„És akkor a menyasszony földhöz vágta a tortát” – ilyen volt egy falusi lakodalom 40 éve
Negyven évet kell visszamennem az időben. Gombócból is sok. Talán úgy kezdődött, hogy már ötéves koromtól kiszöktünk a mamámmal meg a szomszédasszonyokkal a főutca sarkára “menyasszonynézőbe.” Kapaszkodtam mama nagyvirágos otthonkájába, és sikkantgatva, sunnyogva meglestük a lakodalmas menetet, meg a hosszúfátylas, szegfűcsokros habcsók-lányt, a férjhez menőt, aki úgy vonult a harmonika meg a dobszó hangjára, a vőfély karján, mint egy királynő.
A Bács-Kiskun megyei faluban, Fajszon – nagyközségnek számított, 2500 lakossal, virágzó téesszel, nyüzsgő, mindentudó, kőkeményen dolgozó és végtelenül összetartó közösséggel – akkoriban óriási becsülete volt egy “léjánynak”, aki férjhez ment. Mivel a nagymamám volt a helyi anyakönyvvezető, és mellesleg a fél faluval rokonságban állt, nyáron szinte minden hétvégén lagziba voltunk hivatalosak. Mamáék nyilván kénytelenek voltak szelektálni, “úgy igaziból”, családostul, tortástul csak két-három, közelebbi rokon lakodalmára vonultunk ki.
A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején járunk. Egy fajszi lakodalom már “csak” másfél napig tartott, a korábbi két-három napos vigalmakkal ellentétben.
Ebben benne volt a lakodalmas menet, az esketés, ebéd a “kultúrban”, aztán borozgatás-táncolgatás a vacsoráig, ami tulajdonképpen a hivatalos kezdetét jelentette a másnap délelőttig tartó hejehujának.
Hogy lakodalom készülődik, azt már napokkal előtte lehetett tudni, csak ki kellett menni az utcára. Az asszonyok egyen-hajcsavarós frizurája (egy fodrász volt, ő lőtte be az ünnepi sérót mindenkinek), a szintén monopolhelyzetben lévő cukrász tökéletesre kerekített tortái, amelyeken pontosan ugyanolyan marcipánrózsa díszelgett, csak annyi volt a különbség, hogy az egyik rózsaszínű volt, a másik piros, messziről hirdették, hogy a hétvégén nagy esemény lesz.
A kultúrház fedett, szabadtéri konyhájában már két nappal korábban megkezdték a sürgés-forgást a főzőasszonyok (mind rokonok, profi szakács nem kellett oda, minek). Az utcákat messziről belengte a paprika megy a rotyogó marhapörkölt nehéz, zsíros illata. Elnézést a vegánoktól, de ők fél nap után kimenekültek volna még a megyéből is, ehhez a szaghoz tényleg “parasztgyomor” kellett, ahogy a nagyapám mondogatta.
Aztán eljött a Nagy Nap. Tudom, hogy sok helyen ma is szokásban van “kikérni” a menyasszonyt, de egyre ritkább. Akkoriban aranyszabály volt. Az ara a szülei házában várt, teljes díszbe öltözve, a vőlegény és a násznép – meg persze a zenekar – óriási csinnadrattával elvonult érte. Kicsiként sokszor én is a menettel mentem, míg a nagymamám a tanácsházán készült az esketésre. Engem, a városi unokát elég volt egy rokonra vagy szomszédra bízni, falun minden felnőtt minden gyereket ismert, kizárt volt, hogy elkallódjak.
Szóval odaértünk a menyasszony házához, ahol a vőfély egy népi mondókákkal kísért, kedélyes kis ceremónia keretében “kikérte” a szülőktől az immár elkelt leányzót. Ma már sokan alkalmaznak profi vőfélyeket meg ceremóniamestereket, akkoriban a vőfély is kizárólag rokon lehetett.
Többnyire a család legviccesebb férfitagja, aki sikamlós-röhögős rigmusokkal vezényelte le az egész bulit, meg persze itatta a vendégeket, már a menetben is, demizsonból.
A vőfélyről az az általános berögződés, hogy átkozottul be van szívva, de ez emlékeim szerint tévhit. Bár tényleg kupicázgat, a legtöbb vőfély, akit láttam, messze a legjózanabb maradt egész este. Persze relatíve, de mégis, hiszen nagyon komolyan vette a feladatát, és menedzselni egy egész lakodalmat, na, ahhoz azért észnél kellett lenni.
Az immár kikért menyasszony ezután az egész falu szeme láttára – és csodálatára – a vőlegény és a vőfély oldalán, zeneszóra, és az itt-ott már bőszen csárdásozó násznép kíséretében elvonult a tanácsházára. Itt komolyra váltott a hangulat. Mindig csodáltam a falusi emberek tradíció-tiszteletét és önfegyelmét, azt, ahogy mindent a helyén kezeltek, mindennek megadták a módját.
Az utcán még dajdajozó tömeg egyik pillanatról a másikra elcsitult, és megilletődött csendben nézte végig, ahogy az anyakönyvvezetői szalagban pompázó, gyönyörű nagymamám (hadd legyek vele egy kicsit elfogult) összeadja az ifjú párt.
Az asszonyok sírtak – kivétel nélkül, azt hiszem, ez is íratlan szabály volt –, a gyerekeknek pisszenni sem volt szabad. A frigy megköttetett.
Itt most egy kicsit előre pörgetem az időt, és a vacsoránál folytatom. Addig ugyan többnyire volt egy ebéd, és a vallásosabbaknál a tanácsházával szembeni templomban egy egyházi esküvő is. Ez a Kádár-érában nem volt divat, de sokan csinálták. “Bocsánatos bűnnek” tekintették, még a tanácselnök és a párttitkár is elmentek rá, ha közeli rokonukról volt szó. De a násznép nagy része – főleg a gyerekesek – hazamentek szusszanni egyet, és csak 5-6 óra körül, a vacsorára tértek vissza.
