Biztos, hogy nem az n+1-dik beszélgetős műsor lesz – Találjuk ki Friderikusz Sándort!
Vannak mesei, vagy ha úgy tetszik hollywoodi filmes sablonok, amikor egy főhős valamilyen galiba folytán más szerepbe kényszerül: összemegy, visszautazik az időben vagy épp csak eltéved. Ilyenkor mindig jönnek megbízható mellékszereplők, akik ügyesen összehangolódnak hősünk lelkivilágával, és végül a segítségükkel a főszereplő megtalálja a helyét, mindenki boldog, a happy end garantált. A véget egyelőre nem tudni, de kétségkívül erre a struktúrára épült Friderikusz Sándor új műsorának első, de inkább nulladik része, amivel az ország egykori első számú showmanje és közéleti riportere az internet meghódítására készül.
Nem véletlenül hasonlítom egy fiktív produkcióhoz a nemes egyszerűséggel csak Friderikuszra keresztelt műsort. Bár nyilvánvaló, hogy a tévés világban a címszereplő kiválóan elboldogult (hazánkban talán az egyik legjobban), és az is, hogy ez a terep valamelyest új lehet neki, de régi „ismerőseként” nehezen tudjuk elképzelni, hogy az összes eddigi munkájában profizmusra törekvő tévés-riporter-üzlet- és ötletember tényleg teljesen védőháló nélkül ugrott volna a semmibe, bízva abban, hogy mi, nézői majd elkapjuk.
Kritikát akartam írni Friderikusz új műsoráról, de keresztülhúzta a számításaimat, mert kiderült, hogy április 29-én este 8 órakor valójában még nem maga a műsor indult el, csak annak valamiféle brainstormingja, egy werkadás, amiben a műsorvezető hatalmas profizmussal válogatott össze egy tanácsadó csapatot, akik segítettek neki elbotorkálni az internet ijesztő erdejében.
Volt itt a mesékből ismert bölcs, tapasztalt varázsló (a szerepben Csepeli György szociálpszichológus), aki szikár, de megfontolt ötletekkel, és nem kevés fényező dicsérettel biztatta az eltévedt vándort, megnyugtatóan biztosítva őt arról, hogy úgyis a helyes döntést fogja hozni.

A régi ismerős jótündér (Rangos Katalin) izgalmas és új kalandok felé terelte mindannyiunk Sándorát, kapacitálva arra, hogy a lehető legtágabbra nyissa a műsor kereteit. Az ő elképzelésében az új műsorban az eddig ismert Friderikusz-figurák összemixelése szerepelt, formailag olykor show-szerű elemekkel, de tartalmilag sokkal inkább a közszolgálatiság, hovatovább a politika vizeire evezve. Ez utóbbit ugyan a főszereplő igyekezett elutasítani, de személy szerint engem kevésbé tudott meggyőzni.
Kolosi Péterre ezúttal egyfajta főellenfél szerepe jutott – persze nem valami vérre menő harc keretében. Az mindenesetre érezhető volt, hogy a két remek szakember ütközteti a televíziózásról alkotott véleményét, de mivel egyik sem akarta le-, talán még meggyőzni sem a másikat, ez a beszélgetés is élvezetesre és tanulságosra sikerült.
Geszti Péter fiatalon még talán az udvari bolond szerepét játszotta volna (tudatosan), mára ő is tanácsadóvá érett. Ugyanakkor belement abba, hogy a régi szép időkről diskuráljon a műsorvezetővel, okosan ugyan, de mégis bele-belecsúszva azért a „minden jobb volt”-nosztalgiába.
És végül érkezett a legkisebb királylány, a nép egyszerű hangja, a nem-szakmabeli Vörös Kati szerepében, aki egyben Friderikusz kedvenc (sőt mint kiderült, több mint egy évtizede első számú) fodrásza. Nagyon érdekes és remekül elsülő döntés volt őt a műsor utolsó vendégének berakni, és az én személyes érzésem az volt, hogy mivel a pályán kívülről érkezve, egyszersmind legfiatalabb „segítőként” a legkevesebb vesztenivalója volt, talán a legjobb, leghasznosabb, de mindenképp a legtámogatóbb tanácsokkal ő tudott szolgálni.
A mese színesítéséhez Friderikusz Sándor megbontotta az idősíkot, és a műsorról szóló metaműsort olykor érdekes múltidézéssel tarkította, egy-egy vendég között régi műsoraiból válogatott össze részleteket. Saját bevallása szerint főképp azért tette ezt, hogy aki nem hallotta még nevét széles e hazában, képbe kerüljön, hogy ki is ő. A magam részéről azonban sokkal inkább gondolnám, hogy azt akarta prezentálni, mikre is volt képes ő, amikor még milliókat (állítása szerint nem egyszer konkrétan a fél országot) a tévéképernyők elé tudott szegezni.
Külön fordulatnak, sőt fordulatnak a fordulatban lehet értelmezni egy 2005-ös Orbán Viktor-interjúja bevágását, ami olyan sok asszociációra enged következtetni, hogy inkább bölcsen visszafogva magam, ezt a szálat nem bontanám ki.

A Friderikusz című podcastműsor valójában tehát csak jövő csütörtökön kezdődik el úgy igazán, de a műsorvezető szavaiból úgy vehetjük ki, hogy még akkor sem véglegesen. A tévé egykori nagy mágusa ugyanis – felismerve a platform lehetőségeit – most hozzánk is szól (nota bene, olykor még tegez is bennünket!), azt a feladatot kiróva, hogy alakítsuk, gyúrjuk műsorát, ami így saját bevallása szerint is csak néhány hónap múlva éri el valódi formáját. Ha a félmondatoknak hinni lehet, akár élőben is.
De azért ne legyünk naivak. Bár Friderikusz bizonyosan megfogadja néhány tanácsunkat, abban is biztosak lehetünk, hogy vannak már kész tervei arra, ezúttal mivel sokkol, szórakoztat, ad át értéket. És afelől se legyen kétségünk, hogy sem n+1-dik beszélgetős műsor, sem feleslegesen sokadik influenszerkedő YouTube-csatorna nem kíván lenni. Olykor az elveszettség komoly hangsúlyozása mellett is elszólta magát azzal, hogy pontosan tudja, ezt a műfajt hogyan csinálják a világ más tájain, így ne legyen illúziónk:
A Friderikusz nulladik adása tehát egyelőre inkább szólt magáról az emberről, de mögötte azért szépen felsejlett a televíziózás múltja és jelene, az új platform innovációi és korlátai, és úgy általában a mai világunk. Az mindenesetre látszódik, hogy a műsorvezető élvezi a műfaj adta szabadságot, a merev keretek hiányát, és amennyire a nulladik adásból kitűnik, ezt nem szétesés fogja követni, hanem új, az eddigiektől sok dologban eltérő szerkesztésmód. A dolgunk annyi lehet, hogy néhány hétig-hónapig játsszuk a szerepet a showmannel, fogjuk a kezét óvatosnak tűnő lépéseiben, aminek a vége kicsit olyan, mint a mesebeli Pom-pom: egyelőre senki (még maga a műsorvezető) sem tudja, minek nevezze, de jó kezekben lehet ahhoz, hogy valami igazán érdekes jöjjön ki belőle.