IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból

Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Újra kiadták Kiss Tibor Noé Inkognitó című nagysikerű regényét.


Kiss Tibor Noé: Inkognitó (részlet)

Átlépek a küszöbön. A térdem reszket a hidegtől, a szél az arcomba fújja a hajamat. A szemközti ház egyik lakásában villanyt gyújtanak, valaki a függönyt félrehúzva végignéz az utcán. Látja, ahogy a faleveleket kupacokba gyűjti, majd újra szétrombolja a szél. Látja, ahogy a hajamba túrok a kapualjban, majd bizonytalan léptekkel elindulok a park felé. Szitál az eső, újabb és újabb karikákat rajzolva a tócsákba. Egy taxi áll a járdán, a sofőr a kormányra terített újságot olvassa. Az alak eltűnik az ablakból, az utca üres. Léptek egymás után, az aszfalt kemény, a csizma kényelmes. Megnyugtat a csend. A felhők közül kibukkan a hold, egy pillanatra nem azonosítom magam.

*

Nevem Kiss Tibor, születtem 1976. február 19-én. Lakcímem, személyi igazolvány-számom, TB-számom. Egy fehér köpenyes férfi ült velem szemben, fehér zokniban és papucsban. Nagyokat sóhajtott, az órájára nézett. Az űrlap rubrikáit elfoglalták az adataim.

Az ablakkal szemben a klinika parkja, gesztenyefák, szemeteskukák, padok. A napfény trapézokat hasított ki az udvarból, a bokrok közt madarak cikáztak, a kőkerítésen túl egy gyárkémény okádta magából a füstöt. Az íróasztal letört fogantyúit bámultam, a zsírfoltos ujjlenyomatokat a vitrines szekrény üveglapján, a mocsoktól szürkéllő függönyöket. A doktor tovább sóhajtozott, majd előhúzott a fiókból egy vászonzsebkendőt. Aztán levette a szemüvegét, és tisztogatni kezdte a lencséket, végtére is mi a problémája?

Hetek óta fogalmaztam a választ erre a kérdésre. Jegyzeteket készítettem, komplett beszédeket írtam, szerkesztettem, javítottam, töröltem. A lehető legalaposabb feleletet szerettem volna megadni a doktornak, mégis képtelen voltam válaszolni, csak némán meredtem magam elé. Fehér csempék, fehér papírlapok, áthúzott sorok, áthúzott mondatok, áthúzott oldalak, üres oldalak egy füzetben, közelítési kísérletek, szüntelen távolodás. A doktor fenyegető fújtatása.

Szeretném megtudni, hogy valójában nő vagyok-e vagy férfi. Nem ismertem meg a saját hangomat. Öntudatlanul fakadtak ki belőlem a szavak, mély sebet hagyva maguk után. A seb minden lélegzetvétellel egyre tágult, de nem fájt. Lelassult szívverések pumpálták ki belőlem a mondat maradványait, ki vagyok én, miért érzem magam jobban női ruhákban, szükségem van-e operációra? A kimondhatatlan kérdések egymás után törtek darabokra a csempéken, egy csattanás, egy csattanás, egy lüktetés. Lelassult szívverések, kellemes bizsergés a sebtájékon. A huzat belemarkolt a függönybe, nem eresztette.

*

Csak nehogy szembe kelljen néznem valakivel, csak nehogy valaki azonosítson. A park üres, a fák koronái alatt a hold sem látja lépteimet. A pavilonok körül máskor gyerekek kergetőznek, a bokrok között gumilabda pattog, a szökőkút vizében kamaszok mártóztatják a lábukat, a cukrászda teraszán nyugdíjasok kártyáznak, a zöldséges a rekeszeknek dőlve cigarettázik.

A szél süvít, egy villám cikkcakkos vonalakat rajzol a háztetők fölé, a szemközti épület második emeletén valaki az ablak mellé lép. Bádogkukák, macskakövek, közlekedési táblák, a szürke tónusai. Két vörös fénycsík a félhomályba égve, egy autó hátsó lámpái. Minden lépéssel egyre közelebb.

*

Egy nő áll a mólón. A messzeségbe néz, egyik kezét szemellenzőként tartja maga elé, a másik a csípőjén pihen. Mosolyog, ahogy a szél összekócolja haját, ahogy belekap a szoknyájába. Fél lábával a korlátra támaszkodik, combjain megfeszülnek az izmok. Sandale 24.99 DM, Jacke 34.99 DM, Leinentasche 19.99 DM. Egy nő állt a mólón, a Quelle-katalógus harminchetedik oldalán.

Behúztam magam mögött a kaput. A zsanérok nyikorogtak. A buszmegálló felé indultam, a sziklák, a vitorlások és a sirályok a katalógusban maradtak. Kockás szoknyában, fehér blúzban, fekete szandálban, fekete parókában léptem ki az utcára. Először, női ruhába öltözve. Csak nyugodj meg, hajtogatta Kinga, ne idegeskedj, senki sem vesz észre semmit, ha természetesen viselkedsz. A nap vörösen izzott, a fák árnyékai pontokká zsugorodtak, a smink égette az arcomat. A lelepleződéstől rettegve vonszoltam magam a járdán. Felperzselt fűszálak csonkjai. A kerítések mögött acsarkodó kutyák. Lehúzott redőnyök lőrései, a kerti törpe gúnyos mosolya.

Az emberek magukba roskadva utaztak a villamoson. Lehunyt szemmel fújtattak, a tetrisz gombjait nyomkodták, vagy az összekarcolt ablak mögül meredtek az Üllői útra. Bámulták a kocsmák elé kikötött kutyákat, a villanytelep transzformátorházait, a butikok bódéit. A villamosvezető kihajított egy csikket a sínek közé, majd becsukta az ajtókat. Senki sem nézett rám a villamoson.

Bádog és beton mindenütt. Az egyik oldalon piac, a másikon lakótelep. Valaki utánunk fütyült a halszagú sikátorokból, a gyorsétterem bejáratánál egy középkorú férfi engedett maga elé bennünket. Megnyugodtam. A sajtburgert, a sült krumplit és a kólát Kinga kérte, a hangommal mindent tönkre tettem volna. Csak csendben mosolyogtam. Egy félreeső asztalhoz ültünk, az ablak mellé. Kezdtem megszokni, hogy mindenki egy nőt lát bennem. Kezdtem magam is úgy viselkedni, ahogy azt a nőktől láttam, és ahogy azt a nőktől várják. Megigazítottam a műanyag parókát, mintha a hajamba túrtam volna. Nőnek tettettem magam, és a színjáték egyre jobban felszabadított.

A mólón állok. Combomon megfeszül a szoknya, a hajam összekócolom, a korlátra támaszkodva mosolygok, kémlelem a messzeséget. Magam vagyok a messzeség, magam vagyok a színjátékban.

*

Tibor gázt ad. Becsatolom a biztonsági övet, táskám a mellkasomhoz, térdem a műszerfalhoz szorul. Tibor vörösre égett arccal ül a kombi Volvóban, aranyláncán Krisztus-medál fityeg. Alul találsz egy kallantyút, azzal hátrébb tolhatod az ülést. A rakpartra kanyarodunk, a víz csillog, visszatükrözve a város fényeit. Egy sétahajó fordul szembe a sodrással a Margit-híd alatt. Az út mellett turistabusz parkol, a sofőr a gumikat ellenőrzi. A parlament oldalát faállványok támasztják, mintha a tornyok bele akarnának zuhanni a Dunába. A Roosevelt térnél egy villamos bújik elő az alagútból. Az Erzsébet-hídnál pirosra vált a jelzőlámpa, Tibor fékez, térdem a műszerfalba ütközik. Miért rohanunk ennyire?

Tizennyolc óra, harminc perc, híreket mondunk. Ismét működésbe lépett az egyesült államokbeli St. Helens vulkán, Hajdúhadházon életveszélyesen megsérült egy késsel hátba szúrt 17 éves fiatalember, Gera Zoltán egy góllal és egy gólpasszal segítette hozzá a West Bromwich Albiont első idei győzelméhez. A Gellérthegy fölött egy villám hasít az égbe, esőcseppek kopácsolnak a szélvédőn, egyre hangosabban, vigyenek magukkal esernyőt, rövid híreinket hallották. Sárga, zöld, gáz, a mellkasom, a térdem.

*

A sziklákon keresztül gázolok a vízbe, talpam minden lépésnél mélyen a homokba fúródik. A vitorlás ringatózik az öbölben, az árboc körül sirályok köröznek.

