Amigos - beteg gyerekek mellett önkénteskednek egyetemisták, és négyszeres a túljelentkezés
Egyetemisták járnak be rendszeresen kórházakba, hogy súlyosan beteg gyerekek napjait tegyék szebbé. Csak annyit szeretnének, hogy a gyerekek ne szigetelődjenek el a külvilágtól, ne érezzék magukat egyedül, és ne maradjanak le túlságosan a tanulnivalókkal.
Vezetőjük, a 24 éves Fábián Sára gyermekkorában egy évig volt kórházban egy betegség miatt, és amikor meggyógyult, orvos szeretett volna lenni. Erről később letett, de családi vacsora közben, a szüleivel beszélgetve jött az ötlet, hogy beteg gyermeket látogasson, játsszon velük, megpróbálja legalább egy kis időre elfeledtetni velük, miért vannak ott.
Négy éve létrehozta társaival az Amigos a gyerekekért alapítványt, azóta több mint kilencven önkéntessel, vagyis amigóval (baráttal) járnak be gyerekekhez – a saját iskolai tanulmányaik mellett. Fábián Sárával erről a rendhagyó munkáról beszélgettünk.
- Mi a legnehezebb egy gyereknek a kórházban?
- Minden gyerek különböző. Nekem például elképesztően nagy buli volt kórházban lenni, akármilyen furcsán hangzik ez. Voltak fájdalmaim, de hát az emberszámára a hasfájás is kellemetlen. Viszont az anyukám ott volt velem minden nap, és egész nap senki mással nem foglalkozott, csak velem. Kézműveskedtünk, tanultunk, játszottunk, néha lemehettem a játszótér udvarára, és a gyógyszeres dobozból készített walkie-talkie-n beszéltünk egymással. Hétvégén apukám váltotta anyukámat, én meg boldog voltam, hogy ott a friss váltás, és lehet folyatni a játékot, gyárthattuk a századik babát.
De ez életkortól is függ, a nagyobbaknak nehezebb, mert nekik már rendszerint van betegségtudatuk, belegondolhatnak, a betegségük milyen következményekkel járhat, és az lelkileg megterhelőbb.
A kisgyerekeknél ez kevésbé releváns.
A családtagok, orvosok, ápolók, amennyire lehetőségük van, igyekeznek mindent megadni a beteg gyerekeknek, ám ami hiányozhat és ami nehezen pótolható, az a barátság.
- Miért?
- Ha belegondolunk, egy nyolc éves gyereket nem tud meglátogatni az osztálya vagy akár csak egy barátja is, mert vannak olyan kórházi osztályok, ahová például 14 év alatti gyerek nem mehet be, így akad, aki teljesen el van zárva a barátaitól.
Sok függ a pedagógustól is. Számomra Jutka néni megszervezte, hogy írjanak nekem az osztálytársaim, ezért minden egyes hónapban érkezett egy nagy csomag 20 levéllel. Azokat meg kellett válaszolnom, és ez is egy program volt számomra. Bár most lehet, hogy a Facebookon tudnak csetelni és tartani a kapcsolatot, de akkor is rengeteg múlik azon, hogyan kezeli ezt a helyzetet az osztályfőnök.
A visszailleszkedés sem egyszerű, mert ha egy gyerek kimarad a suliból, miután visszamegy, nehéz megértetni az osztálytársakkal, hogy ő most miért lehet velük ugyanúgy, amikor nem szívott velük együtt év közben, nem írt dolgozatokat, akkor ez most hogy is van? Vagy ha külső elváltozásokkal jár a betegség, a kezelésektől lefogy vagy meghízik valaki, nehéz megértetni a többiekkel. De erre jó kezdeményezések születtek, mi is most megyünk érzékenyíteni egy iskolába, ahová visszamehetett egy kislány, aki a gyógyulás útjára lépett, elmondjuk, kik vagyunk mi, amigók, mi a mi személyes történetünk. Igyekszünk közelebb hozni a gyerekeket ahhoz, hogy mi történik a kórházban, és min ment keresztül az a kis hős.
- Sokan magányosak a kórházban?
- Azért nem derül ki számunkra, hogy kik és mennyire, mert amikor mi odamegyünk, a gyerekek kivirulnak.
Megtörténik, hogy nem ismerjük azt a gyereket, akihez látogatóba megyünk, de már hallott rólunk, amikor elmondjuk, kik vagyunk, az infúziós állvánnyal a karján ugrik ki az ágyból örömében: „Ti vagytok az amigók? De jó!”
Beszélgetünk a gyerekekkel, tanulunk velük, kézműves foglalkozásokat tartunk nekik, ám arról nem kérdezzük őket, hogy magányosnak érzik-e magukat. Az a lényeg, hogy amikor ott vagyunk, megy az élet.


- Milyen egy jó amigó? Milyen kritériumoknak kell megfelelnie?
- A legfontosabb, hogy rugalmas legyen. És hogy a segítség akkor segítség, ha szükség van rá. Én kéthetente megyek látogatni, az én napom a kedd. Ha mi bemegyünk, amigóként beosztva, de a három gyerek közül az osztályon az egyik alszik, a másik a doktornőnél van, a harmadiknak meg ott van az apukája, akit két hete nem látott, akkor az a legjobb, ha visszavonulunk, és azt mondjuk, hogy most ugyan nem volt ránk szükség, de itt voltunk mert megígértük, láthatják, hogy számíthatnak ránk.
Nem erőszakoljuk rá magunkat a gyerekekre.
