„A festészet nekem nem pusztán szakma: igazi öngyógyító folyamat”
A belvárosi garzonlakásból kialakított műterem nem mindennapi hangulata azonnal magával ragad, amint belépünk.
A falakon a padlótól a plafonig sorakoznak a festmények, egyedül ott van hézag, ahonnan a közelmúltban elkelt valamelyik. És közel sem szokványos képekről van szó: csendéletet vagy tájképet itt hiába keresnénk, az extravagáns még a legvisszafogottabb jelző rájuk.
„Sokszor le szoktam rajzolni az álmaimat, akár az éjszaka közepén felébredve. Később ezekből a vázlatokból néha festmények is születnek. Volt olyan, amit vissza kellett vennem, miután már eladtam egy informatikai cég irodájába, mert panaszkodtak a dolgozók, hogy nézi őket a kép”
– meséli a 37 éves művész.
Mint mondja, meg is sértődhetett volna ezen, de inkább bóknak fogta fel. És miután megírta a sztorit a közösségi oldalán, egy napon belül akadt rá új vevő.
„Meg kellett tanulnom együtt élni a betegséggel”
Nehéz elhinni, hogy Derien kevesebb mint három éve foglalkozik komolyabban festészettel. De hogy kezdődött ez az egész? Az ő esetében sokkal többről van szó egy szimpla karrierváltásnál.
„14 éves koromban ért az első komoly trauma, amit később még jó néhány másik követett. Egyik rossz kapcsolatból sodródtam a másikba, fizikai és lelki bántalmazásban is bőven volt részem. Az se könnyítette meg a helyzetemet, hogy egyedül vállaltam gyereket 19 évesen.”
(Az utóbbinak azért előnye is van – teszi hozzá: mivel nincs kettejük között nagy generációs szakadék, rendkívül közvetlen a kapcsolatuk.)
2011-ben kirabolták és megkéselték, ennek következtében gyakorlatilag lábon hordta ki a PTSD-t (poszttraumás stressz szindróma), elmondása szerint egyáltalán nem kapta meg a szükséges segítséget.
Folyamatos rémálmok, alvászavar, pánikbetegség is gyötörte, de sokáig fogalma se volt, mi okozza az állapotát valójában.
„Sokkal hamarabb meg kellett volna kapnom a diagnózist, de akkoriban egy olyan emberrel éltem együtt, aki szerint a pszichológia áltudomány, és mit képzelek, hogy valaki mással akarom megbeszélni a problémáimat, nem vele. Valójában persze nem állt érdekében, hogy jobban legyek. Végig manipulált és teljesen kontrollálni akarta az életemet, még azt is megszabta, legfeljebb hány ismerősöm lehet a Facebookon” – meséli.
A férfi végül talált magának valaki mást, Deriennek így sikerült megszabadulnia tőle, és új életet kezdeni.
„A késelés után öt napot töltöttem kórházban, de a sok munkájára hivatkozva nem jött be meglátogatni – ez azért jelentősen megkönnyítette, hogy lélekben el tudjak szakadni.”
Amikor nem sokkal ezután megkapta a hivatalos diagnózist a PTSD-ről, óriási hullámvölgybe került. Mint mondja, muszáj volt elfogadnia, hogy ez egy olyan betegség, amivel meg lehet tanulni együtt élni, de jobb minden valószínűség szerint nem lesz a helyzete. Így hát ebből kell kihoznia a maximumot.
Eddig öt orvost „fogyasztott el”, a második egy Afganisztánban szolgált katonai csapatpszichiáter volt, ő javasolta neki a művészetterápiát. Először csak annyi volt a feladata, hogy rajzoljon egy virágos rétet. Már ez is nagyon pihentette őt, amikor pedig absztraktokkal kezdett el foglalkozni, az még inkább.
Ez 2016-ban történt. Bár korábban is szeretett rajzolgatni, elmondása szerint ekkor lett számára mélysége a dolognak.
„Persze be kellett járnom egy nagyon komoly önismereti utat ahhoz, hogy előképzettség nélkül bele merjek vágni. Másfél évig utazgattam Délkelet-Ázsiában, ezalatt rengeteget tanultam magamról, és már úgy jöttem haza, hogy festeni szeretnék.”
Előtte változatos dolgokkal foglalkozott: volt krupié, dolgozott forgatásokon, illetve sminkesként is próbálkozott, de ezt nagyon megnehezítette, hogy rá kellett jönnie: taszítja az emberek érintése.
Az elhatalmasodó pánikbetegsége miatt ráadásul teljesen lehetetlenné vált, hogy hétköznapi, bejárós munkát végezzen.
„Volt olyan, hogy három napig még a liftig se bírtam kimenni a pánikrohamok miatt, nem hogy bejárjak dolgozni egy munkahelyre”
– idézi fel.
„Sosem éreztem olyan meztelennek magam, mint az első kiállításom megnyitóján”
„Hogy mit ad nekem a festészet? Leginkább szinten tart, rengeteg stresszt kiold belőlem. Festeni olyankor is le tudok ülni, amikor egyébként semmi másra nem lennék képes, annyira magam alatt vagyok” – fogalmaz Derien.
Bár részt vett néhány rövidebb képzésen a bécsi VAVA-n (The Vienna Academy of Visionary Art), a legtöbb stíluselemet, ami a védjegyévé vált, saját maga kísérletezte ki.
2018 januárjában állt át végleg a festészetre, az első pár hónapban teljesen elvonult a világ elől: bevásárolt és bezárkózott a lakásába. Ekkor még nem volt célja, hogy eladja a képeket, csak gyártotta egyiket a másik után.
Az első kiállítására májusban került sor az azóta bezárt Ankertben, a NANE Egyesület egyik programja keretében. Korábban többször járt náluk csoportterápián, így jól ismerték a történetét.
„Megdöbbentő volt, milyen sztorikat hallottam másoktól ezeken a gyűléseken. Egytől egyig gyönyörű nőkről van szó, változatos életkorból, akiknek gátlástalanul rombolták az önbizalmát, korlátozták a személyes jogait, tartották őket teljes kontroll alatt.”
Magára a kiállításra így emlékszik vissza: „Ott álltak az emberek sorban, hogy megnézhessék a képeimet, én pedig konkrétan elmenekültem a reakciók elől. Ennyire meztelennek még sosem éreztem magam, mint akkor.”
Azóta se vett részt egyetlen kiállítása megnyitóján sem, pedig jelenleg három is látható a fővárosban. Mint mondja, egyszerűen nem érzi azt, hogy készen állna erre az impulzusra.
