,,Nyugdíjasoknak ez maga a Kánaán” - Spanyolországban kezdenek új életet a magyar nyugdíjasok

Már büntetőeljárás zajlik az Állami Számvevőszék feljelentése nyomán, az ÁSZ ugyanis azt állapította meg, hogy 400 milliárd forint közpénz sorsa vált bizonytalanná a jegybank által létrehozott Pallas Athéné Domus Meriti Alapítvány gazdálkodása miatt. A vagyont kezelő Optima Befektetési Zrt. több százmilliárd forintot fektetett be két külföldi ingatlancégbe. A jegybank pénzén kívül Neumann János Egyetem pénzét is felhasználta, és bankhitelt is felvett. Ezek az ingatlancégek a vásárlás óta sokat veszítettek az értékükből, ráadásul az alapítványra bízott vagyonból jelentős, sok milliárd forintnyi összegre szerződtek egy olyan érdekkörrel, amely sajtóhírek szerint a jegybank korábbi elnökének fiához, Matolcsy Ádámhoz köthető. Az alapítvány az ÁSZ-nak azt írta, ha nyilvánosságra hozzák a jelentés tartalmát, az sértheti az ország nemzetbiztonsági érdekeit, a Magyar Nemzeti Bankba vetett bizalom meggyengítésével járhat, melynek „előre beláthatatlan nemzetgazdasági következményei” lehetnek.

Történhetett-e bűncselekmény? Felvethető-e Matolcsy György személyes felelőssége? Mit tudhatott minderről a kormány? Bod Péter Ákos, az MNB volt elnöke hosszú interjúban magyarázza el, hogyan lett a monetáris politika papíron létező nyereségéből alapítványi ingatlanbiznisz, miközben az államadósság nő, és a forint árfolyamára is kockázatot jelenthet az ügy.

– Kezdjük az elején. Mennyire volt az etikus, hogy az árfolyamnyereséget a jegybank alapítványokba forgatta?

– Valóban innen kezdődik a történet. Nyilván érdekesebb, szexibb, hogy hova került a pénz, ki gazdagodott meg rajta, hány Ferrarija van X-nek és luxusingatlanja Y-nak, de a dolog onnan indul el, hogy a központi banknak van nyeresége, van vesztesége, ami a monetáris politikai működés sajátja. A nyereség nem keverendő össze a vállalati profittal, és a veszteség sem azonos a rossz működéssel. Ennél elvontabb a dolog, a lényeg mégis egyszerű: a jegybank szokásos működésének van költsége, ezen felül monetáris hatóságként nyereséges és ráfizetéses műveleteket folytat. Néha tudatosan drágán von be forrást, és nyújt olcsón forrást, amin felléphet vesztesége. Vagy vesz devizát, elad devizát, azon is lehet vesztesége, de nyeresége is. Miután forintban, a nemzeti valutában vezeti a könyveit, ha például a devizatartalékként tartott euró forintértéke megnő, mégpedig azért, mert sajnálatos módon a forintárfolyam esik mondjuk 10 százalékkal,

A nemzeti bankokról mindez tudható, így ha egy évben veszteséges egy bank, senki a piacon ezt nem teszi szóvá. Azért sem, mert minden nemzeti banknak van tulajdonosa, ez mi esetünkben a magyar állam, azt pedig a pénzügyminiszter képviseli, mint a nemzeti vagyonért felelős szakminiszter. A veszteséget a tulajdonos állja. És amikor nyeresége van a jegybanknak? A válasz hasonlóan egyszerű: azt be kell fizetni a büdzsébe. Ha majd egyszer valamikor vesztesége lesz, akkor azt a költségvetés állja. Ez idáig tiszta sor.

Pedig több százmilliárd forint került ki alapítványokba. A pénz akkor és azóta sem vesztette el a közpénz jellegét, bármit mondott néhány rosszul tájékozott országgyűlési képviselő, Kósa Lajos például; de kikerült a bank könyvéből, és akkor átkerült az MNB által létrehozott és így annak beszámoló alapítványok könyveibe.

– De ettől az még a nemzeti vagyon részének kellett maradnia?

– Így van. Nem magántulajdon, hanem alapítványi tulajdon. A közalapítványok vagyona nem magántulajdon.

– Az előbb azt kérdeztem, hogy mennyire volt etikus ez a cselekedet, de továbbmegyek: büntetőjogilag ez vajon mennyire védhető?

