Magyar cipészmestert ünnepel fél Európa
Kovács Attila miskolci cipészmester nevét jól ismerik Európában a cipészszakmában. Márciusban az egyik általa készített lábbeli nemcsak aranyat ért, hanem a női kategória különdíját is megkapta Wiesbadenben, a kézműves cipők versenyén - erről korábban mi is beszámoltunk.
Budapesti üzletében beszélgettünk, bár roppant nehéz volt időpontot egyeztetni, mert amióta február végén kiderült, milyen eredménnyel szerepelt, elképesztő iránta az érdeklődés.
- Miért foglalkozik férficipőkkel?
- Ez nálam egyfajta misszió, keresztes háború. Szeretném, ha a férfiak cipőviselete sokkal színesebb, izgalmasabb volna. Mi, férfiak ugyanis általában egycipősök vagyunk: van egyetlen pár cipőnk, és azt addig hordjuk, amíg szét nem rongyolódik.
Ha azonban mi, férfiak szeretnénk, ha a mellettünk sétáló hölgy mindig csinos és ápolt legyen, akkor úgy gondolom, a nők ugyanígy vannak velünk: szeretnék, ha életük párjára felnézhetnek, ha az is igényesen öltözködne. És ebbe a cipő is beletartozik!
- Mennyi idősen készítette az első pár cipőt?
- Húszévesen. Egy westerncsizma volt, az akkori divatnak megfelelő. Persze a pályám elején voltam, és mai szemmel nézve kevés tudással készült, de hordható lett. Magamnak készítettem, másnak még nem mertem, csak tesztelni akartam, hogy amit megcsinálok, az mennyire hordható, hogyan lehet viselni.
Nagyapja csizmadia volt, édesapja cipészmesterként, édesanyja cipőfelsőrész-készítő mesterként dolgozott.
Kovács Attila gyermekkorában bejárt a cipészműhelybe. Eleinte persze csak indián fejdíszt kért, meg övet, amibe sok pisztolygolyó fér.
Később ismerkedett a szerszámokkal, anyagokkal.
Most a kisfia jár be édesapja miskolci műhelyébe: "fogja a kalapácsot, a szeget, és minden lehetséges helyre beüti".
A budapesti, Váci utca 10. alatti üzletben látható óriási cipőt Kovács Attila édesapja, Kovács József készítette. Világrekord lett 2002-ben. Három hónap alatt készült, 217 centiméter hosszúságú, súlya 43 kilogramm.
- Milyen a magyar cipészmesterek híre a nagyvilágban? Itthon sokan az olasz és a francia cipőket istenítik.
- Az igaz, hogy Franciaország és Olaszország a finomság, a divat, az elegancia bölcsője. Franciaország inkább a felsőruházatban, Olaszország inkább a cipőben, bőrös szakmákban jó, de ők ott az élen leginkább mindig egymással versengenek. Én legalábbis így látom.
De emellett kézművességben Magyarországnak nagyon jó a megítélése, nem csak cipőben, hanem más kézműves mesterségekben illetve termékekben is, akár asztalosokról, fafaragókról vagy más mesterekről van szó. Jók vagyunk.
- Mi ennek az oka?
- Jó a kézügyességünk és kreatívak vagyunk. Kicsi az ország, de ahhoz képest százalékos arányban kreativitás terén jók vagyunk. Részben azért is, mert a szocializmus alatt, amikor minden tiltva volt, akkor is megtaláltuk mindennek a titkát, fortélyát. Amit nem tudtunk beszerezni, azt megpróbáltuk magunk elkészíteni a saját erőnkből.
Amikor az iparosodás megjelent a 19. században Nyugat-Európában, a kézművesség kezdett elsorvadni. Itt Magyarországon ez lassabban következett be, később ért ide, és most is kicsit hátrébb vagyunk Nyugat-Európához képest a fejlődésben, emiatt tovább tudott fennmaradni a kézművesség.
- Rangos díjakkal jött haza Wiesbadenből. Mennyi idő alatt lehet eljutni arra szintre, hogy valaki európai versenyen méresse meg a tudását?
- Kevesen tudnak eljutni ide, a cipészszakma sajátosságai miatt. Ezeknek a versenyeknek a legfontosabb követelménye az, hogy a mester mindent maga csináljon. A cipészműhelyben viszont a munka különböző részekre, szakmákra van osztva. Az első a cipőtervező vagy dizájner, aki csak megtervezi a modelleket. A következő a cipőfelsőrész-készítő, aki a bőrökből összeállítja a modellt. A cipész pedig a felsőrészt megkapva kész cipővé alakítja az egyes darabokat.
Ezeken a versenyeken mindhárom szakmában jártasnak kell lenni. Én magam vagyok a dizájner, a cipőfelsőrész-készítő és a cipész is egyben.
Erre a szintre kevesen jutnak el, leginkább csak a mesterek, akiknek több mindent illik tudniuk. A legtöbben egy-egy fázist készítenek életük során, és nincsen lehetőségük más területre menni. És sokan, akármilyen jó képességűek, lehet, hogy csupán egy-egy területen azok.