A galambok lassú szárnycsapásokkal emelkedni kezdtek, a villamos siklott a levegőben, két lépéssel a föld fölött jártam. Kispesten, Pestlőrincen, valahol a messzeségben. Hazafelé menet minden olyan természetesnek és egyszerűnek tűnt, a kutyák nem ugattak, a kapu nem nyikorgott. Kinga az asztali naptárt lapozgatta a konyhaasztalnál ülve. A papírlapok zizegtek az ujjai között, a falióra mutatója másodpercenként kattant egyet, a kávéfőző kotyogott. Elővettem a tejet a hűtőszekrényből, az ajtó nekiütődött a kredencnek. Kinyitottam a konyhaszekrényt, négy kockacukrot tettem a tálcára.

Találni kellene neked egy női nevet. Kinga visszalapozott a spirálozott naptár első oldalához. Nem tetszett a Gyöngyvér, nem akartam olyan nevet, amelynek jelentése gyöngytestvér. Nem akartam olyan kemény lenni, mint egy Ingrid. Julianna, Zsuzsanna, Edina, Lujza, Henriett, Karina, Hajnalka, egyik nevet sem akartam. Nem éreztem, hogy valamelyikhez is közöm lenne. Elérkeztünk április végéhez, a Noémi nem hangzott rosszul. Közelebb húzódtam Kingához, éreztem a babasampon illatát. Combjaink egymáshoz tapadtak, a kiürült kávéscsészék billegni kezdtek, majd megpihentek az asztalon. Noémi, mondta Kinga.

Aztán a konyhaablakon át megláttam a talicskába hordott faleveleket, a meggyfának támasztott gereblyét. Apám levetett gumicsizmáját. Ideje lenne átöltöznöm, gondoltam, ideje lenne mára elbúcsúzni Noémitől.

*

Noémi, kiszállás. Tibor becsapja az ajtót, a Vásárcsarnok melletti utcában parkolunk, az egyetem épülete komor sziklafalként magasodik felettünk. A kandeláberek pislákolnak, a sötétség leereszkedik a városra. Egy csapat varjú rebben fel a fákról, a madarak a Duna felett köröznek. Érzem a víz illatát. Átkelünk a zebrán, a lámpa zöld figurája felvillan, kialszik, felvillan, kialszik. Csak a fehér csíkokra lépek, egyre gyorsabban. A jelzés pirosra vált, az alak egy emelettel feljebb ugrik. Vigyázzállás, gyorsítás.

Turisták fotózzák egymást a téren, a fényképezőgép vakuja bevilágítja a parkot. A Váci utca makadámköveit tisztára fürösztötte az eső, csak néhányan lézengenek a boltok között. Az egyik árus leoldozza a nejlonponyvát a pultról, a másik az üzlete előtt összegyűlt vizet tereli a csatornába. Budapest feliratú bögrék, pólók, kulcstartók és képeslapok a polcokon, fokhagyma-nyalábok és hímzések a falra akasztva.

Egy vörösre rúzsozott szájú öregasszony a pincsijét sétáltatja, kétlépésenként beleszív a cigarettába. A kutya a lábamhoz szalad, a térdem megremeg, a tettetéstől kimerevednek az arcvonásaim. A kutya végignyalja a csizmámat. Ne haragudjon, kisasszony, Fifike nagyon barátkozós. Megkönnyebbülök, nem haragszom.

Kerülgetem a tócsákat, lépkedek, suhanok, a széllel vitorlázom. Villanások, alakzatok, színek labirintusa, egy sárga fénycsík az üvegen tükröződve, piros folt, fehér vonallal átszelve, narancssárga téglalap, sötét kerettel, sötétszürke, világosszürke, a város fényeinek pontrácsa, trapézok és háromszögek, a hold gömbje. Egy berregő hang, a zár nyelve kattan, az ajtó csikorogva kitárul, egy fekete kabátos alak áll a kapualjban. Értetlenül néz végig rajtam.

*

Megfeszítettem a karomat, az izmaim összehúzódtak, megmarkoltam a rézfogantyút. Rá kellett nehezednem a kilincsre ahhoz, hogy az ajtó kinyíljon. A redőny ferdén, félig leereszkedve dőlt az oldalára, az ablakkeret peremére por tapadt, az üvegen festéknyomok, a függöny jobb oldalán egy sárga folt. Fehérre meszelt fal, kitüremkedésekkel. A szőnyeg rojtjai egymásba gabalyodtak a padlón. A golyóstoll hegye lelógott az asztallapról, a fülhallgató zsinórja a bögre köré tekeredett. A szőnyeg kikopott mintái, széklábak négyzet alakú nyomai. A szekrény oldala összekaristolva, a szekrény ajtaja kitárva, a matricák szélén tépésnyomok. A kispárna a falnak támasztva, az ing összehajtogatva, a lepedő redőin bolyhok és fénynyalábok. Ezüstcsat, fekete gumitalp, műbőr felsőrész, szövetbélés.

Kié ez, kisfiam? Anyám az ágyamon ült, ujjait a takaróba mélyesztette. A nadrágjára vasalt élek összegyűrődtek, blúzán csillogtak a gombok, az ajka elkeskenyedett. Körök és vonalak az arcán, lángvörös korongok a bőrén. Anyám az ágyamon ült, kezében a magas sarkú cipőmmel, a homlokát átszelő ráncok a szemöldökébe futottak. Elengedtem a kilincset, az ajtószárny nekivágódott az íróasztalnak. Összerezzentem.

*

Ne haragudjon, kisasszony, Fifike barátkozós. Tibor ironizál, a férfi elsuhan mellettünk. Nem válaszolok. Érzem, hogy a fekete ruhás férfi utánam fordul. Újabb és újabb alakok jönnek szembe velünk az utcán, ismeretlen arcok egymás után. Negyven körüli nő, nadrágkosztümben, festett műkörmökkel, aktatáskával, rágógumival. Egy kövér férfi, strandpapucsban, nejlonszatyorral a kezében. Egy fiú és egy lány, melegítő felsőben, egymásba karolva, kólásüveget lóbálva. Egy-egy pillanatra találkozik egymással a tekintetünk. Ennyi idő is elég ahhoz, hogy kiolvassam az arcukból, mit gondolnak rólam.

Csak szeretnék leülni egy asztalhoz. Szeretnék rendelni egy pohár bort, sajttal töltött pulykamellet, tepsiben sült krumplival, desszertnek vaníliafagylaltot. Csak szeretnék rágyújtani egy szál cigarettára, kifújni a füstöt. Csak szeretnék láthatatlanná válni, elvegyülni az idegenek között, anélkül, hogy szembesülnék a tekintetükkel, az arcukra írt kérdésekkel. De erre még soha, egyikük sem gondolt, gondolom.

*

Ősz volt, a nap a házak között bujkált, árnyékcsíkokra szabdalva az úttestet. Kovács néni faleveleket söprögetett az udvaron. Majdnem köszöntem neki, de inkább elfordítottam a fejem. Tibor ismeri Kovács nénit, Kovács néni nem ismeri Noémit.

Az autóbusz bekanyarodott a körforgalomba, átvágott a villamossíneken, megkerülte a lovardát, begurult a lakótelepre. A parkot bámultam. Gyerekek futballoztak a betonon, egy fiú kapura rúgott, Real Madrid-mezben. A busz nekilendült, nem láttam, hogy a lövésből gól lett-e. Eszembe jutott, amikor még én is a lakótelepen futballoztam. Eszembe jutott az elektromos vízszűrő monoton búgása. Eszembe jutott a kriptaszag.

Szoknyában ültem az autóbuszon, kisminkelve, parókában. Mit gondolnának rólam az egykori csapattársaim, az osztálytársaim az általános iskolából és a gimnáziumból. Mit gondolna rólam az apám, és mit gondol rólam az anyám.

A busz bekanyarodott a végállomásra, az ég beborult, a szél keresztülsöpört az átjárón, a metróperonon tinédzserek gyülekeztek. A harmadik szerelvény utolsó ajtajánál szálltam be a kocsiba. A szemközti ülésen egy kislány térdepelt, az anyja átkarolta a derekát. Az ablakon keresztül nézték az elsuhanó tárgyakat. Együtt figyelték a metróremízt, a villanypóznákat, a bokrokat. A villanófényeket az alagút falán.

Aztán szembe fordultak velem. A nő legszívesebben eltakarta volna a kislány szemét előlem. Arcáról eltűnt a mosoly, éreztem, ahogy a gyomra görcsbe rándul. Segíteni szerettem volna rajta. Lassan, nagyon lassan bólintottam. Éppen annyira hajtottam le a fejemet, hogy a mozdulattal válaszoljak neki, igen, férfi vagyok. A nő mindent megértett, és én is megértettem, hogy már Noémi puszta létezése is felkavaró az emberek számára. A kislány az anyja ölébe kéredzkedett, egymáshoz dörzsölték az orrukat.

