Megörökíteni egy olyan pillanatot, ami senki másnak nem adatik meg rajtad kívül
A Varázslatos Magyarország fotókiállítás minden évben a Magyar Természettudományi Múzeum programjainak egyik fénypontja.
A kupolacsarnokban látható tárlatra idén 3200 nevezés érkezett, amiből a szakmai zsűri végül 129-et választott ki: egytől egyig lélegzetelállító képek hazánk természeti szépségeiről, növény- és állatvilágáról.
A pályázaton I. díjat nyert Daróczi Csabával a műfaj kulisszatitkairól beszélgettünk.
– Mi fogott meg először a természetfotózásban? Van-e olyan konkrét kép vagy emlék, aminek hatására eldöntötted, hogy te is ezzel szeretnél foglalkozni?
– Volt ilyen konkrét pont: egy egész kiállítás. Szegedi főiskolás éveim alatt, 1992-ben hívott el az egyik barátom egy helyi fotós tárlatára. Ez akkora hatással volt rám, hogy amint kijöttem, biztos voltam benne, hogy a nyomába szeretnék lépni. Bár földrajzszakos tanárként előtte is volt fényképezőgépem, de egyszerű dokumentáláson kívül nem nagyon tudtam másra használni. Itt viszont felvillant előttem, milyen hatalmas lehetőségek vannak még benne.
Fel is kerestem az illető fotóst, Hencz Alajost, és megkérdeztem tőle, mi a módja, hogy én is ilyen képeket tudjak készíteni. Onnantól 2-3 évig ő tanítgatott engem: nagyon sokat jártunk ki együtt a természetbe, szívtam magamba a tudást, aztán fokozatosan a saját lábamra álltam.

Fagyos alkony

Makrófelvétel a szikes pusztán

Gólyahír – a kép nemrég első lett növény kategóriában a 28. Memorial Maria Luisa fotópályázaton, Spanyolországban
– Mennyi múlik a szerencsén a természetfotózás során? Gondolom ebben a műfajban sokkal kiszámíthatatlanabb minden, mint amikor emberek az alanyok.
– Szerintem a szerencsének van a legnagyobb szerepe.
Az adja egy kép sava-borsát, hogy egy olyan pillanatot örökíthetsz meg, ami senki másnak nem adatik meg rajtad kívül.
Persze sokszor előre eltervezi az ember, mit szeretne fotózni, de igazán kiemelkedőt akkor lehet alkotni, ha hirtelen valami olyasmi terem ott előtted, amire egyáltalán nem voltál felkészülve. Ezekből a pillanatokból születnek a legjobb képek.
– Neked milyen gyakran vannak ilyen pillanataid?
– A hitvallásom az, hogy meg kell adni a szerencsének az esélyt arra, hogy megtaláljon. Ezért a lehető legtöbbször ki kell menni a természetbe. Ha konkrét számra vagy kíváncsi, évente talán egy vagy két olyan képem lehet, ami tényleg ilyen ritka és szerencsés együttállásnak köszönhető.
– És a többi?
– Azok amiatt jók, mert bemutathatsz egy állatot, növényt vagy tájat a saját látásmódod szerint. Szépek tudnak lenni ezek is, de őszintén szólva nagyjából bárki meg tudná őket ismételni.
– Tehát ami miatt igazán megéri csinálni ez egészet, az évi 1-2 fotó?
– Mondhatnánk ezt is, de elsősorban inkább az élmény. Még ha valamit nem is tudsz lefotózni, akkor is örök emlék marad neked, hogy láthattad és átélhetted. Rengeteg ilyen kép van beégve az agyamban, ilyenkor tényleg másodlagos, lett-e végül kézzelfogható fotóm róla.

Családi napfürdőzés. A kis üregi nyulak félve merészkednek elő a kotorékból, és a legkisebb zajra is spuriznak vissza a lyukba. Addig is a család összetart.


