„Olyan volt, mint egy rémálom” – Embertelen szenvedésen ment át a halála előtti években a magyar válogatott kapus
Ahogy arról korábban mi is beszámoltunk, január 2-án meghalt Tamás Gyula egykori bajnok, kupagyőztes, válogatott labdarúgó, a magyar válogatott korábbi kapusedzője.
A Vasas legendája 83 évesen hunyt el, sokat szenvedett élete végén. Az egykor erős, egészséges sportolót súlyos betegségek gyötörték: Alzheimer-kórban szenvedett, veséi nem működtek megfelelően, és mélyvénás trombózist, agyvérzést, valamint tüdőgyulladást is kapott. Erzsébet, az egykori válogatott kapus özvegye fájdalmas őszinteséggel mesélt férje utolsó éveiről a Blikknek.
„Regénybe illő kapcsolat a miénk. Közel hatvan éve ismerjük egymást. Gyuszi védett a Vasasban, én pedig ott dolgoztam az angyalföldi klubban. Mindketten túl voltunk házasságon, több kapcsolaton, amikor 2016-ban úgy döntöttünk, hogy életünk hátralévő részét együtt éljük le. Gyula csodálatos ember, akinek a mindene volt a futball és a Vasas. De hiába volt két házasságból született fia és lánya, a család, a biztos háttér hiányzott az életéből. Én megpróbáltam neki megadni mindent, de ez az erős férfi mellettem, a szemem láttára épült le. Borzalmas volt megélnem, ahogy fogy az ereje, s ahogy megannyi betegséggel küzd. Az Alzheimer-kór egyre inkább elhatalmasodott rajta, hogy aztán később újabb és újabb betegségek jelentkezzenek.
Erzsébet mindent elkövetett, hogy az egykori labdarúgó állapota jobbra forduljon, de ez egy lehetetlen vállalkozásnak bizonyult.
„Az elmúlt időszak olyan volt, mint egy rémálom. Gyulát egyik kórházból a másikba vitték. Hol a Honvédban, hol a Nyírőben, hol a Péterfy Sándor utcai intézményben feküdt. Az orvosoknak, az ápolóknak nem volt könnyű dolguk vele, mert olykor előfordult, hogy éjszaka felkelt az ágyból, elindult valahová és összeesett. Még bordatörést is szenvedett. Így aztán kénytelen-kelletlen pszichiátriai vizsgálatok alá is vetették, de ezt inkább hadd ne részletezzem. Úgy gondolom, a kórházban a folyton nyitva lévő ablak miatt kapott tüdőgyulladást, és hiába vitték át máshova az intenzívre, ezt már nem élhette túl. A fia néha meglátogatta, a lánya viszont, akivel jó ideje nincs beszélőviszonyban, egyszer sem jött be hozzá. Viszont a halála előtti órában, velem együtt, ott állt az ágyánál Sáfár Szabolcs és Hámori Pista, egykori vasasos növendékei. Gyula talán még érzékelte a jelenlétünket, és a felé áradó szeretetet...”