2 nő, 6 nap, 110 km – vándorúton Hollóházától Nyírbátorig
A szikrák célja, hogy más nézőpontból is megvilágítsák a lehetőségeket, pozitív realista módon felrázzanak és kreatív szemléletre inspiráljanak, amely egy másfajta nézőpontot kíván. Kíváncsit...
Zsuzsi és Andi mindketten végzett építészek és gyalogos túravezetők, a civil életben pedig Zsuzsi tűzoltó hadnagy, Andi pedig belsőépítészként dolgozik. Úgy döntöttek, hogy nem mindennapi aktivitással töltik a szabadságukat: gyalog, nomád körülmények között nekivágnak egy legalább 110 km-es útnak.
Aki izgalmakra, élményekre, változatos tájra vágyik, annak van egy igazán jó hírünk: nem kell messzi tájakra utazni, kalandok Magyarországon is vannak! Olvassátok szeretettel Varga Zsuzsanna beszámolóját!
Sokan furán néznek rám és kérdezik, miért gyalog, miért nem autóval? No, pont ezért, mert néha kell, hogy az ember feszegesse határait és tapasztalja az igazi ÉLETET.
Az első nap: kezdődik a kihívás!
Még januárban beszéltük meg Andival, hogy az augusztusi hosszú hétvégén
legyalogolunk Hollóházától Sátoraljaújhelyre, majd továbbmegyünk az Alföldi Kéktúra (AK) útvonalán legalább Kisvárdáig. És a lényeg, hogy mindezt nomád, sátoros-gázfőzős üzemmódban tesszük meg.
Két végzett túravezető (egyébként meg építész) elé semmi sem állíthat akadályt, így augusztus 17-én szombat reggel 4.10-kor indultam 15 kg-mal a hátamon Tatabányáról, Andi csatlakozott Pesten, majd vonatpótlóval, vonattal és busszal jutottunk el a túra kezdeti helyszínére, Hollóházára délután fél 1-re.

Indul a túra - Zsuzsi
Már az első állomásunkon szeretettel fogadtak bennünket. A pecsételést követően hazaiból is megebédelhettünk a kocsmában, sőt, a pultos hölgy a vízkészleteinket is feltöltötte. Indulás után egyből a kezdeti bozótosban elvesztettük a kék jelzést. Sebaj, ezért is tanultunk tájékozódni, hamar visszaértünk a kijelölt útvonalra és meg sem álltunk a Bodó-réti pecsételőig. Nagy-Milic, Kis-Milic, Füzér. Aki már járt erre tudja, milyen csodás a táj, nem véletlenül a Zemplén a szívem csücske. Gondolkoztunk, hol legyen az éjszakai szállásunk, de mikor elértük a Vár-forrást éreztük, hogy még bírjuk tovább, így mentünk még. Füzéren szerencsénk volt, pont nyitva volt a református templom, megcsodálhattuk belülről is, fakazettás mennyezete páratlan.
Füzért elhagyva az Akasztó-hegyi pihenőnél visszanéztünk a megtett útra és döntöttünk, ott éjszakázunk 16,5 km megtétele után. Költői kérdés volt csupán, de vajon miért lett Akasztó-hegy a magaslat neve, vajon milyen múltat és titkokat hordoz? Meg kell hagyni, romantikus a füzéri vár éjszaka kivilágítva. Annyira viszont nem volt az éjszakánk romantikus, a bringaúton több autó is közlekedett az éj folyamán, amire mindig felébredtünk, valamint hajnaltól erősödött a szél is, így az összes ruhát felvéve is fázva aludtunk.

Kis-Milici Károlyi kilátóból a kilátás

Füzéri vár a háttérben
A második nap, irány Alsóberecki
Reggel kelés, sátorbontás, gyors reggeli és fél 7-kor már folytattuk utunkat a „kéken”. Emlékezve merre volt nagy dzsindzsa, mikor utoljára 2 éve erre jártam, volt ahol kiléptünk a szántóföldre, így esett, hogy még krumpliföldön is jártunk. Bózsvához közeledve már találkoztunk több túrázóval, akik szintén a „kéket járták”, pár kedves szó és mindenki ment tovább a maga útján. Bózsva, Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta, erdős területek és aszfalt váltogatta egymást, én meg a túracipőmet szandálra meg vissza, haladtunk igen jó tempóban.
Vágáshután megnéztük Tankiék régi nyaralóját, Andiból jöttek elő az emlékek, erre túráztunk, itt boroztunk, itt fenyők álltak. Pár év alatt mi mennyit változott? A házból kijött az új tulaj, beszélgettünk vele egy kicsit, ők már életvitelszerűen lakják az egykori nyaralót, szeretik. Vágáshuta után ismét sok túrázó keresztezte utunkat, volt, aki szembe jött velünk, volt akivel egyirányba mentünk és kerülgettük egymást, s egy idő után szóba is elegyedtünk.
Bevallom, felmenni a Nagy-Nyugodóra nem esett jól, ott éreztük, hogy elfáradtunk és igencsak hiányzott, hogy nincs egy pad ahová le lehetne ülni.
A kék sávot, ezzel az Országos Kék Túra (OKT) útvonalát elhagyva a kék kereszten ereszkedtünk le Újhelyre. A településre érve ismét kedvességet tapasztaltunk, az egyik házból kijőve szilvával kínáltak minket, vándorokat. A vasúthoz közel egy padon számot vetettünk, meddig tovább, elérjük-e még világosban Bereckit vagy sem.
Ha az ember kinn alszik a természetben kicsit minden átértékelődik, az egyik legfontosabb a víz kérdése lesz.
Mivel végül nem töltöttük fel vízkészleteinket, el kellett jutnunk Alsóbereckibe. Kinéztük, hogy ott hol van kemping, majd ott alszunk, de persze innentől semmi sem úgy alakult ahogy elterveztük. A neten kiírt telefonszámot nem vették fel, majd később közölték, nem hozzájuk tartozik a kemping.

Nem volt mindig egyszerű az út
Újhelyről Bereckibe elvileg az Alföldi Kéktúra(AK) végig egy igen forgalmas út mellett halad. Néztük a térképet és döntöttünk, letérünk a betonútról és rövidítünk a Papok-útja felé, azaz a térképen jelzetten egy erdei földúton terveztünk menni a betonút helyett kb. 3 km hosszan. Nem értettük, hogy vajon az AK miért nem arra megy, hát rájöttünk: a kezdetben szépen kinéző szekérút kb. 500 m múlva megszűnt, vadcsapássá keskenyedett, majd az is megszűnt egy nyárfás határában.
Nem baj, megyünk tovább a nyárfák mentén, nem lehet eltéveszteni. Majd a nyárfásnak megjelent az aljában az akác is, mely egyre csak sűrűsödött. A rövidítésnek szánt 3 km, távban valóban annyi volt, de ennek fele járatlan akácerdőn át vezetett, annak minden nehézségével. Időben messze gyorsabbak lettünk volna a betonon, viszont ez lett az a szakasz, amihez utána a túra hátralévő részében mindent hasonlítottunk.