– Az etikára még nem reflektáltam. Szerintem az alapítvány-létrehozás megítélésében fontos a cél és mérték. Ha egy intézmény, esetünkben az MNB például a szponzorálását nem akarja a saját házon belül elvégezni, és létrehoz egy alapítványt világos mandátummal, élén köztiszteletnek örvendő emberekből álló kuratóriummal, amely a szponzorálási feladatot ellátja, és persze nem óriási összegről van szó, akkor azt rendben levőnek gondolom. Ha úgy ítéli meg a Nemzeti Bank, hogy szükség van jobban felkészült pénzügyi szakemberekre, meg a nagyközönség pénzügyi ismereteit is kellene bővíteni – márpedig ezt nehéz cáfolni – és az állam valahogy erre nem fordít eleget, akkor tehet alapítványt a pénzügyi kultúra támogatására. Például lehet felvilágosító kampányt folytatni a hamisított bankjegyek felismerésére, a megtakarítási formák megismerésére. Ha erre hoz létre egy alapítványt, megint azt mondja az ember, hogy miért ne.

Mert egy egyetemi méretű képzés már az oktatáspolitikának a része. Arra van egy fejezet az állami költségvetési tervben. Az MNB közoktatási működése nemcsak nekem szúrt szemet, hanem az Európai Központi Banknak, és az európai statisztikai szolgálatnak is. Az állam helyett végzett tevékenység úgynevezett kvázi fiskális jellegű: nem költségvetési intézmény költségvetési feladatot lát el. Az Európai Központi Bank jelezte, hogy ez nincs rendjén, de ha már csinálják, akkor azt statisztikailag hozzá kell írni a költségvetési szférához, és jobb lenne a több alapítványt a jobb áttekinthetőség érdekében egybe összevonni. Az ÁSZ-jelentésből rekonstruálni lehet, hogy egy idő múlva megpróbálták visszavinni egy alapítványba, amit tudtak. Az etikán túlmenően a kérdés az, hogy a saját vagyon egy részének a kiszervezése célszerű-e. Meg persze: jogszerű-e? A válaszom: nem célszerű, és a jogszerűsége is kétes. Hacsak nem teszi jogszerűvé a jogalkotó. Itt ugyanis az történt, hogy

Azután az Alkotmánybíróság felülvizsgálta, és kimondta, hogy a közpénz jelleget akkor se veszti el, ha a Nemzeti Banktól arrébb kerül.

– Elképzelhető, hogy végül Matolcsy György felelősségét is megállapítják?

– A hűtlen kezelés fogalma már előkerült. Erre nyilván azt fogják mondani, akiket majd a törvény elé citálnak, hogy hát szó sincs a pénz eltulajdonításáról, hiszen ott van az alapítványban a pénz. Igaz, hogy kevesebb van, mint volt, de főleg azért, mert az alapítványi célokra költötték, helyesen. Szóval itt nem történt semmi látnivaló, a közpénz-jelleg megmaradt.

– Akkor is, ha 100 milliárdos nagyságrendekkel kevesebb?

– Most jön a zavaros rész. Az MNB-ből kivitt pénzen létrehozott egy, majd több alapítvány vagyonát kezelni kell. Oktatási, pénzkulturális célú alapítvány esetében elvárható a Nemzeti Banktól, hogy az ilyen alapítványt alkalmas kurátorokra bízza. Ha azonban az alapítvány nem az alapítványi célban meghatározott munkát végez, hanem mondjuk ingatlanfejlesztést, akkor az nagyon más szakma, amint ami az MNB-é. Erre mondom: egy monetáris hatóság ilyet ne csináljon. Az alapító azzal védekezik, hogy az alapítvány a maga függetlenségében azt csinál, amit akar, de akkor legalább jól kiválasztott menedzser társaság kezelje az alapítványi vagyont.

Itt már kell rendőrhatósági vizsgálat annak megállapítására, hogy azok a személyek, szervezetek, amelyek és akik szisztematikusan jól jártak az eladásnál, vételnél, a felújításnál, a közvagyon átalakításánál, büntetőjogi értelemben felelősségre vonandók-e. A jelentésekből látni, hogy milyen különböző formákat ölt a Nemzeti Bank nyereségéből, a monetáris politikai működéséből származó közpénz,

Ha ezek a milliárdok bekerültek volna az állami költségvetésbe, akkor annyival kisebb lenne most az államadósság. Ám az államadósság nagyobb lett, és ezt a növekményt finanszírozni kell a piacon, mondjuk forintban 6–8–10 %-os kamattal, euróban 4–5 %-os szinten. Tehát ennyi az elszalasztott haszon, ennyibe került az, hogy a pénzt nem kapta meg a költségvetés. Még ha az eredeti pénzvagyon megfialt volna az ingatlanüzletben, akkor is jogilag minősített ügy, mert az MNB tevékenységétől idegen az ingatlanspekuláció. Erre utalnak a hűtlen kezelés vádját emlegetők. Ráadásul rossz hatékonyságú, felelőtlen kezelés eseteit mutatja be az ÁSZ. Hogy bűnös felelőtlenség-e, azt nem nekem kell kimondanom.

– Mit kezdjünk azzal a történettel, hogy a jegybankelnök az utolsó munkanapján megpróbálta kiszervezni ennek az alapítványnak a kezelési jogát egy hozzá közel álló alapkezelőhöz?