A Kálvin tér következik, az ajtók a bal oldalon nyílnak. Felálltam az ülésről, megigazítottam a blézeremet és a retikül vállpántját. A metróajtó üvegén keresztül láttam, ahogy a nő tetőtől talpig végigmér a hátam mögött. Amikor észrevette, hogy nézem, elkapta a tekintetét. A szerelvény begördült az állomásra, az ajtó a mozgólépcső feljárója előtt nyílt ki.

*

A pincében füst és félhomály. A plafonról antik csillár lóg, a falon gyertyatartók és olajfestmények. Egy szarvasagancs és egy kitömött róka, gombszemmel. Minden hely foglalt. A pincér maga elé enged, félrenéz.

Két ismeretlen nő az asztalnál, Mona és Zita. Noémi vagyok. Mosolyogni próbálok, miközben magam alá hajtom a szoknyámat. Mona és Zita mosolyog. Tibor sört rendel, én fekete teát. A hangfalakból zene szól, a szívdobogásom felgyorsul, a hátam hasogat, a kezem zsibbadni kezd, verejtékezek. Lassú és mély lélegzetvételek. Miért nem rendelsz egy pohár bort? Mert félek, hogy a szívdobogásom még jobban felgyorsul. Mert most nem kívánom.

Beszélgetünk. Zita földrajzot tanít egy gimnáziumban, Mona kommunikációt hallgat az egyetemen. Tibor pszichiáter. A beszélgetés elterelődik, a vacsoráról a fogyókúrára, a fogyókúráról az egészségre, az egészségről a disznóhúsra, a disznóhúsról a mezőgazdaságra, a mezőgazdaságról a kecsketejre, a kecsketejről a pásztorokra, a pásztorokról a ridegtartásra, a ridegtartásról a jurtára, a jurtáról Mongóliára. Vajon Mongólia területe nagyobb-e Grönlandénál? Szerintem nagyobb.

Egy férfi ölbe tett kézzel bámul, észreveszem, félrenéz. Félrenéz, félrenéz, mindenki félrenéz, aki addig bámult, ez dühít. Megpróbálok összekuporodni, megpróbálok halkan beszélni, suttogok, a saját hangomat sem hallom. Tibor sem hallja. Húzódj közelebb, szólok rá hangosabban. Ezt meghallja egy nő a szomszéd asztalnál. Felém fordul, aztán félrenéz. Legszívesebben kiölteném rá a nyelvemet, de inkább Zitára mosolygok, mintha minden olyan természetes lenne. Számomra az is. De ezzel egyedül vagyok. És így már nem is olyan természetes.

*

Jó estét uram, állított meg az ellenőr. Mintha a smink végigfolyt volna az arcomon, mintha a paróka műanyagszálai a fejbőrömbe égtek volna. A retikül pántjai lecsúsztak a vállamról, a táska majdnem a kőkockákra zuhant. Az ellenőrnő ösztönösen kapott utána, de még időben magamhoz szorítottam. Legszívesebben összezsugorodtam volna a retikül sötétjében, bevackolva magam a rúzs, a púder és a parfüm közé, betakarózva a harisnyába, magamra húzva a cipzárt. Ne haragudjon hölgyem, ma egész nap csak férfiakkal volt dolgom. Az ellenőrnő zavartan motyogott, majd visszaadta a diákigazolványomat.

A Kálvin téren villamos csilingelt, a szálloda halljában pezsgők durrogtak, a templom harangja megkondult. Nem érdekeltek a szembejövők. Nem akartam olvasni a tekintetükben, csak nézegettem a kirakatokat. Beültem egy moziba, az Agyament Harryt adták, az életlen Robin Williams-szel. A film után vettem egy doboz bonbont az ellenőrnőnek, de már nem állt ott a peronon.

Anyám tízre jött értem a könyvtár elé. Leültem egy padra a szökőkút mellett. A kanyarodó autók reflektorai az arcomba világítottak, a szemközti irodaépület üvegablakaiban a benzinkút fényei tükröződtek. A szél felerősödött, fázni kezdett a lábam. Csigalassúsággal teltek a percek. Ötvennégy, ötvenöt, az autó leparkolt a járdasziget mellé. Beszálltam.

Anyám a kormányba kapaszkodott. Az arcán hullámoztak a ráncok. Ugye nem volt semmi baj? Aggódott értem, nem szerette, ha Noémi késő este mászkál az utcákon. Nem volt semmi baj. Anyám kinézett az ablakon. Valaki egy defektes biciklit tolt a járdán. Anyám nézte, ahogy a gumiabroncsok gurulnak az aszfalton. Odaadtam neki a bonbont.

inkogn

*

Évit egy házibuliban ismertem meg. Vonzotta minden őrültség, két nappal később már Noémivel akart találkozni. Hajnalig beszélgettem vele az erkélyen, aztán lekísértem a villamosmegállóba. Akkor már hetek óta nem sétáltam távolabb a Jászai Mari térnél, hosszabb utazások szóba sem jöhettek. Kockázatos lett volna, a szívdobogásom bármikor felgyorsulhatott.

Évi megérkezik. Bemutatom Zitának és Monának, Tibort ismeri. A beszélgetés elterelődik, az időjárástól a hajfestékekig jutunk, tizenegy témaváltással. Azonosság, ordítozás, ádámcsutka, cukrászda, komplett, cselló, repedés, India, mosoly, tetézte, paszta, özönlenek, elárasztanak, betemetnek a szavak, mintha csak véletlenszerűen olvasnák fel őket egy szótárból. Villanybojler, jelmezbál, kentaur, kaláka, deltoid, inuit, folytatom magamban, csak főnevek jutnak eszembe. Pincér, tányér, szalvéta, hasábburgonya, marhasült, brassói, tartármártás, uborka, főnevekkel minden leírható. Só, bors, paprika. Kés, villa, olló, leírható, megfogalmazható. Évi lesöpör egy hajszálat a blúzáról, Mona megigazítja a szemüvegét, Zita közelebb húzódik az asztalhoz, Tibor ölbe tett kézzel magyaráz.

*

Számítógépasztal, kerékpár, televízió. Állólámpa, kisszekrény, perzsaszőnyeg. A dobozokban könyvek, jegyzetfüzetek, magnókazetták, befőttesüvegek, tányérok. A nejlonzsákokban nadrágok, pulóverek, blúzok, zoknik. Ponyva, a fémkeretre szíjazva. Az utánfutó kerekei a sárba süllyedve. Az autóban anyám, apám, Kinga és én.

Kamionok, színtelenség, porban fulladozó kertek, a ponyva ellenőrzése, Dunaföldvár. Parkoló, presszó, betonpad, egy üveg kóla, fenyőfák a domboldalon, Szekszárd. Pécs előtt viadukt, szerpentin, kapaszkodósáv, emelkedő, lejtő, emelkedő. Tévétorony, kazamata, magasház. Panelházak a lejtőkön, ablaktalan gyárépületek. A zsinagógánál jobbra, a dzsáminál jobbra, a lépcsőházban balra, a bejárati ajtó után balra. Fényesre csiszolt parketta, a frissen meszelt fal illata, a rekamié rugójának kattanása. Anyám az ablaknál állva telefonált, apám a konyhaasztalnál ülve cigarettázott, Kinga ruhákat csomagolt ki az egyik zsákból.

1997. augusztus 30. Pécsre költöztem Kingával. Konzervdobozok a düledező polcokon, polimerszalag a centrifuga vezetékén, salétromos fal az előszobában. Galambok a moziépület homlokzatán, galambok a főutcán, a sikátorokban. A főtéren kanyarodó, köhögő autóbusz. Antikvárium, galéria, fotószalon, tervezőiroda, sétálóutca, sétatér, gesztenyefa, szökőkút, tulipán, kockakő, kandeláber, katedrális. Kattintás a szerelmesek lakatfalánál, kulcs a kanálisban. Koppan.

*

A kávéfőző bekapcsol, a hangfalak halkan sisteregnek. Mona elindul a mosdó felé, átlépve egy gyűrődést a szőnyegen. Az asztal alatt hirtelen hozzám ér valami, összerezzenek. Évi mosolyog, az ő lába az. Én is megpróbálok mosolyogni, de csak verejtékezni tudok az erőfeszítéstől, a szívdobogásom felgyorsul, a hátam hasogat, nemsokára elsötétül előttem a világ. Remegő kézzel nyúlok a cigarettásdoboz felé, egyik slukk a másik után. Füstcsíkok a levegőben, a csillár körül táncolva, a plafonnak ütközve, a lámpafényben szétterülve. Áttetsző fátyol ereszkedik az arcokra, füstcsíkokat fújok a levegőbe.

Egy férfi felköhög, tekintetében undor és gyűlölet. Dohányzik egy női ruhába öltözött férfi, gondolja, egy női ruhába öltözött férfi dohányzik, gondolja, gondolom. Gyűlölöm magam. Unom, hogy gyűlölöm magam. Dühít, hogy unom, hogy gyűlölöm magam. Egy, kettő, három, négy, öt, nyolc, tizenhét szívdobbanás.