- Miért kezdett versenyezni? Miért jelentkezett a wiesbadeni megmérettetésre?
- Minden férfiban él az egészséges versenyszellem óvodás és iskolás kortól kezdve; már akkor megküzdünk az elsőbbségért. A szakmán belül is megvan ez a bizonyítási vágy, bennem legalábbis biztosan. Illetve egyfajta kíváncsiság hajt, hogy a nemzetközi mezőnyben hol helyezkedem el, hogy jelenleg mire elegendő a tudásom.
Édesapám már 1998-ban indult ezen a versenyen és folyamatosan részt vett rajtuk, az utolsó 2013-ban volt. Hívott, hogy nekem is ott lenne a helyem. Nem éreztem magam kellőképp felkészültnek, hiszen ő igazi szaktekintély volt, nekem pedig a napi munka lekötötte és elvitte a figyelmemet, nem volt elég időm arra, hogy azt a kis hiányzó pluszt hozzátegyem, ami a versenyhez kell. 2004-ben elkísértem édesapámat a díjkiosztóra, amelyen a 4 benevezett pár cipőjére 4 aranyat kapott és egy különdíjat; együtt ünnepeltünk. Akkor éreztem rá a verseny hangulatára, jelentőségére és elhatároztam, hogy a következőn részt veszek.
- Ez 2007-ben volt? Milyen eredménnyel szerepelt?
- Két pár cipőt neveztem, ebből lett egy ezüst és egy bronz, bemutatkozásnak nagyon jó volt. 2010-ben már számoltak velem is, és ebből az alkalomból 4 pár cipőt küldtem ki – kér pár női és két pár férfi cipőt. Három aranyat, egy ezüstöt és egy különdíjat kaptam. 2013-ban 3 arany- és egy bronzérmet nyertem, és két különdíjat kaptam, a férfi és a női kategóriában is elhoztam a különdíjat.
A különdíj ott valódi rang, míg Magyarországon rendszerint csak amolyan vigaszdíjként szolgál azoknak, akik lecsúsznak a többi helyezésről. A cipőket meghatározott szempontok szerint pontozzák, és amelyek elérnek egy bizonyos pontszámot, azok kapnak bronz, ezüst és aranyérmet. A legjobb aranyérmesek közül választják ki a legjobbakat, és ezek szerzik meg a különdíjat.
- Mire ad pontot a zsűri?
- A beküldött cipők kapnak egy számot, ezzel, név nélkül szerepelnek a nemzetközi bírálóbizottság előtt. Először megnézik az összképet, azután az alapötletet, hogy mi volt az a koncepció, ami alapján elkészült a cipő. A 2016-os cipőm ötlete eredetileg a feleségemtől származik, pár éve ilyen cipőt kért tőlem, bár nem ugyanezekkel a színekkel. Az a cipő azóta is megvan, nagy sikert aratott – azt a modellt gondoltam tovább.
A versenyre küldött cipőm alapkoncepciója az volt, hogy az egész cipőfelsőrész levél formájú darabokból készüljön és az ősz színeit idézze. A zsűri azt vizsgálja többek között, hogy az alapötlet hogyan valósult meg, milyen technológiát alkalmazott a cipészmester: hogyan van megvarrva a kész darab, hogyan vannak eldolgozva a szélek, hogyan sikerült a kézi festés, illetve hogy a modell, a koncepció, a felhasznált nyersanyag hozott-e valami újat a cipész szakmának?
- Lesz itthon utánpótlás? Születnek új mesterek?
- Sajnos utánpótlás nincsen, komoly problémák vannak. Iskolák volnának, az OKJ-ben szerepel a szakma, több próbálkozás indult, országos szinten is. Miskolcon évekig próbáltam beindítani a szakképzést, két éve 20 év kihagyás után újra indult képzés.
A fiatalok viszont nem akarnak kézműves szakmákat választani. Ez általános jelenség Nyugat-Európában is. A fiatalok közül, aki nem tanul jól, vagy nem olyan jól tanul, hogy főiskolára, egyetemre mehessen, az is inkább abban gondolkodik, hogy menedzser legyen, vagy irodában, számítógép mögött üljön, esetleg olyan hangzatos nevű szakmát válasszon, amelyik nem produktív, nem terméket állít elő, nem alkotói munka. Olyat mostanában senkitől nem hallottam, hogy ő a Bosch vagy a Suzuki üzemében szeretne összeszerelni alkatrészeket. Nem mennek asztalosnak, kőművesnek, szobafestőnek, ácsnak, vízvezeték-szerelőnek – amely hétköznapi munka ugyan, de hasznos és szükséges.
Sajnos azt látom, sokan úgy gondolják, a semmiből lesznek majd valakik tudás és hozzáértés és munka nélkül. Pedig ez egymillióból, legfeljebb százezer emberből egynek sikerül.
VIDEÓ: Attila úr:
Örülsz a magyar sikernek? Oszd meg ezt a cikket másokkal is!