A következetesség: a mindenható szülői csodafegyver
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Ezt most egy kifakadós poszt lesz. A brit tudósok és a gyereknevelési tanácsot adó szakértők ellen, akikből mostanában annyi van, mint égen a csillag. Durván kifakadós. Néha talán sértődésre okot adó. De akinek nem inge... ugyebár.
A szakértőkre alkalmazott dőlt betű nem véletlen. Mégpedig azért nem, mert engem jelenleg is hat szakember – az óvónőket, tanítókat, tanárokat nem számítom ide – segít a BTMN-es státuszú (beilleszkedési, tanulási és magatartásbeli problémákkal küzdő) gyerekeim körül, mögött, előtt, alatt, felett, mellett és ki tudja még hol felmerülő problémák leküzdésében. Nekik köszönhetően a gyerekeim látványos eredményeket értek el a szocializációban, a különféle részképességzavaraik leküzdésében.

Az említett szakemberek (akik nagyrészt az I. kerületi pedagógiai szakszolgálat munkatársai) munkájuk közben – de már a kezdet kezdetén sem – soha nem általánosítottak, nem úgy próbálták megoldani a helyzetet, hogy az összes felelősséget rám, ránk, vagyis a szülőkre tolták, minket hibáztattak, mert tudták, hogy lehetnek rajtunk kívül álló okok is, amelyek magyarázatul szolgálhatnak a gyerekeink viselkedésére, sőt!, de ami a legfőbb: nem a szülői következetesség hiányával magyarázták a felmerülő nehézségeket, hanem felkutatták a valódi okokat. Nem úgy, ahogy a dőlt betűs szakértők.
Tehát nem ellenük és a hozzájuk hasonló szakemberek ellen íródott ez a cikk. Hanem az olyan szakértői általánosítások ellen – épp a minap futottam bele egy újabb változatba az egyik online családi magazin oldalán -, amelyek mindenféle alaposabb vizsgálódás, az adott helyzet valódi mélységeinek ismerete nélkül adnak jónak tűnő, mindenható tanácsokat az interneten és hogy még népszerűbb legyen az adott írás, pontokba is szedik őket és valami jó kis ütős címet is kanyarítanak mellé, hogy aztán a végén a konklúzióban minden felelősséget a szülők nyakába varrjanak a következő hangzatos jelszóval:
Nem vagy következetes!
Mintha minden ezen múlna. De nem. A tanulási, beilleszkedési, magatartásbeli nehézségek nem ezen múlnak. Mármint azok, amelyek születéstől fogva jellemzik a gyereket és amelyek egy bizonyos életkor előtt egyáltalán nem zavaróak vagy éppenséggel minden külső segítség nélkül is jól kezelhetőek s épp ezért szinte fel sem tűnnek, de ahogy fokozatosan nőnek az elvárások, a terhelések, egyre érezhetőbbé válnak.
És nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy ezek a gyerekek ne akarnának beilleszkedni, vagy direkt arra játszanának, hogy zavarják a környezetüket, esetleg szántszándékkal figyelemzavarosak, szétszórtak. Nem, ők mások (akiknek nem kivételezésre, hanem segítségre, támogatásra van szükségük). Ki ezért, ki azért. Magas IQ, ki nem nőtt csecsemőkori reflex (és nem, ez sem a szülők nemtőrödömsége miatt alakult így, hanem például egy növekedési ugrás miatt, aminek számtalan oka lehet). Ezekben az esetekben a szülői következetesség hiányára való hivatkozás inkább hat balgaságnak, mintsem szakmai hozzáértésnek. Az én szememben legalábbis biztosan.

De nekem már van rutinom. Na, és a többi szülő? Akik még az út elején járnak? Velük mit tesz egy ilyen mondat? Fokozza a bizonytalanságukat, azt, hogy tutira elrontottak valamit, felszínre hozza az önmarcangolást, önhibáztatást és a szégyent meg a félelmet, amely odáig vezethet, hogy nem mernek róla beszélni, segítséget kérni meg pláne nem. Mert hát minden probléma abból fakad, hogy nem elég következetesek. A szakértők szerint. A dőlt betűs szakértők szerint. Egy frászt!
