Bod Péter Ákos 2024-ről: Az illúzióra épülő politika nem tud tartós lenni, egy darabig hitegetheti magát az ember, de aztán bekopog a valóság
Hogyan jutott Magyarország oda, hogy gazdasági helyzete leginkább egy szűkös böjtre emlékeztet, miközben politikai vezetése évről évre újabb csodákat ígér? Bod Péter Ákos közgazdász, egyetemi tanár szerint ez nem az elmúlt egy év története, hanem egy évtizedes folyamat eredménye, amely során az ország elszalasztotta a gazdasági önállósodás lehetőségeit, és egyre inkább külső tényezőktől várja a megváltást.
Év végi interjúsorozatunk mai részében szóba kerül a közepes fejlettség csapdájának kérdése, és az is, jó lóra tett-e a kormány a munkaalapú társadalom víziójával.
– 2024 azzal kezdődött, hogy Magyarország nem akarta megszavazni Ukrajna európai uniós támogatását, emiatt is került szó a pénzek megvonásáról. Akkor még csak 400 forint közeli euróról beszéltünk, ami most már stabilan 415 körül van. Aztán év közben megjelent a gazdasági semlegesség fogalma, továbbá az is kiderült, hogy az akkumulátorgyártásra talán mégsem volt olyan jó feltenni mindent, amikor az európai autóipar gyengélkedik. De hogy örüljünk, egymilliós átlagbérrel kecsegtettek minket, csak persze nem tudjuk, hogy ehhez milyen infláció társul. Majd az év végén Orbán Viktor Trumpba helyezte a bizalmát gazdaságpolitika terén, elfeledkezve arról, hogy a trumpi gazdaságpolitika kemény vámpolitikát jelenthet velünk szemben is. Mindezek mellett az egész évünket végigkísérte a gazdasági növekedés ígérete, ami olyan lett, mint a Mars-utazás, ami mindig ugyanolyan messze van tőlünk a jövőben.
– Ez se rossz összefoglaló, de mindennek még van előzménye. Az uniós intézményrendszerrel és az európai államok többségével szembeni viszony romlása nem Ukrajnának a cserbenhagyásával kezdődött, mert lényegében erről van szó, hiszen egy megtámadott országgal szembeni feltűnően hűvös álláspont erkölcsileg is, de a reálpolitika szintjén is elfogadhatatlan az én szememben. Már csak azért is, mert az európai politika alappillére, hogy a határokat nem lehet erőszakkal megváltoztatni, amit még a brezsnyevi időkben a Helsinki Megállapodásban mindenki elfogadott, és most ezt rúgta fel látványosan Putyin Oroszországa. A mai gazdasági és pénzügyi konfliktusok közvetlen előzményeit az Unió 2020 utáni újragondolásáig vezetném vissza. Akkor a nettó befizető tagállamok hozzájárultak ahhoz, hogy a közös célokat a Covid után nagyobb erővel finanszírozzák, azonban tanulva az addigi gyakorlatból, azt is kikötötték, hogy komolyabb pénzügyi és jogi ellenőrzés alá vetik a kifizetéseket. Ezt kezdettől fogva a magyar és az akkori lengyel kormány próbálta fékezni, de nem sikerült. Viszont
Ami nem erősíti a magyar pozíciót a gazdasági területen sem, mely pozíció folyamatosan gyengült 2010 után. Az orbáni kormányzás közpénzekkel való bánása, a piacgazdasági folyamatokba való belenyúlása annyira EU-idegen, hogy már a kezdettől folyamatos konfliktusok fejlődtek ki, és ezeknek újabb kiéleződését láttuk 2024-ben.
– Lassan öt éve tartják vissza a pénzek jelentős részét, illetve egy adott alku részeként egy kisebb összeget megkaptunk, de valójában öt éve böjtöl a magyar gazdaság.
– Azért böjtnek nem nevezném, inkább csak a korábbi bőség apadozik. A hosszú távú, hétéves költségvetésen belül a felzárkózásra félretett pénz jövöget, de a fele be van fagyasztva, ami azt jelenti, hogy nincs elvonva, hanem amíg konkrétan megszabott feltételeknek nem tesz eleget a kormány, addig azt jogszerűen visszatartják. A másik része az uniós forrásoknak
Az már egy belső ügy, hogy amikor a gazdákat említem, akkor van közöttük 22 holdas, és vannak meglehetősen magas pozícióban lévő nagybirtokosok, akikhez dől ez a pénz. A harmadik, az RRF-nek (Recovery and Resilience Facility) nevezett helyreállítási alap, amit a Covid utáni újraindításhoz hoztak létre. Ez fontos célokra adott volna vagy támogatást, vagy kedvező hitelt. Érdekes módon itt már eleve kisebb volt a magyar kormányzat ambíciója, ugyanis ennél az alapnál kezdték szigorúan alkalmazni az Unió részéről a transzparencia-elvet és a jogállamisági kritériumokat, magyarán azt, hogy ebből nem lehet ellopni. Ugyanis
Nos, ez a helyreállítási támogatás nem jön, csak előleg érkezett még. Az uniós forrásokkal tehát az a helyzet, hogy 2023-ban még szemmel jól látható volt a támogatás mértéke, de az utóbbi időszakban valóban nem nagyon jönnek pénzek. Sőt, van egy újabb fordulat. Az elfogadott, érvényes európai menekültügyi szabályokkal kapcsolatban egy érvényes európai bírósági döntésnek nem akar eleget tenni a magyar kormány, amint azt a magyar kormányfő minden különösebb erkölcsi és egyéb indoklás nélkül bejelentette, és a kormányzat ennek megfelelően viselkedik, azaz nem tesz semmit a bírósági döntés ellenére. Emiatt kiszabtak büntetést, ami
Ez a pénz egyelőre az ország számára félretett pénzt apasztja. Hogy meddig, és még mi jöhet, azt az ember nem tudja. Csak abban reménykedhetünk, hogy a kormány végül eleget tesz az érvényes bírósági döntésnek. Minden más viselkedés irracionális, jogszerűtlen, és végső soron a közösségből való kizáráshoz vezetne el logikailag. Úgyhogy itt meg is állok, mert az ember nem akar időben előreszaladni.