– Igen, ez valóban így van, ezért teljesen logikus, hogy amikor az új jegybankelnök beérkezett, az alapítványi vezetést lecserélte. Az ÁSZ többszáz oldalas jelentése évek óta készült, tehát azt, hogy itt valami nincs rendjén, sokan tudhatták.

Valóban nagyon árulkodó, hogy az utolsó napokra időzítve próbálták az új vezetéstől messzebbre vinni a tényleges döntési jogot

– Ez a történet a magyar jegybank körül lehet kihatással mondjuk a Nemzeti Bank hitelességére, a forint stabilitására, a gazdasági megítélésünkre?

– Erre csak azt tudom mondani, hogy az ügy máig még nem került bele a hitelminősítők értékelésébe. De eljutnak a hírek hozzájuk is.

Ez roppant kellemetlen konnotáció. Némi aggodalommal várom a következő időszakot, mert lehet, hogy a magyar jegybank megítélését lerontja, amikor a széles nyilvánosság elé kerül az affér mértéke, minden kínos részlete.

Mád. Község a Tokaji borvidék kellős közepén. Kellemes kinézetű, rendezett település. Ide igyekeztünk, hogy megnézzük Petschnig Mária Zita és Kéri László előadását, melyet a helyi Aranyfürt Tisza-sziget szervezett, és korántsem csak a környékről érkeztek a rendezvényre.

Ha az ember figyeli a közéleti témájú internetes tartalmakat, egy ideje találkozhat a Kéri házaspár előadásaival, melyeket az ország különféle településein tartanak. A helyi Tisza-szigetek felkérésére tartott rendezvényeken gazdasággal, politikával foglalkoznak, nem is röviden: egy-egy órás előadásaik után még további majd’ egy órán keresztül a közönségben felmerülő kérdésekre válaszolnak.

Nem volt ez másképp akkor sem, amikor az 1989–90-es rendszerváltásra készült az ország. A nyolcvanas évek végén ugyanígy végigturnézták az országot, ahogy akkor a hírhedten konzervatív kommunista Berecz János megjegyezte:

Persze, ahogy akkor sem Kéri, Petschnig és kollégái csinálták a rendszerváltást, úgy most sem ők állnak a középpontban, de a tudásukat akkor is, és most is szívesen adják azoknak, akik tenni akarnak valamit a politikában.

A művelődési ház nagyterme tele van már, amikor megérkezik a közgazdász-politológus házaspár. Rövid bemutatás után az első blokk itt is, ahogy máshol is, a számokról szól. Ahogy Petschnig Mária Zita meg is jegyezi: neki nehéz dolga van, hogy mindig érdekeset és újat tudjon mondani, mert a számok és a közgazdasági tények nem változnak. Lehet átstrukturálni az előadást, a lényeg ugyanaz marad: elemzés arról, hogyan jutottunk ide, milyen helyzetben vagyunk.

Ahogy az előadó emlékeztet: ma már nem köteles a kormány programot benyújtani, ezt már jó ideje eltörölték. Mindennek ellenére, amikor még kellett, Orbán Viktor nem kevesebbet mondott, mint azt, hogy

Ezek után jönnek azok a bizonyos számok. Kiderül, hogy az egy főre jutó nemzeti termék (GDP) tekintetében az uniós taggá vált volt szocialista országok közül 2010 és 2023 között a negyedik helyről a hetedikre csúszott vissza Magyarország, 2023-ra már Románia is megelőzött bennünket. Ráadásul az egészségügyi kiadások aránya tekintetében az EU-ban a legutolsó helyen vagyunk, az oktatás tekintetében a huszadikak. Miközben a fenti két területen a kiadások aránya csökkent, az első helyre a sport került, nemcsak itthon, de az egész unióban a legmagasabb arányszámmal.

Ami még jónak is tűnhetne, hogy a gazdaság támogatására fordított kiadások is toronymagasan a legnagyobbak az EU-ban nálunk, de, ahogy Petschnig Mária Zita fogalmaz, ez nyilván egy szűkebb körre vonatkozik. Az infláció 2010 és 2024 között a KSH adatai szerint 195% volt, miközben az EU27-ben ez 142% volt.

És sorjáznak tovább az adatok: 2020 után évi 1,3%-ra csökkent a gazdaság növekedése, elveszítve minden felzárkózási potenciált, zuhant a beruházások száma is, és esett a fogyasztás.

Az utóbbi négy év összeomlásának fő oka Petschnig Mária Zita szerint a 2022-es választási osztogatásban keresendő. Ugyanis a kiáramlott pénzt a költségvetésnek valahogy vissza kellett szednie, és ezt adóemelésekkel és beruházások leállításával oldották meg, melyek súlyos csapást mértek a növekedésre. És hogy ennek az arányát is érzékeltesse: ez a visszavágás szerinte arányaiban nagyobb volt, mint az annak idején sokat kárhoztatott Bokros-csomag. További probléma, hogy az unió visszatart bizonyos pénzeket, melyek egy jókora része véglegesen elúszhat.

