A fenntarthatóság kiállításai és más múzeumi furcsaságok – szezonvégi látogatás Keszthelyen
Ha az ember olyankor jut el a Balatonhoz, amikor már az időjárás miatt nem lehet számítani az egész napos strandolásra, Keszthely ideális célállomás, hiszen a parton is a bőség zavara kínálkozik. Az idei nyár vége külön meglepetéssel is szolgált olyan szabadtéri kiállításokkal, amelyek Földünk fenntarthatóságáról, a jövő iránti aggodalomról szóltak.
A pompázatos Festetics-kastély önmagában is maradandó élmény. Közel 40 éve szerettem bele a Georgikon könyvtárba, szerintem minden hagyományos műveltségű értelmiségi titkos vágya, hogy egyszer megadasson neki egy hosszabb elvonulás egy ilyen tudástemplomba.

Párommal vettünk egy nagy levegőt, és felkapaszkodtunk a toronyba vezető 97 lépcsőfokon, hogy onnan tekintsünk le a park nemesen szabályos rajzolataira, a mesés lombú fákra, hogy elláthassunk a környék lankáitól a tó csillogó vízéig, amelynek partját sajnos több helyütt óriás daruk éktelenítik. Szinte nem lehet helyi emberrel beszélni úgy, hogy ne átkozná a betolakodó kisajátítókat, a partmenti fák, a nádasok esztelen irtását…

Azért vannak, akik gondolnak a jövőre: a Magyar Képző- és Iparművész Szövetség Ruhaszobrok – Tértárlat címmel a kastély előterében közel 3 méteres figurákat állítottak fel a legkülönbözőbb színes öltözékekben: volt köztük Jeanne d’Arcra emlékeztető lovagnő, 18. századi úri dáma, Coco Chanel-féle feketeruhás hölgy, piros-fehér-zöld virágokba borult, punkos ék, de olyan is, akinek ruhája kortárs irodalmunk lapjaiból, műanyag zsákokból, illetve CD-korongokból állt. A közös lényeg: csak újrahasznosított anyagokból dolgoztak.

Hasonló volt azoknak a művészeknek a megközelítése, akik a város pályázati felhívására a Fő téren, a plébániatemplom és a Vajda János gimnázium közötti területen állították fel installációikat. Burucs Szabolcs Zöld léptek címmel hatalmas füves lábnyomokat tett ki, mindegyik mellé egy-egy palack vízzel, amellyel a látogatónak kellett locsolnia.

Murányi Marcell ide is elhozta a már Budapestről ismert rovarhoteleinek egyikét, amellyel az élőhelyüket vesztő, kihalástól fenyegetett apró, ám az emberiség számára is létfontosságú kis élőlényeknek próbál menedéket biztosítani. Golarits Erzsébet azt vizionálja, hogy a Balaton vize olyan tiszta lesz, hogy a 22. században már koralltelepek élnek benne.
Agárdi Olivér Attila Egy szálon futva című munkájához e magyarázatot fűzte: „Kétféle nézet: balról “a természetre nyíló ablak” bezárul, jobbról kinyílik. Ekként reagál az alak is szomorúsággal, vagy örömmel. A háttér nyílását összezáró, vagy éppen szétbontó szálát tartja: az ember tehet azért, hogy vigyázzon a környezetére.”

De sokat elárul napjaink lehetséges emberi sorsairól Dömötör Sámson László kompozíciója, a Rögtön jövök, amelyet először egy igazi utcazenész éppen elhagyott padjának néztünk.
Keszthely egyik főutcáját, a Kossuth Lajos utcát méltán lehetne a múzeumok utcájának nevezni. Délről indulva mindjárt a patinás Balatoni Múzeum invitál bennünket a táj népművészetével, hagyományaival. Külön szobát kaptak a Balaton szerelmes festője, Halápi János impresszionisztikus képei.

