Dühből született a rocktörténet leghíresebb riffje – 50 éve szeretjük a Deep Purple Smoke On The Waterjét
Mozart óta tudjuk: nem attól jó egy zene, hogy hány hang van benne. Beethoven 5.szimfóniájának vezérmotívumától a 20.század repetitív muzsikájáig számos példát tudunk a viszonylag „szegényes” alapanyag kiteljesedésére. A rock-zenére ez még inkább érvényes, hiszen a bevezető, legtöbbször gitáron megszólaló hangsorok, akkordok – szaknyelven riffek – azok, amelyek megragadják a közönség figyelmét, és ezek adják meg egy koncert hangulatát. A műfaj története számos, rendkívül egyszerű, de mára egyetemes értékűvé vált riffet ismer a Kinks You Really Got Me-jától a Rolling Stones Satisfaction-jéig, a Cream Sunshine of Your Love-jától a led Zeppelin Whole Lotta Love-jáig. A legnépszerűbb azonban az éppen 50 éve született néhány feszes hang, amelynek ihletője egy tűz miatt elmaradt lemezfelvétel volt. A rajongók nyilván már kitalálták, hogy a Deep Purple Smoke On The Waterjéről van szó.
A „Mélybíbor” 1968-ban alakult meg, volt egy nagy slágerük is Hush! címen, és bár egy év alatt három albumot adtak ki, a banda kezdetben csupán egyike volt a feltörekvő brit progresszív rockbandáknak. 1969-ben az alapító orgonista Jon Lord, a gitáros Ritchie Blackmore és a dobos Ian Paice lecserélte az énekest és a basszusgitárost. Ekkor érkezett meg a már-már operai hangminőségű óriás, Ian Gillan és a pontos, a hangkeverésben is jártas basszusgitáros, Roger Glover. Ők öten alkották a Purple máig csodált legjobb felállását, a „Mark 2”-t.
1970-ben jelent meg a mai füllel is brutálisnak ható In Rock, a hard-rock műfaj egyik kikezdhetetlen mérföldköve. A klasszikus formákból építkező Lord és Blackmore bravúros szólói, Paice szélvész-dobolása, Glover sziklaszilárdsága, és nem utolsó sorban Gillan elképesztő magasságokban szárnyaló hangja vitte be a zenekart a legnagyobbak közé. Ezen az albumon hallható a hurrikánszerű Speed King, vagy a nagyívű, több tételes lázálom, a Child In Time. Egy évvel később legalább ekkora siker lett a Fireball - akkoriban számos zenekar dobos-felvételijénél a címadó fergeteg volt a feladat – amelyen viszont néhány váratlan útkeresést is megengedtek maguknak a country-tól (Anyone’s Daughter) a barokkos csellószólóig (Fools), ami persze nem cselló volt, hanem Blackmore különlegesen torzított gitárja. A „Mark 2” harmadik rock-lemeze, a Machine Head, bár az alaphang megmaradt, egy kicsit populárisabb hangvételt ütött meg. Ez lett a legnagyobb kasszasikerük, pedig születése kis híján – szó szerint – füstbe ment.
A történet közismert rock-körökben: 1971 decemberében a zenekar a fesztiváljairól elhíresült svájci Montreux kaszinójában berendezett mobilstúdiójában készült az új lemez felvételeire. Csakhogy előző nap ott lépett fel Frank Zappa a Mothers of Invention-nel, és a koncert alatt egy néző egy startpisztollyal belelőtt a mennyezetbe, ami azonnal tüzet fogott. Mire a tűzoltók megérkeztek, épp csak a zenekart és a közönséget tudták kimenteni, a kaszinó és benne a stúdió porig égett. A Purple-t ideiglenesen a közeli Pavilon színházban szállásolták el.

Megvolt a leendő nagy sláger címe, de ettől még nem volt hol felvenni a lemezt. Végül a fesztivál igazgatója, Claude Nobs sietett a segítségükre: kibérelte a Purple számára a télen zárva tartó montreux-i Grand Hotelt, ahol a nagy hallban szerelték fel a stúdióegységet, de a felvételek közben csak a szálloda zárt tv-láncán keresztül tudtak kommunikálni a hangmérnökökkel. Mivel a körülmények miatt túl macerás lett volna állandóan visszahallgatni magukat, addig játszottak egy-egy dalt, amíg azt tökéletesnek nem érezték. Közben Gillan megírta a tűz és a kalandos lemezfelvétel történetét, Blackmore pedig kitalált hozzá egy tömör, négy soros, 3-5-3-2 hangból álló riffet, amit Paice sistergő lábcínje, Lord és Glover belépésének pontos időzítése tett hallatlanul ütőssé.
Maguk sem hitték volna, hogy ez lesz az egyik védjegyük. A Machine Head dalai közül ezt vették fel utoljára koncertprogramjukba, és azt is árulkodó volt, hogy az LP második oldalának első száma lett, ami akkoriban nem számított kiemelt helynek. Mi több, még kislemezen is csak az album megjelenése után egy évvel, 1973 tavaszán adták ki. Közben az LP-n akad néhány egészen bravúros darab, mint fénysebességű Highway Star, amelyben Lord és Blackmore Bach-fúgákat idéző futamokat varázsol, a kis dob- és basszusszólóval ékesített Pictures of Home, és a Purple talán legjátékosabb dala, a vidáman bluesos Lazy, amelyben Gillan még szájharmonikázik is, és amit koncerten rendszeresen elbohóckodtak. A Smoke On The Water sikerét azonban egyik sem tudta túlszárnyalni. A bevezető hangokat azóta is szívesen idézik szólóik közben a legmenőbb rockgitárosok.

Ekkor ért a Deep Purple Mark 2 népszerűsége csúcsára, amelyet a nem kevésbé rocktörténeti jelentőségű 1972-es japán turnéval és a belőle készült szenzációs dupla albummal koronáztak meg. Ezen hallható, hogy Blackmore eltévesztette a Smoke riffjét – ismervén a gitáros szeszélyességét, nem kizárt, hogy szándékosan.
Hamarosan éppen a Ritchie és Ian között elviselhetetlenné vált feszültség robbantotta szét a formációt. Pedig Gillan a zenekar miatt még a Jézus Krisztus Szupersztár-film címszerepét is visszautasította, holott ő játszott az ősbemutatón, vele készült a lemez, és Andrew Lloyd Webber érezhetően az ő hangjára írta Jézus dalait.
Felejthetetlen bulik voltak, mintha a tagok számára megállt volna az idő, elhangzott szinte összes nagy Purple-dal, köztük a Smoke On The Water is. Lehet, hogy rossz ómen volt, mert 1999 decemberében egy, a karácsonyi vásár során égve felejtett gyertyától a BS porig égett…