Nyilván ezt látva született meg a kormányban az akkugyárak becsábításának ötlete, azonban ezt semmilyen előzetes számítás nem előzte meg. Ugyanis az előadó szerint nincsen hozzá semmink, a területen kívül. Sem energia, sem víz, sem szakképzett munkaerő. A területről szólva: Debrecen kénytelen volt a legjobb termőterületeit beáldozni az akkugyárak miatt. Ráadásul a magyar állam által vállalt infrastrukturális beruházások, melyeket ajándékba kaptak a keleti befektetők, 1500 milliárd forintba kerültek. Ez az összeg több mint a duplája annak, amit egy évben az ország az egész középiskolai oktatásra fordít.

Miközben a költségvetésben idén semmi tartalék nincsen, ráadásul a kitűzött célok sem teljesíthetőek, mert például az idei inflációs célról már most látszik, hogy az a valóságban annak a többszöröse lesz, megint elkezdődött a választási osztogatás, ami 2026-ra már ezermilliárdos kötelezettségvállalást jelent. Tehát az eladósodás fog csak tovább gyorsulni.

Az előadás végén Petschnig Mária Zita Orbántól idéz:

Ehhez csak annyit fűz hozzá:

Ezután következik Kéri László előadása, melyben a Tisza-szigetek előtt álló feladatokról beszél. Szerinte a Tisza-szigetek, vagy ahogy az előadásában később nevezi, „a Tiszák”, ha akarnak, ha nem, részesei lesznek a választási felkészülésnek. A legfontosabb feladat, a 106 egyéni választókerületben kifejteni a tevékenységüket, és ezekhez a körzetekhez igazodni. Jelenleg egy-egy körzetben több Tisza-sziget is működik, tehát Kéri szerint meg kell találni az együttműködés módját, hogy sikeresek legyenek.

Korábban azt hitték, elég Magyar Pétert lejáratni, de ez sikertelennek bizonyult. Ahogy elharapózik a kormányzati pánik, jön a fenyegetőzés és a kriminalizálás, már ezt is látjuk - mondja Kéri.

Szerinte a közvélemény a 2022-es választás után nem sokkal már kezdett elfordulni a Fidesztől, aminek nagy részben a gazdaság szétzilálódása volt az oka.

A társadalom egy része ugyanis – durván 400 ezer ember – jelentősen meggazdagodott a válság alatt. Emiatt a közhangulat megváltozott, és egyre nyíltabb ellenszenvvel kezdték az emberek nézni a rendszer emblematikus figuráit, egyre irritálóbbá vált a kirívóan gazdag és fényűző életük, melyet össze tudtak vetni a saját, egyre nehezedő körülményeikkel.

Ráadásul van egy tömegméretű szociálpszichológiai hasadás, hogy miközben a kormány egyre nyíltabban EU-ellenes álláspontra helyezkedik, még a Fidesz-szavazók többsége is EU-párti, és ugyanez figyelhető meg a megmagyarázhatatlan oroszbarátsággal is.

A fenti tényezők által kiváltott lázadozás Kéri szerint 2024 júniusa után átváltott egy talpra állássá, hogy most már valamit csinálni kell. Ez a talpra állás 2025-ben szerinte összezárássá és csatasorba állássá alakul, és itt jönnek képbe a Tisza-szigetek. A társadalmi elégedetlenség, Magyar Péter és a Tisza-szigetek egyike sem érthető a másik nélkül.

Ellentétben a különböző ügyekben történő elszigetelt akciókkal, a Tiszák folyamatosan újrateremtik az országos reprezentációt, hogy láthatóak legyenek. Ez minőségi változás, óriási különbség az eddigiekhez képest, és ezzel még láthatóan nincs tisztában a Fidesz.

Továbbá fontos az a felismerés is, ami a nyolcvanas évek végén már megvolt, hogy a demokrácia és a szólásszabadság olyan vívmány, amit nem elég egyszer elérni, hanem állandóan ki kell harcolni, különösen Kelet-Európában.

Erre éreztek rá ösztönösen a Tisza-szigetek. Ez ellentétes azzal a „szavazópolgárrá való leminősítéssel”, ami annyit tesz, hogy elég négyévente egyszer szavazni, nem szükséges folyamatos jelenléttel őrködni a közélet állapota felett.

Sikerült megteremteni a saját nyilvánosságot. Nemcsak „rinyáltak, hogy a kormány elvette a közszolgálati médiát”, hanem Kéri szerint találtak helyette más, hatékonyan működő csatornákat.