A férfi felsegíti feleségére az irhakabátot, az asszony megigazítja a gallért, Károly bácsi vigyáz a dauerra, Irma néni mosolyog, Frakkra a szomszéd vigyáz. Szervusz Noémi, szervusz Noémi. Évi mosolyog, egyik kezével integet, a másik a térdemen, a csizmámon. Remélem nem látja senki, nem látja senki az asztal alatt a kezet a lakkon. Frakk, slukk, lakk. Mosoly, mosolyog, mosolyogni, mosolyognak, egyes számban, mosolygok, gondolom.

Egy lány kirohan a pult mögül. A mobiltelefon a fülén, szervusz Károly, szervusz Noémi, szervusz Akárki. Kettesével veszi a lépcsőket. A pincér félrehúzódik az útjából, tálcával a kezében egyensúlyoz tovább. A főtt krumpli száraz volt és ízetlen, ezt meg kell mondanom neki. Mosolyogva, kőkeményen, krumpli, száraz, ízetlen. De reklamálhat-e bármiért is egy férfi, női ruhában?

*

Hajszálerek a vakolaton. Szibéria folyói, az Ob, a Jenyiszej, a Léna. Festékfoltok alakzatai, Románia lenyomata, Németország lenyomata, apró göröngyökkel. Brassó, Torda, Kolozsvár, Craiova, Drezda, Dortmund, Nürnberg, Bréma. Göröngyök tetszőleges hálózata, képzeletbeli vonalakkal összekötve, háromszög, négyszög, nyolcszög, piramis, kunyhó, bástya, korona, egyre bonyolultabb formák a plafonon. A szőnyegen feküdtem Kingával, lehunyt szemmel hallgattuk a zenét, a gitár a szekrény alatt rezonált.

Az üvegajtó félig nyitva, a doktor hetente a műbőrfotelben, az íróasztalnál, az ablaknál. A kezemet tördeltem, szeretném megtudni, hogy valójában nő vagyok-e vagy férfi. Naponta, óránként tettem fel magamnak a végső kérdést, a kezemet tördeltem. Nem érkezett válasz. Bevettem a gyógyszert, visszaadtam a relaxációs kazettát.

Összekulcsoltuk az ujjainkat, Kinga közelebb bújt hozzám, a testem mindig melegebb volt az övénél. A szalag forgott. Gitár és hegedűvonó.

Kilégzés, zihálás, légszomj. Talán én is tehetek erről, kisfiam. Vagy kislányom. Anyám egyszerre zokogott és nevetett, könnyezve ölelt magához. Parfümillat, nikotinszag, némaság, tehetetlenség.

A cipő szorította az ujjaimat. Kibújtam belőle, tompa puffanással esett a szőnyegre. A lábujjaim bizseregtek.

Kurva anyád, köcsög buzi. Tökmagot köpködtek, üvöltöttek. Nem hittek a szemüknek, amikor elmentek előttem, aztán röhögni kezdtek. A labda pattogott. Beleszívtam a cigarettába, keresztbe tettem a lábam. A daru lassan a Duna felé fordult, a tetőről munkások bámultak, nadrágot kellett volna húznom. Szibériában, a Jenyiszej partján, Krasznojarszkban vajon hordanak-e szoknyát a nők? Ez itt a Lágymányosi híd, Ferencváros, itt nem. A ti kurva anyátokat. A labda pattogott, egyre távolabb.

Töredékes ütemek, talán üstdob. Egy sötét, hideg csarnokot láttam magam előtt, talán templomot, talán kriptát. A gitárhúr finom remegése, egy kristályos női hang. Az ujjaimmal végigsiklottam Kinga meztelen hasán, alámerülve a köldökében, megkapaszkodva a derekában.

Megigazítottam a blézeremet, a szoknyámat, a táska vállpántját. A metróajtó üvegében a nő arca, az arcom, a homlokom, a szemem, a szájam, az orrom, az állam, a fülem, a hajam, a nyakam, a fogam, mindez én vagyok.

*

Az ajkam nyoma, téglabarna rúzsfolt a porcelánpoháron. Téglabarna rúzsfolt, az ajkam nyoma a porcelánpoháron. Az ajkam téglabarna, rúzsfolt nyoma a porcelánpoháron. Az ajkam rúzsfolt, a porcelánpohár nyoma téglabarna.

Másodpercekre érvényes arcok egy diafilmen, a kacér Noémi, a szerény Noémi, a közönséges Noémi, a férfias Noémi, a nőies Noémi, életre keltem a falra, a téglabarna falra vetített kockákat, a kockák nyomát, a kockák téglabarna nyomát, az ajkam nyomát, a rúzsfoltot a porcelánpoháron. Cellulóz-acetátba égetve mosolygok, fejem lehajtom, a hajamba túrok, az ujjaimat tördelem. Egyik szerep a másik után, pózra póz, mindez én vagyok.

A falra kifeszített róka gombszemében megcsillanó fény, a kerámiatányér pereméhez tapadó hagymakarika, a konyhakőre zuhanó edények csörömpölése, a sör kesernyés íze a szájban, a cigarettázó alak árnyképe a lambérián. A zavart Noémi az utolsó előtti diafilmkockán, az utolsó diafilmkockán.

Igen, köszönöm, ízlett. Krumpli, száraz, ízetlen. Mosolyogva, kőkeményen.

Szóra, szóra, szóra szó, leírható, megfogalmazható. Valójában nő vagyok-e vagy férfi? Távoli, ismeretlen, idegen szavak, másodpercekre érvényes arcok, másodpercekre érvényes szavak egymás után. Lerombolhatatlan, fölépíthetetlen, megfogalmazhatatlan. Felhajtom az utolsó korty teát, elnyomom a cigarettámat.

Az ajkam nyoma, téglabarna rúzsfolt a porcelánpoháron. Az Altaj lova, pézsmabanda húsbolt az óceánszonáron.

A regényről

Mi ​​van akkor, amikor az ember legszívesebben kibújna a saját neméből? Milyen érzés lehet, amikor egy futballbolond kamasz felismeri, hogy női ruhában, kisminkelve érzi jól magát? Mi történik ilyenkor? Mi történik benne, és mi történik vele? Mi történik, amikor rájön, hogy ez nem múló szeszély, hanem maradandó állapot? Mire számíthat, amikor először végigbukdácsol az utcán magas sarkú cipőben?

Az Inkognitó olyan tapasztalatokról szól, amelyekről a mai magyar társadalom nagyon keveset tud. A transzneműség egész kérdéskörét a tömegmédia felületes képei uralják: a gay-pride parádék groteszk alakjai vagy a bulvársajtó által időnként felkapott figurák. Kiss Tibor Noé könyvét egy világ választja el mindettől. A könyv egy olyan fiatal története az ezredforduló Magyarországán, aki a felnőtté válás során szembesül alakulóban lévő identitásának nem szabályos vonásaival. Nem véletlen, hogy az Inkognitó alapképlete klasszikus nevelődési regényekre emlékeztet, persze nem éppen klasszikus dilemmákkal. Az olvasó mégis hasonló szorongással aggódik ifjú hőséért, aki talán nem is sejti, mennyire kiszolgáltatott és sebezhető abban a világban, amelybe éppen belepottyant.

Az Inkognitó minden ízében kortárs próza, érzékeny tollal megírt elsőkönyv és kockázatos coming out.

Kiss Tibor Noé 1976-ban született Budapesten. Pécsett él, szerkesztő, író. Az Inkognitó volt az első könyve, most újra megjelent a Magvető Kiadónál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
5 kevéssé ismert, de csodás József Attila-vers
A költészet napja alkalmából válogattunk - persze szubjektíven - öt költeményt.


A költészet napján nemcsak József Attila legismertebb költeményeire emlékezünk, hanem azokra az elfeledett, különleges darabokra is, amelyek megmutatják zsenialitásának sokszínűségét. Egyáltalán nem könnyű válogatni, annyi, de annyi remekművet alkotott a magyar költő rövidre szabott élete alatt.

Olyan - talán kevésbé ismert - József Attila-verseket próbáltunk választani, amelyek azt is megmutatják, milyen elképesztő verseket írt már egészen fiatalon is. De az is kiderül, hogy a szabadversekben is otthonosan mozgott, valamint a versei néha kiáltanak a megzenésítés után.

"Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,

nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,

ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.

Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével

bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.

Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva

rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor"

5. A bőr alatt halovány árnyék – Szürrealizmus és társadalmi kirekesztettség

A BŐR ALATT HALOVÁNY ÁRNYÉK

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,

szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak

nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,

te táncolsz,

nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,

5 hete, hogy nem tudom mi van veled

az idő elrohant vérvörös falábakon

az utak összebújnak a hó alatt,

nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?

néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

1927. jan.

