A jegybank volt elnöke aggódik, mennyire ronthatja le az MNB megítélését az, ami a jegybank alapítványánál történt. Szerinte a hírek a hitelminősítőkhöz is eljutnak, és a fejéhez kaphat valaki, hogy ilyet csak a harmadik világban láttak.
Már büntetőeljárás zajlik az Állami Számvevőszék feljelentése nyomán, az ÁSZ ugyanis azt állapította meg, hogy 400 milliárd forint közpénz sorsa vált bizonytalanná a jegybank által létrehozott Pallas Athéné Domus Meriti Alapítvány gazdálkodása miatt. A vagyont kezelő Optima Befektetési Zrt. több százmilliárd forintot fektetett be két külföldi ingatlancégbe. A jegybank pénzén kívül Neumann János Egyetem pénzét is felhasználta, és bankhitelt is felvett. Ezek az ingatlancégek a vásárlás óta sokat veszítettek az értékükből, ráadásul az alapítványra bízott vagyonból jelentős, sok milliárd forintnyi összegre szerződtek egy olyan érdekkörrel, amely sajtóhírek szerint a jegybank korábbi elnökének fiához, Matolcsy Ádámhoz köthető. Az alapítvány az ÁSZ-nak azt írta, ha nyilvánosságra hozzák a jelentés tartalmát, az sértheti az ország nemzetbiztonsági érdekeit, a Magyar Nemzeti Bankba vetett bizalom meggyengítésével járhat, melynek „előre beláthatatlan nemzetgazdasági következményei” lehetnek.
Történhetett-e bűncselekmény? Felvethető-e Matolcsy György személyes felelőssége? Mit tudhatott minderről a kormány? Bod Péter Ákos, az MNB volt elnöke hosszú interjúban magyarázza el, hogyan lett a monetáris politika papíron létező nyereségéből alapítványi ingatlanbiznisz, miközben az államadósság nő, és a forint árfolyamára is kockázatot jelenthet az ügy.
– Kezdjük az elején. Mennyire volt az etikus, hogy az árfolyamnyereséget a jegybank alapítványokba forgatta?
– Valóban innen kezdődik a történet. Nyilván érdekesebb, szexibb, hogy hova került a pénz, ki gazdagodott meg rajta, hány Ferrarija van X-nek és luxusingatlanja Y-nak, de a dolog onnan indul el, hogy a központi banknak van nyeresége, van vesztesége, ami a monetáris politikai működés sajátja. A nyereség nem keverendő össze a vállalati profittal, és a veszteség sem azonos a rossz működéssel. Ennél elvontabb a dolog, a lényeg mégis egyszerű: a jegybank szokásos működésének van költsége, ezen felül monetáris hatóságként nyereséges és ráfizetéses műveleteket folytat. Néha tudatosan drágán von be forrást, és nyújt olcsón forrást, amin felléphet vesztesége. Vagy vesz devizát, elad devizát, azon is lehet vesztesége, de nyeresége is. Miután forintban, a nemzeti valutában vezeti a könyveit, ha például a devizatartalékként tartott euró forintértéke megnő, mégpedig azért, mert sajnálatos módon a forintárfolyam esik mondjuk 10 százalékkal,
akkor ez csak papíron nyereség, hiszen úgy néz ki, persze csak forintban, mintha ennyivel nagyobb vagyonon ülne a Nemzeti Bank, holott valójában ugyanannyi a devizatartalék.
A nemzeti bankokról mindez tudható, így ha egy évben veszteséges egy bank, senki a piacon ezt nem teszi szóvá. Azért sem, mert minden nemzeti banknak van tulajdonosa, ez mi esetünkben a magyar állam, azt pedig a pénzügyminiszter képviseli, mint a nemzeti vagyonért felelős szakminiszter. A veszteséget a tulajdonos állja. És amikor nyeresége van a jegybanknak? A válasz hasonlóan egyszerű: azt be kell fizetni a büdzsébe. Ha majd egyszer valamikor vesztesége lesz, akkor azt a költségvetés állja. Ez idáig tiszta sor.
Amikor a Nemzeti Bank elnöke különös módon úgy gondolta, hogy az éppen akkor keletkező, papíron létező nyereséget kiveszi, és alapítványba viszi, azt csak úgy tehette meg, hogy a tulajdonos ebbe belenyugodott. A történetnek ez a vonulata valahogy még nem kapott kellő figyelmet.