Akadnak nehéz helyzetek is, találkozunk szegényebb körülmények között élő gyerekekkel, látunk csonka családot, ahol az egyetlen keresőképes szülő munkanélkülivé válik, mert ott van a gyerek mellett a kórházban. Amikor ezekkel szembesülünk, ki is kerülünk abból a burokból, amiben éljük az életünket az egyetem, a gyakorlóhely és a családunk között. Szerencsére annyi alapítvány működik, amelyik szeretne anyagilag is segíteni, hogy lehet, hogy elég, mi csak a barátkozással segítünk.
A lelkileg megterhelő tapasztalatokat - azt, hogy súlyosan beteg gyerekekkel foglalkozunk, látunk nehéz helyzeteket, - közösségi élményekkel próbáljuk feldolgozni. Havonta egyszer tartunk Amigó estet, amikor megbeszéljük, mi történt a kórházban, ahol van szupervízió is, arról, hogyan haladnak a dolgok, milyen történetekkel szembesültünk. Közeli, baráti kapcsolat van az Amigók között, és ez sokat segít abban, hogy ezeket a helyzeteket feldolgozzuk, és újratöltekezzünk.
És még egy fontos: amigónak lenni bizalmi dolog. A bizalom a család/gyerek és az amigó között, amigó és amigó között, az Amigos alapítvány és az amigók között csak a megbízhatóságra tud felépülni.
- Gyakran hallani a generációdra panaszokat: hogy csak a közösségi oldalak, csak a szórakozás érdekli őket, hogy nem lojálisak egy munkahelyen, hanem gyorsan odébbállnak. Ti mégis egyetemistákat vesztek fel önkéntesnek.
- Úgy látom, sok jót ki lehet hozni a generációnkból.
Elgondolkodtató, hogyan lehetséges, hogy ugyanaz az ember, aki egy vállalatnál egy hétig tud csak lelkesedni valami iránt, és 3 hónap után felmond, nálunk 2-3 évig aktív és lelkes?
Az Amigosban az elmúlt időszakban négyszeres volt a túljelentkezés! A kórházi limitek miatt annyi fiatalnak kellett nemet mondanunk, aki elképesztően elkötelezett volt, szeretett volna jönni, segíteni, aki jószándékú, aki az idejét, figyelmét szeretetét a gyerekekre áldozná, hogy ez számomra megdöbbentő. Én azt látom, hogy önkénteseink nagyon lelkesek, emellett megbízhatók.
Szerintem a korosztályunkkal kapcsolatban csak annyi a lényeg, hogy fontos megtalálni azokat a kereteket, amelyekben mozogni tudnak a generációnk tagjai. Lehet, hogy ha csak annyit mondanánk az önkénteseinknek, hogy „Te jó amigo lennél, amikor akarsz és tudsz, menj el a kórházba”, elmenne, de valószínűleg egy idő után lemorzsolódna. Viszont onnantól, hogy szoros közösséget építünk, egy bizonyos szempontból szigorú, más szempontból rugalmas rendszerben kell működniük, megtapasztalhatják a kölcsönös bizalmat, tudják, hogy számíthatnak egymásra, jönnek a visszajelzések a szülőktől, hogy szükség van rájuk, mindenkiben sokkal inkább felerősödik, hogy itt egy közös célért dolgozunk.
Fontos számunkra az is, hogy egy szervezet átlátható legyen, és hogy ne hierarchikus rendszer. Mi éppen ezért igyekszünk horizontálisan működni, hogy mindenki magáénak érezze a szervezetet.
Én hiszek abban, hogy ha valaki bizalmat és felelősséget kap, akkor a lehető legjobban fog élni vele.
De ha én azt gondolom róla, hogy ő ezt úgysem fogja tudni, én jobban tudom nála, és így is viselkedem vele, ha nem tartom megbízhatónak, hiszen "egy mai fiatal", és nem hiszem el róla, hogy tényleg magától odamegy minden alkalommal kórházba, hanem kézen fogva viszem be, és le is fényképezem, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg odament, akkor egyszerűen nem fog tudni működni a szervezet.
A szüleim például eddig bármit kitaláltam, elképesztően támogatók voltak, inspiráló módon álltak hozzá mindenhez, akkor is, ha az eleinte hülyeségnek tűnt. Például amikor kitaláltam, hogy unalmasak a tinimagazinok, és én magam alapítottam egyet. A Lili magazin otthon készült, másfél éven át jelent meg, és volt, hogy 100 előfizetője volt országszerte.


- Mekkora feladat ennyi ember munkáját koordinálni?
- Izgalmas kihívás, olyasmi, amiből folyamatosan tanulunk, mert ezt nem lehet elég jól csinálni, mindig van olyan terület, amit lehet még fejleszteni. Például azt, hogy miként lehet még jobbá tenni a foglalkozásokat, hogyan oldható meg, hogy ha egy eszköz elfogy egy kórházban, akkor azt minél hamarabb pótolhassuk.
Szeretnénk országos, majd nemzetközi szervezetté válni, de mindezt úgy, hogy közben a legfőbb értékünk az amigo. Lehet nekünk akár százmillió forintunk is adományokból, ha nincsen amigo, aki az értéket viszi a kórházba, és aki a szeretetét, a barátságát, az idejét, a törődését a gyerekekre fordítja. Viszont ahhoz, hogy országos szervezetté tudjunk válni, és minden kórházban, minden gyerek mellett lehessen egy amigo, fontos az is, hogy ügyeljünk a szervezetfejlesztésre.
Vagyis a legfontosabb, hogy profin működjünk, mégis az ember maradjon a középpontban, az ember maradjon a legfőbb érték. Szerintem ez nagy kontraszt.