MÚLT
A Rovatból

A klasszikus, és máig legfinomabb ropi: a Pattinka története

Talán nem légből kapott az állítás, hogy az egyik legismertebb és legnépszerűbb magyarországi rágcsálnivaló a köznevesült 'nógrádi ropi.'
Miklós Dániel írása a Napi Történelmi Forrás online magazinban - szmo.hu
2019. február 08.



A Napi Történelmi Forrás szerkesztősége történész kutatókból álló progresszív csapat, amely 2015-től napról napra, képekkel illusztrált, idézeteket és visszaemlékezéseket interpretáló cikkeivel kívánja bemutatni a múlt történéseit, megragadni a hátunk mögött hagyott évszázadok hangulatát. Céljuk, a "nem mindennapi történelem" bemutatása.

Fogyasztjuk otthon, sörözőkben – ital mellé, filmezés vagy egy házibuli közben. Hogyan került Nógrádba a sós pálcika, amely manapság a legtávolabb vitte a Karancs és Salgó tűzhelyek mellett a megye hírnevét (miközben nem található meg a Nógrádikumok listáján, ahol ugyanakkor szerepel a palotási horgásztó és a Balassagyarmati Börtön)? A teljes választ terjedelmi korlátok miatt nem ez a bejegyzés fogja megadni, azonban egy rövid összefoglalónak helyt adhatnak jelen írás keretei.

Hogy a Nógrádikumok listájára nem került fel a ropi, annak oka lehet, hogy története nem nyúlik vissza a régmúltba. 1972. szeptember 20-i számának címoldalán a Világgazdaság nemcsak arról számolt be, hogy Willy Brandt nyugatnémet kancellár a Bundestagban készül beszédet mondani, vagy éppen hogy Edward Heath brit kormányfő lezárta tárgyalásait Japánban, hanem arról is, hogy a magyar népgazdaságot miként inspirálhatja a fogyasztási cikkek behozatala. Ennek kapcsán a lap megemlíti:

"A Kalocsai Sütőipari Vállalat és a Nógrádi ÁFÉSZ sósrudacskáinak gyártásához pedig az eszéki Sloboda gyár terméke adta az ötletet."

(Forrás: Világgazdaság, 1972. szeptember 20., 4. évfolyam, 184. szám, 1. oldal)

Az idézetből is látható, hogy nemcsak a nógrádi, hanem más ÁFÉSZ-ek is gyártottak sós pálcikákat. A Népszava 1970. október 25-i száma még korábbra visz a Sloboda gyár terméke kapcsán. A magyar-jugoszláv árucserére vonatkozóan kiemelik, hogy a céggel a FÜSZÉRT 1967-ben állapodott meg a nápolyi és a sós rudacska ügyében, amiért viszonzásul többek között rózsatövet és gombát kapott déli szomszédunk. (Forrás: Népszava, 1970. október 25., 98. évfolyam, 251. szám, 2. o.) A ropi tehát jugoszláv eredetű, amelynek gyártása is onnan származó gépeken történt az ország egyes részein. Erre mutat rá az idegen eredetű, de Magyarországon licensz alapján előállított, népszerűvé vált cikkek kapcsán a Magyarország című hetilap is. (Forrás: Magyarország, 1972. szeptember 17., 9. évfolyam, 38. szám, 21. o.)

Eredetileg Bobi néven gyártották a sóspálcikákat Eszéken – Forrás: Dunántúli Napló, 1971. február 12., 4. o. – Hungaricana

Gyöngyösön Pattinka névvel gyártottak sóspálcikát – Forrás: Békés Megyei Népújság, 1974. augusztus 1., 7.o. – Hungaricana

Jelen bejegyzés a mai nevén Nógrádi Sós Ropogós hőskoráról szól. Annyi már bizonyos, hogy Kalocsa környékén is készült ropi, sőt Borsodban és Gyöngyösön is gyártott hasonló terméket a helyi ÁFÉSZ. A nógrádi gyártósorok beindulásáról a Népszabadság közölt emlékeztető gyanánt pár adatot 1977-ben:

"A Salgótarján és Vidéke Áfész 1970-ben engedélyt kért Nógrádi ropogós nevű sósrúd gyártására. Az engedélyt megkapta, az árvetés költségtényezői között azonban a csomagolóeszközök árát drágábbra kalkulálták. Tízszázalékos hasznot irányoztak elő, ezzel szemben 1974-ben és 1975-ben is több mint a négyszeresét érték el."

