Az első ember - Neil Armstrongot személyes drámája a Holdra lőtte ki
Damien Chazelle 33 éves rendező, eddig négy nagyjátékfilmből áll a filmográfiája. Ebből, ha szigorúak vagyunk, legalább kettő filmtörténeti jelentőségű alkotás, ami azért elég jó arány. Akik ismerik a munkásságát, talán kitalálhatták, mire gondolok: a 2014-ben készített fantasztikus, szabálytalan, lenyűgözően szenvedélyes mozira, ami a jazz előtt tisztelgett, azaz a Whiplashre, na meg a 2016-os Kaliforniai álomra, mellyen könnyen – persze alkotói oldalról vért izzadva, de ezt mi nem látjuk – belopta magát a széles közönség szívébe is. A La La Land (vagyis a Kaliforniai álom) egy álomszép musical volt, gyönyörű zenékkel, állat leejtő látvánnyal és táncoló Emma Stone-nal meg Ryan Goslinggal. Az, hogy a rendező ezúttal irányt váltott s egy meglepő húzással az űrhajózás témakörébe vetette bele magát – ha közelebbről megnézzük a filmet, jobban mondva, ha megnézzük, voltaképp nem is olyan meglepő.
Chazelle ugyanis nem az amerikai űrkutatás nagy állomásait, bravúrjait, technikai-elméleti hátterét mutatja meg Az első emberben, hanem, ahogy arra filmje címe is utal: az első Holdra szálló embert festi le, s az eseményeket Neil Armstrong szűrőjén keresztül láttatja. Ezért a sok szubjektív, a rengeteg közelkép, a klausztrofób, zárt terekben készült szűk beállítások, melyeknek egyetlen célja van: hogy mi is megpróbáljuk átélni, mit érezhetett ez az ember, amikor az akkor talán korszerűnek tűnő, de valójában sok sebből vérző űrtechnológia segítségével először csak megpróbál kilépni a légtérből, majd a többi már történelem.
Az, hogy mi Armstrong mozgatórugója, szintén személyes dráma: a film pár ecsetvonással rajzolja fel, milyen hatással volt rá, hogy a történet kezdetén elveszítette halálos beteg kislányát. Eddigre valamennyire megismerjük az introvertált, elfojtós, végtelenül nyugodt és hatalmas önfegyelmű férfit, akit a gyász és az elkeseredettség szimbolikusan kicsit olyan, mintha az űrbe lőne ki. Legalábbis valamerre robbannia kell a benne forrongó energiáknak, s ő ezt választotta, talán, hogy érezze, mégis él, és mégis van értelme az életének. A film legalábbis ezt sugallja.
A több mint két órás játékidő nem zavaró, s néha ugyan vesz egy-egy nagy levegőt a történet, de erre a nézőnek is szüksége van, másrészt pedig azt gondolom, jó döntést hozott Chazelle azzal, hogy egy ilyen nagy formátumú személyiség történelemformáló sztoriját hosszan akarta elmesélni. Ryan Gosling végre legnagyobb alakításaihoz (Kék Valentin, Drive, Túl a fenyvesen) hasonlóan ismét lefegyverző erővel játszik. Arckifejezéseiben egyszerre keveredik az elszántság, a fájdalom, a megszállottság és a higgadtságát karcolgató félelem. Claire Foy máltó partnere: végre egy női figura - s ebben a játéka is szerepet játszik -, aki ugyan a hős szokásos aggódó felesége, mégis áttöri a sablon falait és érzelmekkel, színekkel tölti meg.
Az első ember nem olyan hangos és merész, mint a Whiplash, nem olyan vakítóan populáris, mint a Kaliforniai álom, hanem egy komoly rendező harmadik, az eddigiekből következő, érettebb munkája. Alázattal, tisztelettel és őszinte érdeklődéssel közelít Armstrong figurája felé, s a végén úgy érezhetjük: megtudtunk valami, talán szavakkal nem megfogalmazhatót erről a titokzatos, nehéz életű emberről.