4. Szelíd szeretet, biztonságkeresés

KOPOGTATÁS NÉLKÜL

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethesz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. ápr.

3. József Attila pszichéjének és lelkének legsötétebb zugaiból

MAGÁNY

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes

bársony-penész pihézze melledet.

Nézz a magányba, melybe engem küldesz.

Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

Száraz homokként peregjen szét arcod,

a kedves. S ha cirógatnál nagyon,

mert öled helyén a tiszta űrt tartod:

dolgos ujjaid kösse le a gyom.

Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.

Meg se rebbennél, ha az emberek

némán körülkerülnének, hogy lássák:

ilyen gonosszá ki tett engemet.

Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak

öröme az lesz, hogy körbe forog,

te meg rápislogsz, míg körülhasalnak

telibendőjü aligátorok.

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,

látom a szemem: rám nézel vele.

Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,

hogy azt hihetném, meghalok bele.

1936. nov.-dec.

Szalai Attila karikatúrája József Attiláról

Szalai Attila rajza

2. A költő istenkeresése és társadalomkritikája

LÁZADÓ KRISZTUS

"- Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!

Ne légy más, mint az Igazságos Úr.

Több kalászt adj, de azért el ne vedd a

Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,

Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál?

Ronggyá nem mosná élet-subád ember

Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.

Tanulhatnál még tőlem is, Uram -

Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy

Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.

És már egy nagy, sajgó gerinc vagyok -

Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán

Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,

Bár kezemen csalánmart hólyag ül.

S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,

Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:

Téged nem ér el átok és eső,

Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a

Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -

Testemnek ágyam is hideg, a Föld

S aranyszavad átváltozott rossz, kongó

Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te

Nagy passziódban; és a lelkem is

Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt

Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.

Bizony mondom, még nincsen is szemed,

Most nem látsz. Lennél immár igazságos,

Isten!"

Fáradt baromként reszket lelke, teste,

Félmunkát végző társak röhögik

S feszül, mert tudja - reá korábban jön

Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még

S kilógatja fakult, sápadt szivét,

Mint akasztott ember szederjes, szürke

Nyelvét.

1923. ápr. 29.

József Attila az Otthon Kör eseményén magyar költőkkel, írókkal 1930-ban

József Attila 1930-ban, a Magyar írók Egyesületének vacsoráján - Fotó: Fortepan, adományozó: Magyar Bálint

1. József Attila látomásos tájleírása

ÓH SZÍV! NYUGODJ!

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott uton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.

1928 vége

Ennek van egy Ágnes által megzenésített változata is, tökéletes:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Bödőcs Tibor: „Próbáltak rólam írni lejárató cikkeket ugyanazzal a három fordulattal”
„Nagyon fontos a lendület, és hogy arról beszéljek, ami érdekel, ami fáj, ami érint, mert jó esetben az a nézőket is érinti” - véli a humorista.


Krasznahorkai László Herscht 07769 című elbeszélése kapta a 2022-es Libri irodalmi díjat, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor Mulat a Manézs című politikai szatírája nyerte el - közölte a Libri-Bookline Zrt.

Bödőcs Tibor közönségdíjas politikai szatírája egy regény, "amely megjelenésével megrengette, megrángatta, tépte-vonta a világot, amely mondatok tevepatáival tapodja, betűvágtával kopogja, szóharanggal kongatja, anekdoták lángnyelveivel lobogja az igazságot, és annak fordítottját, visszáját, fonákját, árnyékát, reciprokát, egy olyan országban, ahol az a törvény, hogy a sokaság kevésre se vigye, ahol mindőnk akarata, hogy a sólyom repüljön, a vakond túrjon, de legyen, aki megmondja, kiből lehet sólyom" - mondta Beck Zoltán.

A humorista a díj kapcsán arról is beszélt a Népszavának, hogy alkotói szabadságra ment.

"Volt egy kis lockdown-nosztalgia is bennem, többet tudok olvasni, alkotni így, mint amikor turnézok, mert akkor délután kettőkor beszállok az autóba, és hajnali kettőkor kiszállok. És nem biztos hogy a másnap reggelt Krasznahorkaival kezdem. Plusz van három kis gyermekem, meg írói álmokat dédelgetek, van új ötletem is

– ez mind lassítja az alkotói folyamatot, de nem is baj, mert így érnek meg az ötletek. Nem kapkodok, nem iparilag termelem az újabb és újabb esteket és könyveket, hanem hagyok időt az ötleteknek szárba szökkeni" - árulta el.

Az alkotói folyamatról elmondta:

"A dühömet kell használnom, az indulatomat, azt utána fel kell építeni és díszíteni.

Kell a standupban eltöltött évtizedeim tapasztalata, alkalmazni kell a mesterségbeli tudást, de azért nagyon fontos a lendület, és hogy arról beszéljek, ami érdekel, ami fáj, ami érint, mert jó esetben az a nézőket is érinti".

A témákról pedig úgy vélekedett:

"Nagy kérdés, hogy miként lehet a háborúról, vagy másról beszélni? Lehet, hogy azért kell másról is, mert háború van, és ne csak erről legyen szó, mert az élet nem csak ebből áll. De a háborúról hallgatni sem lehet. Nem tudom még, mi lesz".

A politikai szerepvállalást is elutasítja:

"Én teljesen alkalmatlan vagyok az életre, én csak figyelek, ábrázolok, reagálok rá, gúnyolódom, bohóckodom, hülyéskedem. Próbáltak rólam írni lejárató cikkeket ugyanazzal a három fordulattal, de előtte egy héttel csináltam meg a propagandamédia paródiáját, és utána próbálkoztak, mintha önmagukat parodizálták volna".

A teljes interjú ITT olvasható.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
„A jelek mindvégig ott voltak” – Ha meg akarod érteni Putyint, olvasd el ezt a könyvet
Gyomor és figyelem kell Catherine Belton könyvének olvasásához, de ha van hozzá időnk és idegrendszerünk, komolyan elmélyülhet a tudásunk Putyin Oroszországáról.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. június 27.



„Oroszországot, ész, nem érted, méter, sing sose méri fel, külön úton jár ott az élet, Oroszországban hinni kell!” – Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

2020-ban jelent meg először Catherine Belton könyve, a Putyin emberei. A majd' hatszáz oldalas munkát magyarul nemrég adta ki a Libri, Bujdosó István fordításában. A kiadó már korábban készült a kiadással, de a könyv végül az csak az ukrajnai háború után jelent meg. Abból a szempontból ez nem is baj, hogy így be tudott kerülni a háborúra reagálva a szerző aktuális utószava, amit már a 2022-es kiadáshoz írt, reflektálva a legutóbbi fejleményre is. Többek között megvallja azt, hogy álmában nem gondolt arra, hogy az orosz elnök valóban háborút indít Ukrajna ellen.

Valóban, Vlagyimir Putyin sok meglepetést okozott nekünk, már eddig is. Amikor 2000 január elsején, a szilveszteri ünneplésből felocsúdva elolvastam a híreket, például maga a tény is meglepetés volt, hogy Oroszország elnökét éjfél óta Vlagyimir Putyinnak hívják. Bizonyára nem egyedül voltam ezzel. Addig sokat nem tudhattunk erről a negyvennyolc éves hivatalnokról. Pedig nem akármilyen életút állt már mögötte akkor is. És ha akkor annyira ismerhettük volna, mint ahogy ezt az utat Catherine Belton a könyvében feltárta, minden bizonnyal sokan, komolyan aggódtunk volna a jövőt illetően. De hát a meglepetések már csak ilyenek, utólag tudhatjuk meg, milyen ember is Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

Catherine Belton korábban a Financial Timesnek dolgozott, moszkvai tudósítóként dolgozott, illetve a Moscow Times és a Business Week számára írt cikkeket Oroszországról. Jelenleg oknyomozó munkatárs a Reutersnél. 2008-ban felkerült az év legjelentősebb üzleti újságíróinak listájára. A Putyin embereit hét évig írta, s bemutatása után perek sorozata zúdult rá: négy orosz milliárdos és a Rosznyeft is pert indított ellene és a kiadója, a HarperCollins ellen. A kiadó azonban kitart szerzője mellett.

A könyv alcíme: „Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot".

És valóban, ami az első oldaltól kezdődően kirajzolódik, egy politikai krimi.

Elképesztő részletességgel írja le a szerző Putyin életét egészen a korai éveitől kezdve, nem keveset időzve a németországi KGB-s tevékenységénél, ami már önmagában egy James Bond-film. Van itt minden. Terrorista szervezetek pénzelése, a kommunista párt titkos céghálózatának létrehozása és üzemeltetése, beszervezés, zsarolás, ahogy azt elképzelni sem merjük. Ez ez is, meg a későbbi, még súlyosabb állítások végig forrásokkal bizonyítottak, semmi olyat nem találni a könyvben, ami ne lenne több forrásból is alátámasztható. A könyv megírásához rengeteg interjút, újságcikket, vallomást használt fel a szerző és számtalanszor éreztem úgy, hogy végre megértettem valamit, aminek akkor csupán a felszínéről lehetett tudomásom.