(Forrás: Népszabadság, 1977. november 24., 35. évfolyam, 276. szám, 8. o.)

A mai szóval extraprofit azonban nem nyerte el a megyei tanács tetszését, és egészen a Legfelsőbb Bíróság Gazdasági Kollégiuma elé vitték az ügyet. Az ÁFÉSZ védelmében elővette, hogy nem sértették meg az árversenyt, a plusz bevételből pedig a bolthálózatát tudta korszerűsíteni. A jogászokat ez nem hatotta meg, így a szövetkezetnek 3,2 millió forintos bírságot kellett törlesztenie a hibás kalkulációkból eredő többlet miatt. Egy évvel később a rossz kalkulációról részletesebben írt a napilap:

A Salgótarján és Vidéke Afész ellen a legfőbb ügyész indítványozott gazdasági bírságot, mert a szövetkezet a Nógrádi ropogós sósrúd árvetésében egyes költség- tényezőket nem a valóságnak megfelelően, szerepeltetett. Elsősorban a csomagolóeszközök árát kalkulálták önkényesen. Az árvetésben a tasakok egyforintos, a kartondobozok pedig 7 forintos áron szerepeltek, noha tényleges áruk már évek óta 51 fillér, illetve 4 forint volt darabonként.

(Forrás: Népszabadság, 1978. március 17., 36. évfolyam, 65. szám, 6. o.)

Maga a gyártás 1971-ben indult be Salgótarjánban, amelyről 1973 márciusában Pilinyi László, a megyei fogyasztási szövetkezetek (MESZÖV) elnöke számolt be, kifejezve örömét afelett, hogy “13 millió forint értéket” termelt az üzem. (Forrás: Nógrád, 1973. március 24., 29 évfolyam, 70. szám, 1. o.) Ekkor még nem sejthette, hogy emiatt büntetést is kap majd a helyi ÁFÉSZ. A bírság azonban nem szegte a kedvét a szövetkezetnek. 1981-ben beindult a termelés a karancslapujtői egységben (jelen sorok írójának tapasztalata, hogy a helyiek az üzemet is “a Ropi” névvel illetik), ahol a tíz éves, osztrák gyártósort NSZK-ból érkezett szakemberek szerelték össze.

A Nógrád című lap kérdésére Nyerges Pál, a salgótarjáni üzem vezetője kifejtette, hogy a növekvő kereslet miatt van szükség a bővítésre. A megyei napilap érdeklődésére Nyerges magáról a gyártásról is megosztott információkat:

Óránként hatszáz, ötvengrammos tasak készül. [Egy műszak alatt] ötezer-ötszáz zacskót készítenek az asszonyok. Egy hónap alatt ez négyszázezer csomag. Aztán már csak be kell szorozni tizenkettővel, hogy egy év alatt mennyit készítünk. […] Szeptemberben már termelnek [Karancslapujtőn]. Hasonló arányban, mint itt Salgótarjánban. Hozzátenném még, hogy a lapujtői asszonyoknak, lányoknak munkalehetőséget biztosít.

(Forrás: Nógrád, 1981. augusztus 14., 37. évfolyam, 190. szám, 8. o.)