– Idén már nem nagyon volt arról szó, amit korábban még hallottunk, hogy közel a megállapodás, meg fogunk egyezni az Európai Unióval, stb. Mintha a kormány hallgatólagosan már lemondott volna arról, hogy megegyezés születik. Helyette megjelentek például a kínai hitelek, és az ehhez hasonló tapogatózások.
– Lemondani a pénzről, ami félre van téve Magyarországnak? Ez olyan irdatlan gazdasági károkozás, amit egy felelős kormány nem vállalhat. Ha pedig nem képes teljesíteni a feltételeket, akkor ne kormányozzon tovább, hanem adja át a feladatot egy másiknak. Látunk ilyet: a jelenlegi német koalíciós kormányzat nem tudta a céljait teljesíteni, és rendkívüli választást írtak ki.
Nálunk azonban egyelőre nem látszik a kormányzó erőkön, hogy lemondanának, ezért induljunk ki abból, hogy volt valamilyen tervük. Úgy látom, hogy ez a terv most nyáron megbicsaklott. A terv valószínűleg az lehetett, hogy érzékelve az egész fejlett világban, Amerikában, Európában megerősödő elitellenes érzéseket, arra vártak, hogy bekövetkezik az az áttörés, amit Orbán Viktor többször megjósolt, és „elsöprik Brüsszelt”. Ez nem következett be. Megerősödtek a jobb- és baloldali szélsőséges mozgalmak, meggyengültek a középerők, de az nem következett be az elitellenes, más néven populista lázadók, új erők hatalomátvétele. Nálunk a politikai elit elleni lázongást elég különös módon azok a politikusok vezetik, akik tizenöt éve vannak hatalmon, már előtte is volt kormányon, és valójában 30 éve egy percre sem kerültek ki a politikából. Szóval az áttörés elmaradt.
Ugyanakkor a kormány egy évtizede egyéb irányokat is beépített a maga terveibe, itt van a kínai politikai orientáció. A távolság és a méretkülönbség miatt azonban érdemi gazdasági érvet nem tudok mellé rendelni. Meghirdette a kormány célként az akkumulátor-nagyhatalmi státuszt. Ez sem gazdasági megalapozású terv, nyilván más motívumok állnak mögötte. Csakhogy mindaz, amit eddig áttekintettünk, óriási kérdőjeleket vetít elénk a 2025-ös, 2026-os évre. Lassan túljutunk 2024 óriási csalódásán, és ezeket az elénk vetülő árnyakat nézegetjük.
– Mik vetülnek a homályba? Azt hallottuk a kormányfőtől, hogy 2025-ben csodálatos dolgok fognak történni. Látszanak ezeknek a csodáknak a gazdasági előjelei, alapjai?
– Egyértelműen nem. Nagyon kevés fix elem van az Orbán-kormányok gazdaságpolitikai gondolkodásában, de egy azért van: az a várakozás, hogy majd eljön egy nagy akció, ami magasabb szintre katapultálja az országot. A kormányerők, ahelyett, hogy bíznának a magyar emberek, vállalkozók, munkavállalók képességeiben, elszántságában és teljesítményében, rendre külső tényezőktől várják a megváltást. Hirdetik egyfelől a sok választó fülének kedves szuverenitási szöveget, de amikor megkérdezzük, hogy
Ezt évek óta látom. Azért nehéz értelmezni, mert a rendszerváltozási folyamatnak az első szakaszában valóban szükségszerű volt a tőkehiányos országban a külföldi tőke bevonása és a külső technológiának a gyorsított átvétele. Emlékszünk erre a nagyon nehéz, fájdalmas, sok veszteséggel járó átállásra. De az első évtized után már autonóm fejlődési pályán kellene lennünk, mint ahogy néhány sorstársnak Észtországtól Szlovéniáig, többé-kevésbé sikerült. Én itt történelmi zsákutcát látok, és ebben a zsákutcában még mindig előre igyekszik a magyar politika.