Nem könnyű olvasmányról van szó. Mert bár tekinthetjük izgalmas bűnügyi történetnek, tényfeltáró történeti irodalmi munkának, de az alapossághoz hozzátartozik rengeteg név, cégnév, adat, évszám, kis idő után az embernek zsongani kezd a feje. Én rendes esetben, ha szépirodalomról van szó, ha van időm és érdekes a könyv, ötszáz oldalt akár egy nap alatt is elolvasok. Itt azonban, ha valóban meg akarja az ember érteni, jóval több időre van szükség, és nem szégyen időnként visszalapozni, hogy összeálljon a kép. A kép pedig valóban grandiózus.

Egy semmiből jött leningrádi srác, aki gyerekkora óta a KGB tisztje akar lenni, egész életét a szervezetnek szenteli, hogy végül a történelem viharában gellert kapva meg se álljon az orosz állam éléig, ám ott is, az orosz hatalmi gépezet, az erőszakszervezet, a szilovikok megszemélyesítője, egy új, csekista cár lesz, az „első polgár”, ahogy közeli környezetében emlegetik.

Már ez szédítő, de hogy mi mindent épített fel ez a kiismerhetetlen modorú, jéghideg tekintetű tiszt? Egymaga lett az orosz revansizmus vezetője, aki tehetséggel alapozta meg fel az új orosz birodalmi politikát, amely a hidegháború (és ezzel együtt a szovjet birodalom) elvesztése miatt érzett sérelmek és nosztalgia miatt nagyon erős alapokon nyugszik jelenleg Oroszországban.

Mert nagyon fontos, hogy ez a könyv nem ítélkezik. Leírja mindazt, amit sikerült megtudni Putyinról és az orosz politika elmúlt harminc évéről, segít, hogy megértsük, miért és hogyan működik a putyini rendszer, mi mozgatja, mik a céljai. Miközben olvasom, óhatatlanul eszembe jut valami: az első világháború, és az azt lezáró, brutális békerendszer hogyan készítette elő a második világháborút. És bár a hidegháborút nem zárta le megalázó békeszerződés, de az, ami nekünk Nyugaton a szabadságunk kiterjesztése volt (EU, NATO bővítés), azt oroszok milliói megaláztatásként élték meg. És most ne mantrázzuk a mi igazunkat, csak simán képzeljük bele magunkat

egy hiányosan tájékoztatott, elmaradott és szegény ország polgárainak helyébe, akik hirtelen egy megcsonkított birodalom és egy széteső gazdaság közepén találják magukat, persze, hogy szívesen fordulnak a nemzeti nagylét mítoszai felé.

Ez a sérelmi attitűd pedig könnyen csatornázható be egy állampárti, demokráciaellenes fordulat irányába. A KGB pedig ezt kínálta, az elejétől fogva. Részben azért, mert nem is tudott volna mást kínálni, de azért is, mert

a csekisták komolyan hittek benne, hogy ez az egyetlen módja, amivel megmenthetik Oroszországot.

És tett is azért, hogy átmentse a struktúrákat, melyeket felélesztve restaurálhatják majd a birodalmat.

Bizalmi vagyonkezelők

Emlékszem, amikor a rendszerváltás környékén olyan mendemondák terjedtek, hogy ez az egész az orosz KGB műve, amelyik így menti át a hatalmát, minden le van zsírozva az amerikaiakkal, nincs itt semmi látnivaló. Bár ez így természetesen nem volt igaz, az azonban bizonyítható, hogy

a szovjet KGB már a nyolcvanas évek végétől aktívan készült az összeomlásra.

A szovjet állami vagyon egy részét fedett cégekbe menekítette át, speciális ügynököket bíztak meg nyugati cégek alapításával. Ezekkel az emberekkel aláírattak egy okmányt, mely szerint a rájuk ruházott vagyont a Párt javára hasznosítják és azt adott esetben első felszólításra visszaszolgáltatják.

„Alulírott ..., a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja (belépés dátuma: ..., párttagsági szám: ...) jelen nyilatkozattal megerősítem azon önkéntes és felelősségem teljes tudatában hozott döntésemet, hogy vállalom a Párt bizalmi vagyonkezelői szerepét, és ennek értelmében hűen elvégzem mindazon feladatokat, amelyekkel a Párt e tekintetben bármilyen poszton, bármikor megbíz engem, anélkül hogy bizalmi vagyonkezelői státuszomat felfedném. Fogadom, hogy a rendelkezésemre bocsátott pénzügyi és anyagi forrásokat gondosan megőrzöm és minden esetben a Párt érdekében használom. Garantálom továbbá, hogy ezen forrásokat első felszólításra haladéktalanul visszaszolgáltatom. Minden jövedelmemet, amelyet a Párt reám bízott forrásaival végrehajtott gazdasági tevékenység eredményeként realizálok, a Párt tulajdonának tekintem, és garantálom, hogy azt bármilyen időpontban, bármilyen helyszínre eljuttatom a Párt utasításai szerint. Fogadom továbbá, hogy ezen információt szigorúan bizalmasan kezelem, és minden esetben teljesítem a Párt bármely utasítását, amelyet a megfelelő felhatalmazással-rendelkező személytől kapok.

Párttag aláírása:

......

Átvevő fél aláírása:

......”

Az, hogy milyen irdatlan vagyont mentettek így ki, illetve csatornáztak a KGB által közvetlenül működtetett cégekbe, csak hozzávetőlegesen ismert, de éves szinten dollármilliárdokról beszélhettünk akkor, amikor az egész szovjet(orosz) állami költségvetés csupán nyolcvanmilliárd dollár volt. És ez a művelet az összeomlás után sem ért véget. Putyin a kilencvenes évek elején már szülővárosában, az egykori Leningrádban, Szentpéterváron tevékenykedik. Nem is akárhol: a demokrata Anatolij Szobcsak polgármester helyettese. Ebben a pozíciójában, az akkor végtelenül leszegényedett város élelmezési programját irányítja. A projekt neve: olajat – élelemért. Azonban a valóságban a helyi maffiával kiegyező Putyin az így becsatornázott pénzek nagy részét

nem a lakosság élelmezésére, hanem továbbra is a KGB-hez kötődő cégek feltőkésítésére fordította.

Az összeomlás közeledtével ilyen vagyonkezelők már az országon belül is megjelentek. Még a szovjet időkben, megbízható komszomolistákat választottak ki, és közvetlenül a KGB irányítása alatt hoztak létre előbb kisebb, majd nagyobb cégeket, vállalkozásokat. A strómanok eleinte szóról szóra azt csinálták, amit KGB-s gazdáik diktáltak. Később persze önállósították magukat. Ilyen kreatúra volt Mihail Hodorkovszkij is, aki a kilencvenes évek során a leggazdagabb orosz oligarchává küzdötte fel magát. Az általa átvett, csőd szélén tántorgó Jukosz olajtársaságból évek alatt nyereséges vállalatbirodalmat épített, egymaga több olajat termelt ki, mint Kuvait. Ám a jelcini időkben Hodorkovszkij elkövette azt a hibát, hogy túlbecsülte a demokratikus(abb) struktúrák erejét a (volt) KGB-vel szemben és szembefordult korábbi gazdáival. Az, hogy ez később mennyire bizonyult végzetesnek, ma már tudjuk. Hodorkovszkij tíz évet töltött Putyin börtönében.

A tisztogatás

Részletes képet kapunk arról is, hogyan ragadta meg a hatalmat Putyin. A kései Jelcin-korszak állandósuló gazdasági káosza és az államfőig érő korrupció olyan helyzetet teremtett, hogy az évtized végére a KGB árnyékállama fokozatosan visszaszerezte a pozíciókat a vezetésben, majd mikor egy államügyészi vizsgálat már közvetlenül Jelcin családját (és benne az elnököt) fenyegette, egy ügyes húzással Putyin megérkezett a hatalomba, először csak az FSZB (a KGB utódszervezete) vezetőjeként, majd miniszterelnökként. A pragmatikus hivatalnok imidzsét magára öltő, fiatal, intelligens Putyin az elnök szűk körét is megtévesztette. Mire észbe kaptak, már késő volt: a KGB átvette a hatalmat. A népszerűségét teljesen elvesztett Jelcint, lánya segítségével rábeszélték, mandátuma lejárta előtt mondjon le, így Putyin megbízott elnökként váltotta Jelcint.