A Nyerges Pál által feladott matematikai fejtörő megoldását a Nógrád egy másik számában adta meg: a bővítéssel az addigi nagyjából 4,5 millió csomagos termelést kívánták megemelni évi 9 milliósra, miközben a második, 8 millió forintos beruházást követően létrejött üzemben összesen huszonketten dolgozhattak. (Forrás: Nógrád, 1981. július 10., 37. évfolyam, 160. szám, 8. o.) A termelés végül a terveknek megfelelően 1981. szeptember elsején meg is indult. (Forrás: Nógrád, 1981. szeptember 2., 37. évfolyam, 205. szám, 8. o.) Kilenc évvel Pilinyi László beszámolója után 1982 márciusában a Nógrád már arról ír:

A két sósrúdüzem idén összesen 24 millió 610 ezer forint értékben készít ropit. A teljes mennyiséget a Duna Élelmiszer és Vegyiáru Kereskedelmi Vállalat vásárolja meg és küldi szét az üzletekbe.

(Forrás: Nógrád, 1982. március 6., 38. évfolyam, 55. szám, 10. o.)

Életkép a karancslapujtői ropiüzemből – Forrás: Nógrád, 1982. augusztus 19., 6. o. – Hungaricana

A felívelést azonban egy váratlan probléma zavarta meg. A termék 1984 tavaszáig viselhette a Kiváló Áruk Fóruma (KÁF) emblémáját, azonban a csomagolásának, valamint a ropi minőségének hibája miatt elvesztette ezt a jogot. A helyzet egy év alatt rendeződött, így 1985 augusztusában Vincze József a salgótarjáni ÁFÉSZ elnöke már felszabadultan nyilatkozhatott a “ropisztoriról:”

Ahány szín a tasakon, annyi henger kell a nyomásához. […] A KÁF-embléma sárgával készül, az erre szolgáló hengert 1981-ben rendeltük meg. Három évre rá, 1984-ben érkezett meg, éppen akkorra, amikor elveszítettük a megkülönböztető elismerés viselési jogát. Mire az erről szóló dokumentumot megkaptuk, az új hengersorral’ kétmillió darab tasakot már elkészítettünk. […] Azóta is emblémával nyomott tasakban adtuk el a ropit. Ugyanis a dán hengersor újbóli, embléma nélküli átszerelésére Dániába kellett volna kiküldenünk a gépet, s ki tudja, mikor kaptuk volna vissza ismét?! […] Egyébként az elmúlt év végéig hivatalosan is forgalmazhattunk a jellel, valójában viszont az idei év hét hónapjában is KÁF-os tasakok kerültek a vásárló kezébe. Időközben megoldódott a csomagolási gond, de a minősítésig várni kellett a vásárig.

(Forrás: Nógrád, 1985. augusztus 31., 41. évfolyam, 204. szám, 3. o.)

A szóban forgó 1985-es vásár az Or­szágos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítá­s (OMÉK), volt, ahol az emblémaviselést visszanyerte a ropi. Vincze József csomagolás mellett a termék minőségének ügyéről is beszélt a Nógrádnak:

Az elmúlt másfél évben a Nógrádi sós pálcika négyszer járta meg az Országos Piackutató Intézet KÁF-titkárságát, mely az embléma odaítéléséről dönt. Vizsgálta a Kermi és a Nógrád Megyei Élelmezési és Vegyvizsgáló Intézet is. […] Egyszer a só volt túl darabos, másszor kevésnek találták rajta az ízesítőt, harmadszor úgy ítélték meg, hogy nem pattan-roppan eléggé, következő alkalommal meg azt mondták, hogy nem egyenletesen barna. Miközben mi úgy éreztük, hogy a ropi minősége magas színvonalon, egyenletesen tartja magát.