– A technikának mekkora szerepe van?
– Ez leginkább témafüggő. Akit a madarak és az emlősök érdekelnek, annak jó mélyen zsebébe kell nyúlnia, Akit a tájak, vagy a makró felvételek, annak egy fokkal kevésbé. Nyilván az egyszerűbb témákkal érdemes kezdeni, nem madarakkal, hiszen azoknak ki kell ismerni a viselkedését, ami önmagában nagyon sok terepmunkát és megfigyelést igényel.
– Sok időt kell csendben, várakozással töltened?
– Nem nagyon szeretem a lesfotózást, sokkal inkább azt, amikor a természetet járva folyamatosan megyek a lehetséges témák után. Ilyenkor lehet legkönnyebben olyasmibe botlani, amire nem számít előzetesen az ember. Például előfordult olyan, hogy nagyvadakat fotózni mentem ki, de közben találtam egy csodálatos makrótémát, és végül abból lett díjnyertes felvétel.
A kulcs az, hogy minél több inger ér, annál könnyebben lehet valami emlékezeteset kiragadni. Ezért ha megteheted, célszerű mindig a lehető legszerteágazóbb felszerelést magaddal vinned, hiszen sose tudhatod előre, milyen lehetőség adódik.
– Tudsz olyan szituációt említeni, amiről azt hitted, hogy biztosan nem sikerül lefotóznod, de mégis összejött?
– Egy nagyon erős emlékem van 2002-ből. Kis liléket szerettem volna fotózni, már napok óta lesen voltam egy sátorban, és láttam, hogy éppen párzási időszakuk van. Azonban sajnos a tónak pont az ellentétes oldalán tartózkodtak. Egy veréb nagyságú madárról van szó, tehát legalább 4 méterre közel kellett volna jönniük ahhoz, hogy értékelhető képet tudjak csinálni róluk.
Már éppen feladtam volna, amikor a legutolsó naplementénél, a legszebb fényviszonyok mellett egyszer csak odajöttek 3 méterre tőlem.
Annyira, hogy még nekem kellett hátrébb húzódnom, hogy az élességi síkot tartani tudjam. Szenzációs képek lettek, életem egyik legnagyobb élménye volt.

A fentebb említett kis lilék


– És az ellenkezője, amikor nagyon sokat vártál valamire, végül mégse sikerült?
– Ebből rengeteg van, nem is igazán tudnék konkrétan egyet se kiemelni, annyira gyakran előfordul. Persze ha valamibe több hónapot beleteszek eredmény nélkül, van bennem csalódottság, de el kell fogadni, hogy ez egy ilyen műfaj: sosincs a siker garantálva.
– Az elnyert díjaknak mekkora jelentősége van számodra?
– Régebben nagyobb volt. Most már inkább azokra a nagyobb pályázatokra fókuszálok, amelyeken eddig nem sikerült eredményt elérnem, ilyen például a BBC Év természetfotósa pályázata. De fontos megemlíteni, hogy ahány zsűri dönt ezekről a díjakról, annyi különféle látásmód érvényesül.
Ha valahol nyersz, az annyit jelent, hogy abban a konkrét esetben a te látásmódod megegyezett a zsűriével, és ezt díjazták.
Hogy a képed jó, vagy nem jó, ahhoz egy ilyen elismerésnek nem sok köze van. Így kell felfogni a pályázati sikereket.
– A Varázslatos Magyarország pályázaton most elért első hely mennyire volt fontos neked?
– Ezt a pályázatot azért szeretem különösen, mert egy folyamatot mutat meg: egy teljes éven át húzódik, nagyon sokat kell agyalni azon, milyen képet raksz be. Persze a nyolc év alatt, amióta meghirdetik, itt is alkalmam nyílt már kiismerni a zsűri látásmódját. Abból a szempontból nagyon örülök a győzelemnek, hogy ezzel együtt már öt alkalommal nyertem el itt a fődíjat, emellett negyedik és második helyezéseim is vannak. De a díjakra vonatkozó alapelvem igaz erre is: nem kell neki túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani. Az ember örül, majd szusszan egyet és megy ki újra a természetbe.

Nagy halász

A jégszív megszakad

Miklapuszta, Kiskunsági Nemzeti Park – hatalmas tömegben nyílik a sziki őszirózsa
– Esküvőfotózással is foglalkozol. Ezen a területen mi inspirál?
– Ezt sem csinálnám, ha nem szeretném. Motivál, ha emberek közelében lehetek, benne a történések sűrűjében.
Folyamatos kihívást jelent, hogy elkapjam a legjobb pillanatokat, illetve minél kreatívabb látásmóddal mutassam be a helyszínt és a jelenlévőket.
Egyébként az egész véletlenszerűen indult: nem akartam én ezt csinálni, de egyszer felkértek rá, és olyan jól sikerült, hogy utána sorra jöttek az újabb megbízások. Főállásban viszont továbbra is pedagógus vagyok, földrajzot és testnevelést tanítok egy általános iskolában.
– Természetfotósként vannak igazán nagy vágyaid témák terén?
– Nem igazán. Ahogy előzőleg is elmondtam, szeretnék minél több szerencsés pillanatot. Hogy ez konkrétan milyen szituációban történik meg, részletkérdés.
– Külföldre szoktál járni?
– Nagyon ritkán. Egyrészt az időm se nagyon engedi, másrészt nagyon szeretem a szűkebb környezetemet, a Kiskunságot, bőven akadnak itt is kiaknázatlan témák. Egy gyengém azért van: imádom a sivatagos, homokos formákat. Lengyelországban találtam egy tengerparti nemzeti parkot, ahová már többször visszamentem, és szerintem fogok is még. Gyönyörű tájképeket lehet ott csinálni.