Innentől kezdve válik igazán brutálissá a könyv. A hivatalosan azóta is csecsen terrorcselekménynek tartott 1999 őszi házrobbantások részletes leírása csak a bemelegítés. Ezek a terrorcselekmények azóta is sok szempontból tisztázatlanok. Sok független oknyomozó szedte össze azt, amit tudni lehet és bár (érthetően) hivatalos nyomozás és vizsgálat nem mondta ki, de szép számmal utalnak körülmények arra is, hogy az oroszországi lakóházakat maga az FSZB robbantotta fel, hogy így

lehetőséget adjon Putyinnak a kemény fellépésre a csecsenföldi lázadók ellen, s nem utolsósorban így az addigi nagyon alacsony népszerűségét is feltornázzák.

Az utolsó robbantás azonban meghiúsult: Rjazanyban a lakók rendőrt hívtak az ügynökökre, akik elmenekültek. A rendőrség el is fogta őket, ám kiderült, hogy a szolgálatok embereiről van szó. Ekkor szólalt meg Putyin legközelebbi munkatársa Nyikolaj Patrusev, aki azt nyilatkozta, hogy mindez csak gyakorlat volt, és megdicsérte a lakókat éberségükért.

Patrusev egyáltalán nem mutatott megbánást, csak dühöt érzett, amiért az FSZB-t majdnem leleplezték. (...) „Semmi szükség nem volt ezekre a robbantásokra. Anélkül is simán hoztuk volna a választást.” A Kreml propagandagépezete elég hatalmas volt ahhoz, hogy enélkül is biztosítsa Putyin számára a választási győzelmet. „De Patrusev (...) magához akarta kötni Putyint, és be akarta sározni a kezét.”

Hogy mi történt, nem tudni. Bár mindez egy valóban független vizsgálatig természetesen csak teória marad, de beleillik abba, amit bizonyítottan azelőtt és azután Putyin emberei elkövettek.

A rendcsinálás ezek után nem állt meg. Teljes támadást intézett előbb a média ellen, független televíziócsatornákat hallgattatott el, tulajdonosaik örülhettek, ha elhagyhatták Oroszországot. Utána sorra kerültek az oligarchák. A korábban már említett Hodorkovszkij bebörtönzése jelzés volt mindenkinek: a nyugati útnak vége, itt orosz államkapitalizmus épül, ahol a legvégső tulajdonos minden esetben az állam.

Minden jel arra utalt, hogy Oroszország piacgazdasága csak álca. Hiszen a színfalak mögött folyamatosan zajlott a bevételek felosztása. A pénzeszközöket a Kreml közös feketepénzalapjába, az obscsakba csatornázták, és minden üzletet, lett légyen az bármilyen kicsi is, egyeztetni kellett az elnökkel. „Jevtusenko azt hitte, hogy a Basnyefty az övé, merthogy ő azért pénzt fizetett” – mondta egy vezető tisztviselő a Kremlből. „De aztán kiderült, hogy nem az övé, és hogy egy pillanat alatt elvehetik tőle. Az orosz üzletemberek számára ma már teljesen világos, hogy a Kreml bármikor bármelyiküktől elvehet bármit. A mai Oroszországban a magántulajdon nem szent, a kilencvenes években szerzett magántulajdon pedig főleg nem az. Nem védi más, csak Putyin jóindulata.”

Mi is az az obscsak? Eredetileg a bűnbandák közös pénzét jelentette, amelyből szükségleteik szerint költhettek a maffiózók. A későbbiekben a KGB ügynökei kezelték így a mondjuk külföldi vállalat alapítására kapott pénzt. Elvégezték a megbízatást, de közben bőségben éltek. Az orosz felső hivatalnoki körök ezidőre már így biztosították maguk számára azt a hihetetlen fényűzést, amit nehezen tudunk elképzelni. A hivatalosan szerény körülmények között élő Putyinnak így lett palotája a Fekete-tenger partján. Természetesen nem az ő nevén van, hivatalosan dzsúdópartnere, Arkagyij Rotenberg birtokolja a több, mint ötszázmilliárd forint értékű ingatlant. Ez az obscsak.

Nagyorosz restauráció ortodox ideológiával

Ami viszont a legjobban érdekelhet most minket, az az, hogyan korrumpálta és hálózta be a Nyugatot Putyin állama? Ahhoz, hogy előrenyomulhasson, mindenképpen meg kellett gyengíteni ellenfeleit. Ehhez kiváló lehetőséget láttak az európai szélsőjobb-, illetve szélsőbaloldali pártokban. Az, hogy Le Pen konkrétan orosz pénzből finanszírozta korábbi kampányait, mára bizonyított, de a könyvből az is kiderül, hogy például a görögországi Szirizát is minden bizonnyal az FSZB pénzéből hozták létre, mint ahogy komoly pénzek landoltak a német AfD-nél, az osztrák Szabadságpártnál és a magyar Jobbiknál is.

De támogatták Putyin emberei a brit Konzervatív Párt egyes politikusait is, amely segítség bizonyára jól jött a Brexit környékén. Ahogyan a Trumppal való üzletelés is egy hosszabb történet, már a kilencvenes évek elején kezdődött, ebből is látszik, mennyi vasat tarthatnak a tűzben. Természetesen az oroszok gondosan ügyeltek arra, hogy formálisan magánemberek, „üzletemberek" pénzeiről legyen szó, de a KGB sem csinálta másképpen, amikor még a hidegháború idején támogatott olyan szervezeteket, melyek akkor a szovjet érdekeket szolgálták. Amíg a kommunizmus volt az ideológia, ilyenek voltak például a békemozgalmak. Az új helyzetben az ideológia az orosz ortodoxia lett. Az egyház teljes mértékben beépült a hatalmi struktúrákba, az egyházi vezetők dácsái is legalább annyira fényűzőek, mint az állami tisztségviselőké. És mit is hirdet ez az ideológia? Röviden és egyszerűen: az orosz felsőbbrendűséget, a tiszta kereszténységet, szembeállítva a vallástalan Nyugattal, amely vesztébe rohan. Így érthető, hogy az Ukrajnáért folytatott harc bizony keresztes háború.

Tehát a végére elérkezünk Ukrajnához. Ami egyszerre geopolitikai és érzelmi kérdés, és mint ilyen remekül kommunikálható egy leuralt médiatérben. Értelemszerűen nem a mostani eseményekről van szó, hanem arról az

aknamunkáról főleg, amivel Ukrajnát sikerült destabilizálni minden olyan alkalommal, amikor az a Nyugat felé akart elindulni.

Megtudhatjuk, hogy hogyan tudtak egy korrupciógyanús gázüzlettel éket verni az akkori nyugatos elnök, Viktor Juscsenko és miniszterelnöke Julija Timosenko közé. Hogyan építgették az orosz nacionalizmust és csempésztek fegyvereket éveken át kelet-Ukrajnába, még a 2014-es szakadár lázadás előtt.

Ahogy a Kreml a szélsőjobbos orosz nacionalista csoportokat támogatta azzal a céllal, hogy megtörje Ukrajna egységét és megakadályozza az EU-csatlakozását, az kísértetiesen hasonlított Putyin drezdai ténykedésére. Akkoriban a KGB (és a két korábban említett szövetségese szerint maga Putyin is) ügynököket épített be a német neonáci csoportokba, valamint a szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakcióba is, amely amerikai katonákat és német iparmágnásokat gyilkolt meg, hogy így keltsen káoszt és tegye instabillá a közéletet. A Kreml benyomulása Ukrajnába olyan volt, mintha kitéptek volna egy fejezetet a KGB forgatókönyvéből, amelyben az „oszd meg és uralkodj” mottója alatt az volt leírva, hogyan kell fegyvereket és pénzt csempészni egy másik országba egy sor közvetítőn keresztül – a módszer azokat az időket idézte, amikor a stratégiai műveletek alapja a csempészet volt, és a szovjet vezetőknek semmi nem számított, csak a saját hatalmuk kiterjesztése, és a harc a Nyugat ellen a világ feletti uralomért.

A könyvet 101 oldalnyi jegyzet egészíti ki, melyben minden forrás és háttérinformáció megtalálható, valamint egy névmutató segít a tematikus keresésben.

A korábban említett 2022-es utószóban a szerző így zárja a művét, az ukrajnai háború fényében:

„... ma is tisztán látható, hogy mindaz, ami történik, tragédia. Tragédia Ukrajna számára az értelmetlen emberáldozat és az orosz csapatok által elkövetett atrocitások miatt, de tragédia Oroszország számára is, mivel megint teljesen elszigetelődik, és az elmúlt harminc év gazdasági eredményei szinte máról holnapra semmivé lesznek. Mindezek ellenére bízom abban, hogy e könyv valamelyest segít megérteni, miként jutottunk el ehhez a fordulóponthoz – és azt is segít majd látni, milyen szerepet játszottunk mi ebben a folyamatban, hogyan hagytuk, hogy mindez megtörténjék. A jelek mindvégig ott voltak, mindenki láthatta őket.”