Pedig több százmilliárd forint került ki alapítványokba. A pénz akkor és azóta sem vesztette el a közpénz jellegét, bármit mondott néhány rosszul tájékozott országgyűlési képviselő, Kósa Lajos például; de kikerült a bank könyvéből, és akkor átkerült az MNB által létrehozott és így annak beszámoló alapítványok könyveibe.
– De ettől az még a nemzeti vagyon részének kellett maradnia?
– Így van. Nem magántulajdon, hanem alapítványi tulajdon. A közalapítványok vagyona nem magántulajdon.
– Az előbb azt kérdeztem, hogy mennyire volt etikus ez a cselekedet, de továbbmegyek: büntetőjogilag ez vajon mennyire védhető?
– Az etikára még nem reflektáltam. Szerintem az alapítvány-létrehozás megítélésében fontos a cél és mérték. Ha egy intézmény, esetünkben az MNB például a szponzorálását nem akarja a saját házon belül elvégezni, és létrehoz egy alapítványt világos mandátummal, élén köztiszteletnek örvendő emberekből álló kuratóriummal, amely a szponzorálási feladatot ellátja, és persze nem óriási összegről van szó, akkor azt rendben levőnek gondolom. Ha úgy ítéli meg a Nemzeti Bank, hogy szükség van jobban felkészült pénzügyi szakemberekre, meg a nagyközönség pénzügyi ismereteit is kellene bővíteni – márpedig ezt nehéz cáfolni – és az állam valahogy erre nem fordít eleget, akkor tehet alapítványt a pénzügyi kultúra támogatására. Például lehet felvilágosító kampányt folytatni a hamisított bankjegyek felismerésére, a megtakarítási formák megismerésére. Ha erre hoz létre egy alapítványt, megint azt mondja az ember, hogy miért ne.
Onnantól más az ügy, amikor nem a saját oktatási céljaira fordítja, hanem egy egész egyetemet hoz létre. Az abszurdum.
Mert egy egyetemi méretű képzés már az oktatáspolitikának a része. Arra van egy fejezet az állami költségvetési tervben. Az MNB közoktatási működése nemcsak nekem szúrt szemet, hanem az Európai Központi Banknak, és az európai statisztikai szolgálatnak is. Az állam helyett végzett tevékenység úgynevezett kvázi fiskális jellegű: nem költségvetési intézmény költségvetési feladatot lát el. Az Európai Központi Bank jelezte, hogy ez nincs rendjén, de ha már csinálják, akkor azt statisztikailag hozzá kell írni a költségvetési szférához, és jobb lenne a több alapítványt a jobb áttekinthetőség érdekében egybe összevonni. Az ÁSZ-jelentésből rekonstruálni lehet, hogy egy idő múlva megpróbálták visszavinni egy alapítványba, amit tudtak. Az etikán túlmenően a kérdés az, hogy a saját vagyon egy részének a kiszervezése célszerű-e. Meg persze: jogszerű-e? A válaszom: nem célszerű, és a jogszerűsége is kétes. Hacsak nem teszi jogszerűvé a jogalkotó. Itt ugyanis az történt, hogy
amikor az alapítványi ötlet felmerült, a kormány nem emelt kifogást, sőt a magyar parlament kormánypárti többsége törvényileg igyekezett alátámasztani azt, hogy ez a pénz jogosan ment ki, sőt, kimenvén már nem is tartozik a nagyközönségre a dolog, mondván, hogy ez nem közpénz, „elvesztette közpénz jellegét”.
Azután az Alkotmánybíróság felülvizsgálta, és kimondta, hogy a közpénz jelleget akkor se veszti el, ha a Nemzeti Banktól arrébb kerül.
– Elképzelhető, hogy végül Matolcsy György felelősségét is megállapítják?
– A hűtlen kezelés fogalma már előkerült. Erre nyilván azt fogják mondani, akiket majd a törvény elé citálnak, hogy hát szó sincs a pénz eltulajdonításáról, hiszen ott van az alapítványban a pénz. Igaz, hogy kevesebb van, mint volt, de főleg azért, mert az alapítványi célokra költötték, helyesen. Szóval itt nem történt semmi látnivaló, a közpénz-jelleg megmaradt.