A szervezetek között kialakult egy horizontális koordináció, azaz hamar megtalálták egymást, és kialakították az együttműködés csatornáit is. Ez a fajta szerveződés eddig a hazai pártstruktúrában nem létezett, és még most sem létezik.

Nagyon nagy konfliktusokkal jár viszont majd a 106 egyéni választókerületben a megfelelő jelölt megtalálása, mivel minden választókerületben nem egy Tisza-sziget működik. Érthető lesz, ha mindenki a saját jelöltje mellett áll majd, viszont meg kell tanulni egy adott ponton elfogadni a közös jelöltet, és felsorakozni mögötte. Ez Kéri szerint nem lesz egyszerű feladat. Azonban ezen dőlhet el minden.

Amióta a Fidesz rákényszerítette a társadalomra a saját, egyfordulós választási törvényét, amit azért talált ki, hogy 35 százalékkal is megszerezhesse a kétharmadot, egyetlen módja van a választások megnyerésének: hogy legalább a körzetek felében egyéni győzelmet kell aratni. Tehát ki kell termelni a jelöltet, fel kell tudni mögötte sorakozni, és ami a legfontosabb: ha megvan az ember, azt meg is kell tudni védeni.

„Ne legyen illúziójuk: most, amit Magyar Péter kap, ugyanazt fogja kapni mind a 106 jelölt a Fidesztől, karaktergyilkosságban, támadásokban” - mondja a politológus. De ha ott lesznek a jelöltek mögött, lelki segítség, támogatás formájában, akkor szerinte ki fogják bírni a világ legmocskosabb nyomását is.

Kéri úgy látja, most csak a Tiszának van társadalmi bázisa. A Fidesznek sincs. Szerinte a Fidesznek mára már csak megfizetett klientúrája maradt, valódi társadalmi bázisa nincsen.

Ez a bázis viszont azt is jelenti, hogy a pártközpont és a helyi szervezetek közötti óhatatlan konfliktus a Tisza Párt esetében termékeny konfliktus lesz, mert a Tiszák előbb álltak fel és erősödtek meg, mint a párt vezetése maga. Tehát a központ nem lesz képes maga alá gyűrni a helyi szervezeteket, így Kéri reményei szerint megmaradhat egy magasabb fokú demokrácia a Tisza Pártban a későbbiekben is. Ahogy fogalmaz:

A konfliktus ugyanis a legjobb tanulás. Az elzüllött magyar közéletben, ahol csak a negatív identitások harcolnak jó ideje egymással – azaz mindenki a másikkal szemben határozza meg magát –, szerinte vissza lehet szerezni az emelt fejű vita ethoszát, azt, hogy nem baj, ha valaki másként gondolkodik, attól még együtt juthatunk valamire.

A New York Times hatalmas terjedelmű oknyomozó cikke szerint az Egyesült Államok sokkal komolyabb szerepet vállat az oroszok elleni háborúban, mint amit nyilvánosságra hoztak, hogy megvédje az addigi világrendet attól a fenyegetéstől, amit Putyin jelentett. A lap úgy fogalmaz: kritikus pillanatokban ez a titkos együttműködés képezte az ukrán hadműveletek gerincét, és az amerikai adatok szerint több mint 700 ezer orosz katona halálához vagy sebesüléséhez vezetett.

A New York Times szerint az egész műveletet Clay Kaserne-ből, az amerikai hadsereg európai és afrikai parancsnokságának központjából irányították, ami a németországi Wiesbadenben található. És azon belül is egy korábbi tornatermet alakítottak át műveleti központtá, a Tony Bass Auditóriumot. Minderről csak egy egészen szűk kör tudott, még Amerikában is.

Zabrodszkij az amerikai lap szerint jól ismeri az ellenséget, maga is öt évig szolgált az orosz hadseregben. Az amerikaiakról is sokat tud, mert egy ottani vezérkari főiskolán is tanult. Nyolc évvel később pedig egy merész műveletet vezetett az oroszbarát szakadárok vonalai mögött Kelet-Ukrajnában, amelyet részben az Amerikában tanultak ihlettek.

Donahue igazi sztár a különleges műveletek világában. A CIA halálosztagaival együtt üldözött terrorvezéreket Irak, Szíria, Líbia és Afganisztán legveszélyesebb részein. A Delta Force parancsnokaként kulcsszerepe volt az Iszlám Állam elleni harcban, amikor szövetséget épített ki a kurd harcosokkal. Az amerikai csapatok európai főparancsnoka, Cavoli tábornok egyszer úgy jellemezte, mint „egy képregényhőst”.

Kezdetben Donahue tábornok és néhány segédje a mobiljukon továbbítottak információkat az orosz csapatmozgásokról az ukránoknak - írja a Times. Ez is segített valamit, de az amerikaiak hamar rájöttek, ha tényleg esélyt akarnak adni Ukrajnának, akkor nehézfegyvereket kell biztosítaniuk: M777-es tarackokat és a hozzájuk tartozó lövedékeket. Amikor Joe Biden elnök aláírta az M777-esek szállítását, a Tony Bass Auditórium igazi hadműveleti központtá alakult. Egy lengyel tábornok lett Donahue helyettese. Egy brit tábornok vezette a logisztikai központot – ott, ahol korábban a kosárlabdapálya volt. És egy kanadai tábornok irányította a kiképzést.

Itt a CIA, a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA), a Védelmi Hírszerző Ügynökség (DIA) és a Nemzeti Térinformatikai Hírszerző Ügynökség (NGA) tisztjei dolgoztak együtt más szövetséges hírszerzőkkel. Az új műveleti egységet „Task Force Dragon”-nak nevezték el.

Wiesbadenben közel húsz ukrán tiszt is dolgozott: hírszerzők, műveleti tervezők, kommunikációs és tűzvezetési szakemberek. Minden reggel összeültek az amerikaiakkal, hogy átnézzék az orosz fegyverrendszerekről, csapatmozgásokról befutó adatokat, és kiválasszák a legfontosabb aznapi célpontokat. Igaz, ezeket ők nem célpontoknak, hanem „érdeklődési pontoknak” (points of interest) nevezték, hogyha valaki egyszer megkérdezné őket, adtak-e át célpontokat az ukránoknak, őszintén tagadhassanak.

Az amerikaiak más szabályokat is felállítottak, hogy a NATO-t ne érje orosz megtorlás. Így például nem lehettek a célpontok orosz területen, és nem oszthattak meg hírszerzési adatokat konkrét katonákról, különösen az orosz hadvezetés stratégiai vezetőiről, például Valerij Geraszimov vezérkari főnökről. Emellett a terepen harcoló ukrán alakulatok nem tudhatták meg, honnan kapják a célpontok listáját. Csak koordinátákból álló adatcsomagokat láttak egy biztonságos felhőben, „1. prioritású”, „2. prioritású” és hasonló kategóriákba sorolva.

A titkos hadművelet legelső célpontja a New York Times szerint 2022-ben egy Zoopark néven ismert radaros páncélozott jármű volt, amely képes volt bemérni az ukrán M777-esek helyzetét. Az ukránok csapdát állítottak: először tüzet nyitottak az orosz állások irányába. Amikor az oroszok bekapcsolták a Zoopark radarját, hogy bemérjék a lövések forrását, a fúziós központ bemérte a jármű pontos koordinátáit.

Ezután Szeverodonyeckban csaptak le pontonhidakra. Az ukrán becslések szerint itt legalább 400 orosz katona vesztette életét.

2022 közepén az ukránok a wiesbadeni központ hírszerzési és célzási adatai segítségével zúdítottak rakétazáport az oroszok rettegett harci egysége, az 58. Összfegyvernemi Hadsereg herszoni főhadiszállására. Tábornokokat és vezérkari tiszteket öltek meg. Az egység ezután újabb és újabb helyeken próbált újraalakulni – de az amerikaiak újra és újra megtalálták őket, és az ukránok minden alkalommal megsemmisítették a bázisukat.

A titkos központnak fontos szerepe volt 2022 őszén a krími Szevasztopol kikötője elleni támadásban is. Ezt tengeri drónokkal hajtották végre a CIA támogatásával, és az akció miatt az oroszok egy időre kivonták a hajóikat a térségből.

Miközben Wiesbadenből egyre több célpontot kaptak, a fronton világossá vált, hogy ennél is hatékonyabban működhetnének, ha lennének nagy hatótávolságú, műholdas irányítású rakétarendszereik – azaz zöld utat kapnának a HIMARS-ok.

Donahue tábornok és segédei átvizsgálták az ukránok célpontlistáját, tanácsot adtak, hova helyezzék a kilövőállásokat, és mikor indítsák a támadást. Az ukránok csak az amerikaiaktól kapott koordináták alapján használhatták ezeket a rakétákat. A rendszer indításához ráadásul egy speciális elektronikus kulcskártya kellett, amit az amerikaiak bármikor deaktiválhattak. A HIMARS 2022-ben rengeteg orosz katonát ölt vagy sebesített meg hetente. Az orosz csapatok zavarodottá váltak, a moráljuk összeomlott.

De az ukránok nemcsak a légicsapásokat egyeztették az amerikaiakkal, hanem a szárazföldi hadműveleteket is közösen tervezték. És az amerikaiak segítettek nekik egy új, tengeri drónflotta kifejlesztésében, legyártásában és bevetésében is, hogy ezzel támadják az orosz Fekete-tengeri flottát. Ehhez átadtak nekik egy olyan tengeri drón-prototípust is, amit eredetileg a kínai haditengerészet elleni védekezésre szántak Tajvan térségében.