Catherine Belton: Putyin emberei - Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot, és gyűrte maga alá a Nyugatot, 2022, Libri, 590 oldal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Hasznos és szép mesekönyv: egy kisfiú és kutyája mesél az epilepsziával élő gyerekek életéről
„Nagyon szíven ütött, hogy hallottam olyan nagyszülőről, aki egy rohamot látva nem ölelte meg többé az unokáját, mert úgy vélte, az ördög szállta meg” - árulta el a szerző, Sárvári Töttős Györgyi.


A Napokban jelent meg a Centrál Kiadó gondozásában Sárvári Töttős Györgyi új mesekönyve a Valentin és Mázli címmel. Ezúttal is "segítő" könyv született, most az epilepsziával élők életét mutatja meg meseformában. Egy kisfiú és kutyája történetén át megismerhetjük a betegséget is, de segít abban is, hogyan reagáljon helyesen a környezet, ha egy ilyen betegséggel élővel találkozik. A könyv végén pedig az is kiderül, hogy bizony a történelemben számos híresség is együtt élt ezzel a problémával, mégis nagyot tudtak alkotni.

A mesekönyvről, a szereplőkről és a saját élményeiről is mesél nekünk a meseíró pszichológus, Sárvári Töttős Györgyi.

- Honnan jött az ötlet a könyv témájához?

- Dr. Altmann Anna, a Budai Gyerekkórház Gyermek Epilepszia Központjának vezető főorvosa régóta szerette volna egy segítő könyvvel is kiegészíteni gyógyító eszköztárát. Egy hozzá járó anyuka mesélte nekem, hogy érdemes lenne találkoznom Annával. Altmann doktornő lendülete és elhivatottsága hamar magával ragadott engem is. Az ő szakmai támogatásával néhány hónapig bejártam az osztályra, ahol lehetőségem volt beszélgetni orvosokkal, nővérekkel, pszichológusokkal, érintett családokkal, és persze magukkal a gyerekekkel. A beszélgetések alatt nem volt más dolgom, mint azon agyalni, miként lehetne ezt gyereknyelvre fordítani.

A gyerek nyelve pedig a mese és a játék. A főhős és terápiás, rohamjelző uszkár kutyája egy szerepjáték keretében mesélnek és játszanak, pont úgy, ahogy tenné azt bármelyik hasonló korú kisgyerek.

- Miért fontos, hogy mese szóljon a gyerekeknek az epilepsziáról?

- Nagyon meglepett, hogy milyen nagy létszámban érintettek a gyerekek! A gyerekpopuláció 5%-a valamilyen módon kapcsolódik az epilepsziás rohamok valamelyikéhez és 1% az, aki epilepsziával él. A betegség van, hogy még ma is stigma.

Nagyon szíven ütött, hogy hallottam olyan nagyszülőről, aki egy rohamot látva nem ölelte meg többé az unokáját, mert úgy vélte, az ördög szállta meg.

Ha csak egy gyerek lesz, aki hasonló traumától megmenekül, már meg kellett írni ezt a könyvet. Sok tévhit tartja magát a mai napig, pedig egy sem igaz. Az epilepszia NEM zenész betegség, NEM a zsenik sajátja, NEM alakul kis azért, mert egy ijesztő kutya megugatta a gyereket és végképp NEM szállta meg őt az ördög!

- Kiknek ajánlott ez a könyv?

- Elsősorban az érintett gyerekeknek, hisz ők találják szembe magukat egy-egy roham után a csodálkozó, szörnyülködő szempárokkal. De fogódzó a szülőknek és a családnak is. És nagyon remélem, hogy iskolai közösségekhez is eljut, ahol nincs ott anya meg a nagyi, hogy segítsen, de rengeteget számít, hogy a pedagógus és a többi gyerek tudja, hogyan, miként reagál.

- Miért lett ez a két főszereplő?

- Valentin neve adta magát, hisz a 3. században élt pap, Szent Valentin nemcsak a szerelmesek, de az epilepsziával élők védőszentje is. A kutyája Mázli nevét az én régi, hűséges négylábú barátomról kapta, aki tíz évig volt mellettem. A jellemét és a fajtáját azonban egy valódi rohamjelző kutya hívta életre, aki egy kislány életét teszi könnyebbé évek óta. Engem meglepett, hogy az uszkárok ebben ilyen jók. A labrador sztereotípia élt a fejemben, mint segítő kutya.

- A mese elérhető volt az interneten már korábban. Milyen visszajelzéseket kaptál?

- Mivel két éve ilyentájt kezdtem az osztályra járni, pont mire meglett a mese, a világ kifordult a négy sarkából, és mi életünk első karanténjában csücsültünk, teljes bizonytalanságban, így a hogyan tovább kilátástalan lett. Viszont egy csodás emberi történet elkezdődött. Lakatos Júlia, honlaptervező mellénk állt és gyönyörű honlapot varázsolt a mesének, és Berecz Zsombor, a szentendrei Izbégi Általános Iskola tanulója az online oktatás kihívásai mellett megrajzolta a főbb karaktereket.

Így született, önkéntesen és szívszerelemből a mese első verziója, a honlap.

1600 látogatója volt amúgy az elmúlt másfél évben.

- Hol lehet hozzájutni a könyvhöz, illetve a neten elérhető-e most is?

- Már kapható a könyvesboltokban, online bárhol megrendelhető. Érdemes a könyvet választani, mert Balázs Eszter Anna csapata a Centrál Médiánál nagyon sokat hozzátett a szöveg minőségéhez és Endrődi Kata rajzai lenyűgözőek lettek. A kedvencem a könyv végén az általa illusztrált Arcképcsarnok, ahol epilepsziával élő hírességekkel ismerkedhetünk meg. Hogy csak pár példát említsek:

Neil Young, a világ egyik legjobb gitárosa, Julis Caesar világrengető hadvezér és a krimikirálynő Agatha Christie is érintett.

- Előző mesédet a YouTube-on is meg lehet nézni, hallgatni. Lesz-e ebből a könyvből is hasonló képes mesélés vagy esetleg animációs verzió?

- De jó lenne! Hátha épp ez a cikk hoz össze egy rajzfilmes szakemberrel, aki lát lehetőséget Valentin és Mázli történetében.

VIDEÓ: Sümi nem adja fel

- Az oldalad szerint meseíró pszichológus vagy. Mit jelent ez? Mi volt előbb, a mese vagy a pszichológia és hogy kapcsolódott össze a kettő?

- Eredetileg magyar szakos diplomát szereztem, és csak utána mentem pszichológia szakra. A gyerekeim születésével ért össze a két terület, ami valójában sosem volt különálló, hisz az irodalom és a pszichológia fókuszában is az ember áll. Akkor kezdtem írni, amikor a legtöbbet éjszakáztam a srácaim mellett. Én sem értem miként, de az írás klassz énidőnek bizonyult és egyik történet hozta a másikat.

- Mit gondolsz a mese szerepéről? Miért fontos a gyerek, a család, de a felnőttek életében is?

- Mert összeköt, mert megéljük, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy ez megtörtént mással is, és általa láthatunk egy addig talán ismeretlen új utat, ami a megoldás felé visz. Ha meg nem vagyunk érintettek, az érzelmi intelligenciánkat pallérozza, hisz valaki más szemszögéből láthatunk, élhetünk át dolgokat.

Hiszem, hogy az olvasás gyógyít. Csak kapcsolatokban gyógyulunk és a könyv egyfajta kapcsolat.

Döbbenten szembesültem a ténnyel, hogy a magyar lakosság mindössze 12%-a olvas rendszeresen (hetente!) könyvet, pedig rég tudjuk, aki többet olvas, jobban eligazodik az élet nagy dolgai közt. Tizenöt éve ez az arány még 25% volt.

- Neked is vannak gyerekeid. Nekik milyen meséket szoktál olvasni, mi a mostani kedvenc?

- A fiaim öt-, hét- és kilencévesek. Nincs este összebújós mese nélkül. Most épp Roald Dahlt olvassuk, egyiket a másik után. Közös nagy családi kedvencünk a Levél a Királynak. Tiuri történetét szerintem minden kisfiúnak ismernie kell. Szinte alig lehet amúgy választani, annyi a jobbnál-jobb kortárs mese. Szeretem az új nemzetközi népmesegyűjteményeket is, és egy régi gyerekkori kedvencem is most került elő, Mosonyi Alíztól a Pimpalin köpenye. Emlékszik rá valaki? Gyűrött, kopott, de csak a könyv. A történet pont olyan szép és aktuális, mint negyven évvel ezelőtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: