A 150 éves évfordulóra elkészült Sisi koronázási ruhájának hiteles másolata

1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.

Nem vagyunk elkényeztetve manapság (igaz, sosem voltunk) jó magyar sorozatokkal, főleg az agyontámogatott propagandafilmek korában. Na de mire képes egy hazai viszonylatban igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon?

Erős fenntartásokkal ültem neki tehát az első résznek. Kicsit vártam is, hogy mennyire lesz ez egy már-már parodisztikus mű, amilyen akár az Elk*rtuk is volt, vagy a Most vagy soha!. Ezzel szemben nem ez történik, hanem valóban megpróbáltak valami egészen korszerű, történetmesélésben is egészen helytálló sorozatot létrehozni.

A sorozat egyből egy rendkívül komoly harcjelenettel indít, ahol a főszereplő, Győrbíró (Csórics Balázs) makacsul, hősiesen felülírja a neki is kiadott parancsokat, majd önálló akciózásba kezd. Nem vagyok teljesen tisztában a katonai missziók törvényeivel, de tudtommal ennek a való életben sokkal szigorúbb következményei vannak, mint az, amilyen gyorsan túlteszi magát a sorozat ezen a felütésen. A harcjelenet egyébként szörnyen izzadságszagú, ahol páremberes lövöldözések mellett egészen komolyan vehetetlen halálok és effektek tűnnek fel. Mintha a kurd statiszták egy alsópolcos videójátékot imitálva hullanának el, az egyik gránát robbanásától való belassított elugrás pedig már-már komikus. Eszembe jut hirtelen a Sharknadónak egy felturbózott verziója, de a történet gyorsan tovább is áll.

Már Győrbíró házában vagyunk, aki a képek alapján a katonaság mellett lottózhatott is, amilyen lehengerlően szép családi házba sikerült berakni a főszereplőket. Megismerkedünk Marcival (Séra Dániel), akit a sorozat egy egészen céltalan figuraként próbál ábrázolni.

Ez azért sem rossz, mert az izzadságszagú hőstetteket és a nagy, nemes dolgokat szépen ellensúlyozza az esetlen fiatal felnőtt története. Az előbb említett Marci mellett barátja, Jocó (Kövesi Zsombor) is szépen hozza a saját történetét, sok beszélgetés igazán emberi. Simán meg tudjuk kedvelni a karaktereket, és az is szuper, hogy a fiatalok nyelve végre nem megy át egy Amerikai Pite hasonmásversenybe, nem adtak a szereplők szájába „öcsisajtokat” és egyéb korszerűtlen kifejezéseket.

Egyelőre egy rész alapján, gyaníthatóan a missziós csapat összerakása a fő szál, ami viszont sokkal gyengébb, esetlen és logikátlan dialógusokkal. A színészek Kamarás Iván kivételével nem adnak sokat a karakterekhez, ami nem is biztos, hogy az ő hibájuk:

Szándékosan igyekeztem elsősorban sorozatként nézni, és csak másodsorban figyelni a szoftpropagandára, amit helyenként azért szépen elhelyeznek. Marci nézegeti a sereg honlapját, anyuka is elmondja, hogy a sereg megoldás lehet az ösztöndíj kifizetésére is, de még a katona apuka is a legkomolyabb motoron vereti, a tökéletesen kinéző családi házból reggel elindulva, ami a katonalét egy szép víziója. De valóban másodsorban van a „mi lehet jobb, mint katonának lenni” felkiáltás, a történetre ezerszer nagyobb hangsúlyt fektetnek. Természetesen a morális kérdések szépen megjelennek olyan hatásvadász vágóképekben, mint amikor a merengő Győrbíró egy boltból kijövő anyát pásztáz gyermekével.

Rengeteget gondolkodtam azon is, hogy miért kell a címben a sereget S.E.R.E.G.-ként írni. Csak online tudtam meg, hogy Szolgálat-Erény-Rend-Erkölcs-Gondviselés lesz a megfejtés. Gondolom, a pöszékre való tekintettel a „Szereg” kicsit furán adta volna ki, más S-betűs szót meg nem lehet kitalálni a katonasággal kapcsolatban.

Összegezve, a S.E.R.E.G. nem egy pokolian jó sorozat, ugyanakkor azt gondolom, hogy ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni. A fiatalok szála üdítő, az átlagos tévénéző szerintem nagyon gyorsan meg tudja szeretni Marci karakterét, és már várja a következő adást, hogy vajon sikerül-e neki Galambost (Gál Réka Ágota) meghódítani. Gyanúsan arra is kíváncsiak leszünk, hogy Kamarás Iván hogyan és mennyire akar kiszúrni Csórics Balázs karakterével. Ezek miatt pedig néha még meg is lehet bocsátani azokat a rém kellemetlen propagandisztikus részeket is, amikbe az egészet becsomagolják. Láttunk ennél rosszabb sorozatot még Netflixen is, bár azt gondolom, hogy a S.E.R.E.G miatt nem fog a hétköznapi ember a tévé előtt toporzékolva várni hétköznap esténként.

Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3