A lap egy konkrét példát is említ, ami a háború egyik legfeszültebb pillanatához vezetett.

2022 őszén a délen harcoló orosz hadsereg váratlanul gyors összeomlása miatt úgy tűnt, reális lehetőség nyílik a Krím elfoglalására. Azt pontosan lehetett tudni, hogy ez Putyin egyik legérzékenyebb pontja. Az amerikai hírszerzés lehallgatta az orosz hadműveleti parancsnokot, Szergej Szurovikin tábornokot, amint arról beszél, hogy Putyin „valami kétségbeesett dolgot” fontolgat: taktikai atomfegyver bevetését, hogy megakadályozza az ukránokat a Dnyeper átlépésében és a Krím felé való előretörésben.

Addig az amerikai hírszerző ügynökségek 5–10 százalékra becsülték annak esélyét, hogy Oroszország atomfegyvert vet be Ukrajnában. Ha viszont a déli front összeomlott volna, ez az arány 50 százalékra ugrik.

Miközben Biden tanácsadói amellett érveltek, hogy fogják vissza az ukránokat, Donahue tábornok arra próbálta rávenni őket, hogy haladjanak minél gyorsabban előre. Ő úgy látta, ez lehet az ukrán hadsereg legjobb esélye, hogy döntő csapást mérjen az oroszokra. De egyben ekkor volt talán a legnagyobb veszélye is annak, hogy a háború kiszélesedik. Végül az egészből nem lett semmi, a helyszínen harcoló ukránok ugyanis nem láthatták az amerikai műholdképeket, és nem hitték el, hogy nincs előttük komoly ellenséges erő, így megálltak, és a lehetőség elillant.

Az év elején a nemzetközi szövetségen belül sokan hitték, hogy az ukránok 2023-ban diadalmaskodnak, vagy Putyin kénytelen lesz béketárgyalásokba kezdeni. De keservesen csalódniuk kellett. Az amerikai parancsnokságot Antonio A. Aguto altábornagy vette át, akinek a fő feladata az ukrán erők kiképzése lett volna. Ők azonban alig küldtek egységeket. Problémákat okozott az ukrán katonai parancsnokok közötti rivalizálás, valamint az is, hogy Zelenszkij nem merte meglépni, hogy leszállítja a sorkötelezettségi korhatárt 18 évre, így az ukránok folyamatosan létszámhiánnyal küzdöttek. Gondot okozott, hogy a lőszerhiány miatt a helyszíni ukrán parancsnokok már nem fogadták el automatikusan a Wiesbadenből érkező célpontlistát, drónokkal ellenőriztek minden egyes célt, mielőtt megindították a tüzérségi támadást, ez viszont belassította a csapásokat.

A legnagyobb hiba pedig az volt, hogy az ukránok az utolsó pillanatban megint változtattak az előre egyeztetett haditerven, és egyszerre három irányban indítottak támadást. „Itt kellett volna kiszállnunk” – mondta a New York Times-nak egy magas rangú amerikai tisztviselő. Nem tették, de ahogy várható volt: az egész ellentámadás kudarcba fulladt.

Az amerikaiak szerint az ukránoknak a védekezésre kellett volna koncentrálniuk, és hogy újjáépíthessék a megtépázott erőiket,  Zelenszkij azonban azt mondta: sikerre van szükségük.

Az amerikaiak emiatt beleegyeztek, hogy megpróbálják nagyhatótávolságú rakétákkal és drónokkal végrehajtott bombázásokkal arra kényszeríteni az oroszokat, hogy kivonják katonai infrastruktúrájukat a Krímből,. A művelet a Lunar Hail (Holdzápor) fedőnevet kapta. Ehhez azonban az ukránoknak százával kellett kapniuk ATACMS típusú, nagy hatótávolságú fegyvereket, amik 300 kilométerre is eljutnak.

Hasonló engedmény volt az SME-k, a Kijevben szolgáló amerikai „szakértők” számának megemelése. Kezdetben amerikai katonák egyáltalán nem lehettek Ukrajnában, nehogy a vietnámi háború idején odaküldött „tanácsadókhoz” hasonlítsák őket. Ahogy azonban a helyzet romlott, egy tucat tisztet küldtek oda, majd a számukat megháromszorozták.

A legszigorúbb vörös vonal, az orosz területek támadásának tiltása azonban továbbra is életben volt. De 2024. május 10-én ezt is feloldották, ugyanis az oroszok jól láthatóan Harkiv megtámadására készültek, ahol egymillió civil él. Ehhez orosz területen vonták össze az erőket. Amikor támadásba lendültek, a Biden-adminisztráció megváltoztatta a játékszabályokat.

A CIA pedig külön engedélyt kapott, hogy tiszteket küldjön Harkiv térségébe, akik az ukránokkal közösen segítették a műveleteket a zónán belül.

