a Tembeling folyón fel lehet hajózni ide. A háromórás motorcsónak út során a folyó két partján csak az esőerdőket látni, és a motor zúgásán kívül semmi zajt nem lehet hallani.
– Láttam rólad néhány fotót, amelyek ősfák között készültek. Nem érezted kicsinek magadat közöttük?
Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!