A mi történetünk
Korábban se sűrűn olvasgattam gyereknevelési tanácsokat, mostanában pedig még ritkábban – és ennek nem az az oka, hogy én olyan okos lennék, vagy ne lenne mit tanulnom, mert igenis van, nem is kevés -, de az elmúlt időszakban rendre belefutottam olyan cikkekbe, amelyek csak megerősítették bennem, amihez eddig is (és a tapasztalatok alapján a jövőben még jobban) tartottam magamat: csak és kizárólag olyanoknak hiszek, akik például nagycsaládos élethelyzetekre nem egy-két gyerekes családmodellre alapozva adnak tuti be nem tartható tanácsokat, SNI/BTMN-es gyerek esetében pedig az általuk vagy a nevükkel fémjelzett cikkből egyértelműen kiderül, hogy láttak már gyereket, problémákkal küzdőt is... élőben és nem csak képzelték.
Nem könnyű elfogadni, ha a gyerekünk elüt az átlagtól. De a helyzet tovább fokozható, ha mindezért a külvilág a szülőket teszi felelőssé következetlen neveléssel, nemtörődömséggel vádolva őket.
Ez lehet, hogy most nagyképűen hangzik vagy éppen degradálóan, de amikor olyanokat olvasok "szakértői cikkekben", hogy az SNI-s (sajátos nevelési igényű) vagy a BTMN-es gyerekek csak és kizárólag a szülői következetesség hiánya miatt olyanok amilyenek és az utóbbiak például minden területen messze rosszabbul teljesítenek, mint "normális" társaik, akkor bizony elfut a méreg. És nem véletlenül.
Nem egy, hanem két BTMN-es gyerek is van a családunkban: Nagyfiú és Négyes.
Nagyon nehéz szembesülni azzal, ha az ember gyereke valamelyik irányba – akár lefelé, akár felfelé – elüt az átlagtól. Különösen nehéz ez az elsőszülöttek esetében, amikor a szülőnek még semmi tapasztalata nincs arról, mivel is áll szemben, kérjen-e segítséget és ha igen, kitől, vagy ne, mert esetleg egyedül is meg tud birkózni a feladattal. Nagyfiúról épp ezért már javában az iskolás évek alatt derült ki, hogy nehézsége van a beilleszkedéssel, a magatartással és magával a tanulási folyamattal. Négyesnél már tapasztaltabb voltam, nála még a suli előtt kibukott a dolog.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd az okoz problémát és vezet Nagyfiú BTMN-es státuszához, hogy tizennégy évvel ezelőtt öt hónaposan állt fel, kihagyta a mászást (igen, kihagyta, de mit kellett volna csinálnom, kényszerítenem?), másfél évesen már összetett körmondatokban beszélt; amióta tud olvasni, nem szavakat, mondatokat olvas, hanem oldalakat – ergo egy nap kiolvas egy 400 oldalas könyvet -, a szókincse pedig 11 évesen egy 65 éves ember szókészletének felelt meg. Cserébe nehezen fejezi ki magát írásban, figyelemkoncentrációs zavarral küzd. Ezeket a tulajdonságait az agyának a normálistól eltérő huzalozása okozza. Igen. Így született. És nem én huzaloztam neki ilyenre. Elhiheted.
Négyes izgáza, nem tud megülni a széken, állandóan beszél és mozog, akkor is, ha tudja és érzi, hogy nem kéne. Egy csecsemőkori reflex miatt fennmaradt neki a testközépvonali gát, amelynek lebontásához idő kell és szakember segítsége. Viszont hihetetlen fantáziával bír, olyan legocsodákat épít, mint a környezetében senki, a tanulásra, az új dolgok megismerésére és elsajátítására való igénye átlagon felüli, ha kell, elmegy a falig vagy még azon is túl, hogy megtanuljon valamit… egyedül, önállóan, segítség nélkül.
Ők ilyenek. Ilyennek születtek. Ahogy mások másmilyennek. És nem a következetlen nevelésünk hatására váltak ilyenné.
Következetességgel ugyanis ezeken a problémákon nem lehet segíteni, de az erre való hivatkozással, illetve a hiányára való célozgatással olyan károkat lehet okozni, amelyek mélyen beivódhatnak szülőbe, gyerekbe egyaránt és nem a probléma valódi megoldását segítik, hanem tévútra visznek. A valódi segítségnyújtás nem az általánosításokon alapuló ostorozás, hanem a szakszerű, felelősségteljes, hiteles véleményformálás az instant népszerűség ellenében. Számomra mindenképpen.