A műveleti doboz május végén aktiválódott. Az oroszok a háború egyik legsúlyosabb veszteségét szenvedték el. A dolog azonban visszaütött, amikor Zelenszkij váratlanul megtámadta Kurszkot. Az ukránok koalíciós támogatással kapott fegyverekkel hatoltak be orosz területre, a műveleti dobozon belül – ezzel pedig megszegték a szabályokat. A műveleti dobozt ugyanis azért hozták létre, hogy megakadályozzanak egy humanitárius katasztrófát Harkivban – nem azért, hogy az ukránok kihasználják, és orosz területet foglaljanak el.

Az amerikaiak bizalma súlyosan megingott. Ennek ellenére tudták, ha leállítják a támogatásukat, a Kurszkban harcoló ukrán katonákat HIMARS-védelem és amerikai hírszerzés nélkül egyszerűen lemészárolják.

Szeptemberben engedélyezte, hogy a CIA információi alapján induljon dróntámadás orosz területen, az ukrán határtól 470 kilométerre, egy hatalmas fegyverraktár ellen. Innen látták el fegyverekkel az orosz egységeket Harkivban és Kurszkban. A CIA nemcsak a hírszerzési adatokat osztotta meg, de még a drónok útvonalát is megtervezték. Az eredmény egy hatalmas robbanássorozat.

Az utolsó hetekben pedig Biden kiterjesztette a műveleti dobozt, lehetővé téve, hogy az ATACMS rakéták és a brit Storm Shadow robotrepülőgépek oroszországi célpontokat is támadhassanak. A döntést azután hozta meg, hogy Észak-Korea több ezer katonát küldött, hogy segítsenek az oroszoknak kiszorítani az ukránokat Kurszkból. Az amerikai támogatással indított első csapások egyike megsebesítette Kim Jong Bok vezérezredest, az észak-koreai parancsnokot, amikor épp orosz társaival tárgyalt egy parancsnoki bunkerben.

Mindez azonban nem változtatott azon, hogy mind az amerikaiak, mind az ukránok egyre borúsabban látták a jövőt. A kezdeti szoros szövetség a New York Times szerint a belső rivalizálások, sértettségek és eltérő célok miatt megroppant. Míg az amerikaiak megfontoltan haladtak, elérhető célokat tűztek ki, az ukránok mindig a teljes győzelmet, az „áttörést” próbálták elérni, és úgy érezték, visszafogják őket.

Bár a cikk a Trump megválasztása utáni időszakkal már nem foglalkozik, a leírtakból világossá válik, miért lehetett akkora csalódás az ukránok számára az amerikai külpolitika teljes irányváltása, és az is, miért tudta Trump néhány nap alatt gyökeresen megváltoztatni Zelenszkij hozzáállását az új elnök által szorgalmazott békekötéshez, amikor egy időre megtiltotta az amerikai-ukrán hírszerzési együttműködést.

Kedd este több ezren tüntettek a gyülekezési törvény módosítása, a Pride betiltása ellen. A tüntetők a Ferenciek terén gyülekeztek, ahol beszédet mondott az esemény szervezője, Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő, Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester, és Daniel Freund német politikus, az Európai Parlament képviselője is.

A beszédek után a tömeg spontán módon a Szabadság hídra vonult, el is foglalva azt. Miután a rendőrök nem engedték le őket a budai oldalon, a demonstrálók egy része ott maradt, míg a tömeg többi része kettészakadva az Erzsébet és a Petőfi híd felé vonult – egy időre elfoglalva mindhárom hidat.

Az estéről készült riportunkban többen azt mondták, több százezer embernek kellene most az utcán lenni. Volt, aki arról beszélt, hogy ugyan kiment tüntetni, de nem gondolja, hogy ezzel sokat el tudnának érni.

- fogalmazott egy fiatal.

Baranyi Krisztina azt mondta a felszólalásában, „fontos elvi ügyekben taktikai okokból lapítani nemcsak rettenetes morális megalkuvás, hanem a kormányváltás szempontjából is végzetes hiba.”

Az általunk megkérdezett tüntetőket többsége ezt másként látja, ez derült ki, amikor arról kérdeztük őket, mit szólnak ahhoz, hogy Hadházy Ákossal ellentétben Magyar Péter nem áll bele ebbe az ügybe.

- fogalmazott egy fiatal.

De van, aki szerint ez gyávaság Magyartól.

A beszédek után a tömeg a Szabadság hídra vonult, ahol farkasszemet néztek a rendőrökkel.

- üvöltötte a rendőrökkel szemben az egyik tüntető.

De nemcsak a tüntetőket nem engedték át a hidakon, azokat sem, akik csak munkába vagy akár haza siettek volna, és azért szerettek volna átmenni a hidakon.

A tömeg többször is azt skandálta: mocskos Fidesz, Ruszkik haza!, hazaárulók, elegünk van, demokráciát!