Állandó kiállításon ismerkedhetünk meg a balatoni fürdőkultúrával a gyógyvizektől az úttörőtáborokig. Ezt az idillt törte meg az idén nyáron a Fürdőélet a Nagy Háborúban című összeállítás, amely a Monarchia békebeli elit és köznépi fürdőitől elindulva – a Herkulesfürdői emlék című hajdani sláger hangjai mellett – bemutatja az I. világháború hétköznapi borzalmait, a katonák tisztálkodásának ép ésszel szinte felfoghatatlan lehetőségeit. Ilyenkor az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy az első világégést túlélőket miként lehetett belerángatni alig több mint 20 évvel később egy másodikba…
A Kossuth Lajos utcának a kastélyhoz vezető felső szakaszát sétáló utcává alakították, itt szinte egymást érik a műemlékek és a kis múzeumok. Itt található például a Pethő-ház, amelynek udvarán a Gere pincészet borozója mellett a legkedveltebb francia népi játékot, a pétanque-ot (nálunk ismertebb nevén a bocciát) lehet űzni. Az udvar mögött áll a város 18. századi zsinagógája. Az egyik kapu felett Bánhidi László színművész mellszobra áll – nem véletlenül, mert itt van a Tüskevár panoptikum, amely nemcsak a szerzőnek, Fekete Istvánnak állít emléket, hanem Matula bácsinak is, akinek figurája összenőtt Bánhidivel.

A kis múzeumokat akár egyetlen jeggyel is végig lehet járni, csak befogadni bírja az ember. Alighanem európai mércével is egyedülálló a Babamúzeum, amelyben a történelmi Magyarország szinte összes népviseletével megismerkedhetünk, egész települések és néhány régi hajó makettjeivel együtt. Az egyik legnagyobb csodája a három szintes tárlatnak mégis az a „szék”, amit egy tiszafa óriás gyökeréből faragtak ki.
Innen alig néhány lépésre van a Történelmi panoptikum, amely több mint ezer év jeles magyar személyiségeit mutatja be a hun Atillától Horthy Miklósig, miközben a háttérben az István, a király eredeti zenéje szól. Szembenézhetünk Szent Istvánnal, Koppánnyal, Szent Lászlóval, IV. Bélával, Nagy Lajossal, Mátyás királlyal, de Dózsa Györggyel, Bethlen Gáborral, Thököly Imrével és Mindszenthy bíborossal is. Az ismertetők azonban már némi kívánnivalót hagynak maguk után: Atilláról például azt állítják, hogy „a germánok és az angolszászok tőle kapták a kereszténységet…” A vele szemben lévő kínzó múzeumot, nem lévén még látensen sem szado-mazók, inkább kihagytuk.
A Tüskevár udvarával osztozó „középkori erotikus panoptikum” viszont már a beharangozójában necces, mert nagyvonalúan keveri a középkort, a reneszánszot és a libertinusokról elhíresült 18. századot. A pincében látható viasz-szobor jeleneteknek pedig semmi közük sincsen a művészi erotikához – mondjuk ki, tömény pornográfia. Igaz, elvileg csak 16 éven felülieket engednek be, ottjártunkkor azonban e korosztálynál serdületlenebbek is álmélkodtak odalenn.

Amit azonban kihagyhatatlannak éreztünk, az a Nosztalgia- és giccsmúzeum volt. Munkásőr egyenruha, huszármente, K-telefon, múlt század közepi orvosi rendelő, a Latabárok lottó-reklámja, ma már ősleletnek számító író- és fényképezőgépek, Mambo magnók, 50-es évekbeli wurlitzer, és nem utolsósorban kamaszkorunk kedvenc cigarettái, a Munkástól („menkesz”) a Portiig.

A giccsparádéban a mézes-mázos bonbonos dobozoktól a Sztálin-portrékig és a filmsztárok „utolsó vacsorájáig” terjedt szörnyülködésünk, és feltámadt bennünk fenntarthatósági ösztönünk: az ízlésficamok is mennyi szemetet termeltek és termelnek ma is.

A Balaton vízén is volt részünk némi nosztalgiában: a 130 éves Helka hajón tettünk egy kört a Keszthelyi öbölben. Az egykori gőzös, amely egy régi tihanyi legenda hercegkisasszonyáról kapta a nevét, sok vihart élt meg hosszú élete során, a II. világháború idején még el is süllyesztették, ám immár békésen siklik a zöldes-kékes habokon, miközben utasai gyönyörködhetnek a víz és az ég színeváltozásaiban, a Badacsony kúpjában és a partmenti lankákban, nem is szólva a pillanatonként váltakozó csodálatos, vonuló felhőkben.