Egy legenda élete és tragédiája – a Schumacher-dokumentumfilm szépségei és hibái
„Michael Schumacher a Forma-1 történetének egyik / a legjobb versenyzője.” „Michael Schumacher legenda.” „Michael Schumacher milliók kedvence és példaképe a világon.” Nagy mondatok, őszinte és néha elcsépeltnek tűnő frázisok ezek. A Netflixen szeptember 15-én megjelent dokumentumfilm ezen mondatok mögé próbált benézni, és igyekezett megfejteni, hogy mitől érvényesek mindmáig. Mert hogy mindben van igazság, az senki számára nem kétséges.
Gyorsan túl kell esnünk valamin (hogy utána a lényegről beszéljünk), amit akár így is lehet értelmezni, ezért biztos, ami biztos, ideírom:
*** SPOILER ***
A bulvárlapok gyakran felháborítóan hatásvadász cikkei mellett azt ki kell mondanunk: nem tudjuk meg a filmből, hogy hogyan, milyen állapotok közt éli mindennapjait a most 52 éves Michael Schumacher, a Forma-1 történetének egyik legnagyobb alakja. Felesége, Corrina és fia, a szintén F1-es versenyző Mick elmondásaiból, testbeszédeiből sejthetünk valamit, ezeket összekombinálva az elmúlt lassan nyolc év szinte teljes hírzárlatával pedig annyit kispekulálhatunk, hogy a sportoló: nincsen jól. A többi azonban a család magánügye, a film pedig nem erről szól. Úgyhogy:
*** SPOILER VÉGE ***
Egyszerű és olcsó lenne azzal elütni a Schumacher-dokumentumfilmet, hogy „sokat akart markolni, de keveset fogott”. Ez esetben azonban nem a mennyiséggel volt gond, sokkalta inkább azzal, hogy a készítők a bőség zavarában nem tudták, miből mennyit markoljanak. Így nagyon szép íven indulunk, amikor bemutatják, honnan, milyen nehéz körülmények közül indult a legenda, és alaposan körbejárják a Forma-1-be kerülésének történetét. Ezen a ponton azonban
Ami innentől jön, bizonyos szempontból megint SPOILER lehet, mert számos esemény méltatlanul nem került be a filmbe, ebből pedig muszáj megemlíteni párat.

Képtelenség mindenről beszélni, ami Schumachert „A Schumi”-vá tette, de az aránytévesztés szemmel látható: mert valóban fontos a kezdeti sikerek utáni négy szűk Ferrari-esztendőről beszélni, sőt az is kiváló dramaturgiai ötlet, hogy megmutatják: a színfalak mögött bizony már többen kezdtek a pilóta tehetségében is kételkedni.
Az azonban mindenképp meghökkentő, hogy az ezt az időszakot követő, világverő öt évet néhány percbe belesűrítik, majd jön a bejelentés 2006-ból: a legenda visszavonul. Újabb néhány képkocka után pedig már 2010-ben járunk, főhősünk immár mercis színekben pózol, hopp, már vissza is tért. Hol van az egymást követő 5, összesen pedig 7 vb-cím? (Ami több mint 15 évig rekordnak számított a sportágban.) Hol a rekordszámú pole-pozíció, dobogós hely vagy a 91 győzelem, ami a maga idejében majdnem kétszer annyi volt, mint a második helyezett Alain Prosté? A felületes F1-nézőnek ezeken a számokon keresztül lehetett volna bemutatni azt a hihetetlen teljesítményt, ami Michael pályafutását jellemezte.
Vagy 2003 tavasza, mikor édesanyja halála után kevesebb mint 24 órával futamgyőzelmet szerzett? Vagy a hatalmas teljesítményekből, taktikai húzásokból legalább néhány, ami megmutatná a film lényegét, azaz hogy mitől lett legenda a kezdetben néha kissé arrogáns német srácból? Ahogy elfért volna a filmben 2005, a Ferrari hanyatlásának éve, amikor a feltörekvő fiatal, Fernando Alonso letaszította a trónról a királyt, ami részben az első visszavonuláshoz is vezetett.
A filmben meglehetősen jó ütemben megszólalnak olyan egykori csapatfőnökök és riválisok, mint Flavio Briatore, Mika Häkkinen, Jean Todt, Ross Brawn vagy – az eltűnésben ugyebár híresen jeleskedő – Damon Hill. A brazil csapattárs azonban, aki öt világbajnoki címhez asszisztált sokszor szinte megalázóan másodrendű szituációban, nincs sehol. Ha valaki, ő még egészen biztosan hozzá tudott volna tenni a film drámaiságához. Egyelőre meg nem magyarázott okokból azonban ő távolmaradt a projekttől.
A filmtől, amit azonban minden eddigi kritikám ellenére nyugodt szívvel ajánlok minden valódi és kocaszurkolónak egyaránt, mert amikor megtalálja a helyes arányokat, akkor profin dolgozik. Megmutatja a magabiztos versenyzőt, de egyben kétkedő sportembert. A végletekig – vagy talán azon is túl – precíz csapatjátékost és a teljesen laza bulikirályt. A versenypályákon olykor kegyetlen autóversenyzőt és a csodálatos családfőt és apát.

És ami a legfontosabb:
Azaz a versenyzővel, aki egy sokak által máig vitatott manőverrel szerezte meg a vb-címet 1994-ben, és egy egyértelműen sportszerűtlennel vesztette el 1997-ben – utóbbi miatt utólag az egész azévi bajnokságból kizárták. Egy David Coulthard által felidézett történetből pedig az is kiderül: Michael Schumacher bár hibázni olykor tudott, de elismerni ezeket a hibákat szinte soha nem volt képes. Talán ez is a legendás bajnokok sajátja. Hogy valaki ennek ellenére szereti vagy éppen ezért, azt döntse el ki-ki maga. De azt hiszem, oda a világ szurkolóinak lényegesen nagyobb része eljutott már a 2013-as tragikus síbaleset előtt is, hogy „megbocsásson” az egykori vétkekért, és egyértelműen megszeresse a Forma-1 első német világbajnokát.
Amiben a film egyértelműen 100 százalékon teljesít, az a magánember bemutatása. A szórakoztató, mindig a társaság közepében bohóckodó sztárt ismerhetjük meg, aki a család elmesélése szerint ugyanakkor a világ egyik legjobb apukája és leggondoskodóbb férje is volt egyben. Nem utolsósorban pedig egy esendő ember, aki karrierje és magánélete legkülönbözőbb pontjain tudta megkérdőjelezni a szurkolók által nem megkérdőjelezhető tökéletességét.

A Schumacher című dokumentumfilm egy egyértelmű fejlődéstörténet. Egy fiatal, alsó-középosztálybeli fiú története, aki erővel, kitartással és szorgalommal jutott el álmai kapujába, amit berúgva aztán olykor voltak kisebb eltévedései, de minden kétséget kizáróan a valódi legendáknak kikövezett utat járta ki. Ha még egyszer láthatnánk-hallhatnánk, ahogy ezekről az évekről, ha mégoly röviden is, mesélne nekünk – azt hiszem, mindannyian elégedettek lennénk.