– Akkor is, ha 100 milliárdos nagyságrendekkel kevesebb?
– Most jön a zavaros rész. Az MNB-ből kivitt pénzen létrehozott egy, majd több alapítvány vagyonát kezelni kell. Oktatási, pénzkulturális célú alapítvány esetében elvárható a Nemzeti Banktól, hogy az ilyen alapítványt alkalmas kurátorokra bízza. Ha azonban az alapítvány nem az alapítványi célban meghatározott munkát végez, hanem mondjuk ingatlanfejlesztést, akkor az nagyon más szakma, amint ami az MNB-é. Erre mondom: egy monetáris hatóság ilyet ne csináljon. Az alapító azzal védekezik, hogy az alapítvány a maga függetlenségében azt csinál, amit akar, de akkor legalább jól kiválasztott menedzser társaság kezelje az alapítványi vagyont.
És itt kezdődik a büntetőjogi rész, gondolom én, mert a közvagyon elemeinek adásvételét, az ingatlanok felújítását és továbbadását a közbeiktatott menedzsmentcsoport valahogy úgy intézte, hogy mindig nagyon jól jártak azok, akik ezt a felújítást végezték, akik az ingatlant megvették, esetleg olcsóbban, mint ahogy ahhoz korábban hozzájutott az alapítvány.
Itt már kell rendőrhatósági vizsgálat annak megállapítására, hogy azok a személyek, szervezetek, amelyek és akik szisztematikusan jól jártak az eladásnál, vételnél, a felújításnál, a közvagyon átalakításánál, büntetőjogi értelemben felelősségre vonandók-e. A jelentésekből látni, hogy milyen különböző formákat ölt a Nemzeti Bank nyereségéből, a monetáris politikai működéséből származó közpénz,
egzotikus országokba, drága luxus-ingatlanokba, vagy pedig ingatlanos cégnek a tőkéjébe kerül a magyar adófizető pénze.
Ha ezek a milliárdok bekerültek volna az állami költségvetésbe, akkor annyival kisebb lenne most az államadósság. Ám az államadósság nagyobb lett, és ezt a növekményt finanszírozni kell a piacon, mondjuk forintban 6–8–10 %-os kamattal, euróban 4–5 %-os szinten. Tehát ennyi az elszalasztott haszon, ennyibe került az, hogy a pénzt nem kapta meg a költségvetés. Még ha az eredeti pénzvagyon megfialt volna az ingatlanüzletben, akkor is jogilag minősített ügy, mert az MNB tevékenységétől idegen az ingatlanspekuláció. Erre utalnak a hűtlen kezelés vádját emlegetők. Ráadásul rossz hatékonyságú, felelőtlen kezelés eseteit mutatja be az ÁSZ. Hogy bűnös felelőtlenség-e, azt nem nekem kell kimondanom.
– Mit kezdjünk azzal a történettel, hogy a jegybankelnök az utolsó munkanapján megpróbálta kiszervezni ennek az alapítványnak a kezelési jogát egy hozzá közel álló alapkezelőhöz?
– Igen, ez valóban így van, ezért teljesen logikus, hogy amikor az új jegybankelnök beérkezett, az alapítványi vezetést lecserélte. Az ÁSZ többszáz oldalas jelentése évek óta készült, tehát azt, hogy itt valami nincs rendjén, sokan tudhatták.
Ezt az utolsó stiklit pedig megakasztotta valami vagy valaki, így végül nem tudták végrehajtani.
Valóban nagyon árulkodó, hogy az utolsó napokra időzítve próbálták az új vezetéstől messzebbre vinni a tényleges döntési jogot
– Ez a történet a magyar jegybank körül lehet kihatással mondjuk a Nemzeti Bank hitelességére, a forint stabilitására, a gazdasági megítélésünkre?
– Erre csak azt tudom mondani, hogy az ügy máig még nem került bele a hitelminősítők értékelésébe. De eljutnak a hírek hozzájuk is.
Esetleg valaki a fejéhez kap, hogy ilyet csak a harmadik világban láttak.
Ez roppant kellemetlen konnotáció. Némi aggodalommal várom a következő időszakot, mert lehet, hogy a magyar jegybank megítélését lerontja, amikor a széles nyilvánosság elé kerül az affér mértéke, minden kínos részlete.