– Ezt hívják úgy, hogy a közepes fejlettség csapdája, amiben lubickolunk?
– Igen. Bizonyos fejlettségi szintre tőkebevonással, technológia-átvétellel el lehetett jutni, különösen rengeteg uniós felzárkóztatási pénzzel megoltva. A nagy kérdés, hogy innen hogyan tovább. Ezért mondom én csodálkozással, hogy az elmúlt tíz évben nem a magasabb szintre lépés, a jobb minőség, a magasabb képzettségi szint, a tudásigényes ágazatok megtámogatása az irány, hanem a külföldi (immár dominánsan keleti) tőke felé fordult a kormány. Egészében a külső tőkétől függő irányhoz való visszafordulás lett a kormánypolitika. Nem ezt hirdeti, de ezt csinálja az Orbán-kormány. Közepesen képzett emberekkel azonban nem lehet nagy értéket előállítani. Itt lép fel az, ami nem speciálisan magyar ügy, az a bizonyos *Middle Income Trap*. Én inkább azt mondanám, hogy a közepes fejlettség ez egy állapot, amibe be lehet szorulni, de nem csapda. A közepes fejlettségi szakaszból vissza lehet csúszni az elszegényedés irányába, erre szerencsére kevés példa van. Inkább ott történhet ez meg, ahol népességrobbanás nyomán sok a gyerek, a szegény. Nyilvánvalóan ez nem az európai, nem a magyar eset. Nálunk inkább felfelé kellene lépni, mert ha egyre kevesebben vagyunk, akkor az a kevés gyermek, aki későbbi munkavállaló, adófizető lesz, legyen a lehető legképzettebb, legtermelékenyebb. Termelékenysége révén legyen kellő jövedelme, amiből saját magát eltartja, és a társadalmi transzferen keresztül az idősebbeket, a nemzet másik felét is.
– Én azt éreztem önnel ellentétben, hogy ezt a modellt Orbán Viktor meg is hirdette 14 éve, úgy nevezi, hogy „munkaalapú társadalom”. De van-e a közelében olyan szakember, aki felismeri, hogy milyen összefüggés van a munkaalapú társadalom és a közepes fejlettség között?
– A magyar tudományosság elég világosan bemutatta, hogy mit nem szabad csinálni, és abban is meglehetősen erős a szakmai egyetértés, hogy mit kellene csinálni. Ez a munkaalapú társadalom, ami a gyakorlatban olcsó bérű, bedolgozói, összeszerelői státuszra ítéli Magyarországot. A 21. század európai viszonyai között a kivezető út a tudásalapú társadalom. Ebben a viszonylag megosztott magyar társadalmon belül is nagy egyetértés van. Viszont kétlem, hogy a miniszterelnök közelében akad olyan munkatársa, aki ezt elmondhatná neki. Azt látom, hogy a miniszterelnök úgy választja ki a hozzá közelállókat, hogy lehetőleg azok azt mondják, amit ő szeretne hallani.
– Mire készüljünk 2025-ben?
– Itt állunk egy olyan évnek a küszöbén, amelyikre a kormány újból megígérte a gyors gazdasági növekedést. Megígérte 2024-re is, csak éppen nem sok lett belőle. Sőt, megígérte 2023-ra, abból meg egyenesen zsugorodás jött ki. Elfogytak az ötletek, elfogytak a gondolatok. Ugyanazt megígérik, mindig reménykedve egy külső csodában, egy Deus ex Machinában. Mostanra Kína lett volna ez, a keleti nyitás. Csakhogy a külkereskedelmi adatok azt mutatják, hogy ebből minden lett, de haszon az nem. A magyar kivitel alig emelkedett Kína irányába, a behozatal viszont brutális mértékben nőtt. Ebben persze nem vagyunk egyedül, viszont mások most kezdenek kapcsolni, és újragondolják a Kínától való függés ügyét. Mostanra merült fel az európai szuverenitás gondolata. Európai szintű gazdasági szuverenitás? Nem könnyű, de talán megvalósítható. Ezzel szemben a nemzeti gazdasági szuverenitás nem is lehetséges, komolytalan. Erről a kormányzati deklarációról nem mondhat mást az elemző, csak azt, hogy megalapozatlan.
Csakhogy itt nem látszik sem a racionalitása, sem a realitása a dolognak. Ez illúzió. Az illúzióra épülő politika pedig nem tud tartós lenni. Egy darabig hitegetheti magát az ember, de aztán bekopog a valóság. A valóság egyébként bekopogott 2023-ban, 2024-ben, láthatjuk a magyar gazdasági teljesítményt. Hiába erőlködtek a cégek, a háztartások, az emberek. A gazdasági növekedés alapvetően az állam egyre rosszabb hatásfokú működése és a kormányzat kiszámíthatatlan, voluntarista döntései miatt elakadt. Itt tartunk. 2025-ben majd lehet reménykedni, hogy talán jön egy megvilágosodás.