(Forrás: Nógrád, 1985. augusztus 31., 41. évfolyam, 204. szám, 3. o.)

a Nógrádi Ropogós gyártása látható 2014-ben – Forrás: Coop.hu

A sóspálcika végül átment a vizsgálaton 1985-ben, így annak minőségével akkor már nem akadt több probléma. A nehézségek után a szintén bajt okozó csomagolásokról osztott meg egy anekdotát az ÁFÉSZ-vezető:

Az első tasakokat olasz cég nyomta. […] A tálján nyomdászok magyarul nem tudván, a feliratokat a következő sorrendben helyezték el a zacskóra: Nógrádi Áfész, Salgótarján Ropogós sós rudacska szövetkezet. Évekig így adtuk az üzletekbe a terméket, az egész hazai piacon Sós rudacska szövetkezet néven ismertek bennünket.

(Forrás: Nógrád, 1985. augusztus 31., 41. évfolyam, 204. szám, 3. o.)

A nógrádi ropi népszerűsége töretlen maradt később is. Olyannyira, hogy az 1990-es években gazdasági nehézségekkel küzdő Nógrádban az Áfész egy harmadik gyártósort is üzembe helyezett: 1997 folyamán Karancsberényben szintén beindult az országos ismertségű rágcsálnivaló gyártása. (Forrás: Nógrád Megyei Hírlap, 1997. június 19., 8. évfolyam, 141. szám, 2. o.)

Ha a tankönyveken kívül is érdekelnek a nem mindennapi történelmi pillanatok, a Napi Történelmi Forrás lesz a legjobb választás. Munkájukat ITT támogathatod.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Nem színezi túl a valóságot, de ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni – S.E.R.E.G-kritika
Mire képes egy igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon? Megnéztük, hogyan indul a S.E.R.E.G.


Nem vagyunk elkényeztetve manapság (igaz, sosem voltunk) jó magyar sorozatokkal, főleg az agyontámogatott propagandafilmek korában. Na de mire képes egy hazai viszonylatban igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon?

Milyen más sorozat lehetne ma Magyarországon 900 millióval megtámogatva, mint egy tisztes katonai sztori, ahol apa-fia konfliktusokról és komoly, felelősségteljes férfiasságról témázgatnak?

Erős fenntartásokkal ültem neki tehát az első résznek. Kicsit vártam is, hogy mennyire lesz ez egy már-már parodisztikus mű, amilyen akár az Elk*rtuk is volt, vagy a Most vagy soha!. Ezzel szemben nem ez történik, hanem valóban megpróbáltak valami egészen korszerű, történetmesélésben is egészen helytálló sorozatot létrehozni.

A sorozat egyből egy rendkívül komoly harcjelenettel indít, ahol a főszereplő, Győrbíró (Csórics Balázs) makacsul, hősiesen felülírja a neki is kiadott parancsokat, majd önálló akciózásba kezd. Nem vagyok teljesen tisztában a katonai missziók törvényeivel, de tudtommal ennek a való életben sokkal szigorúbb következményei vannak, mint az, amilyen gyorsan túlteszi magát a sorozat ezen a felütésen. A harcjelenet egyébként szörnyen izzadságszagú, ahol páremberes lövöldözések mellett egészen komolyan vehetetlen halálok és effektek tűnnek fel. Mintha a kurd statiszták egy alsópolcos videójátékot imitálva hullanának el, az egyik gránát robbanásától való belassított elugrás pedig már-már komikus. Eszembe jut hirtelen a Sharknadónak egy felturbózott verziója, de a történet gyorsan tovább is áll.

Már Győrbíró házában vagyunk, aki a képek alapján a katonaság mellett lottózhatott is, amilyen lehengerlően szép családi házba sikerült berakni a főszereplőket. Megismerkedünk Marcival (Séra Dániel), akit a sorozat egy egészen céltalan figuraként próbál ábrázolni.

Maga a sorozat tehát két szálon fut, egyrészt a fiatal srác, aki az életét rendbe hozni jelentkezik tartalékos katonának, illetve az apáról, aki egy újabb misszióra próbál csapatot verbuválni.

Ez azért sem rossz, mert az izzadságszagú hőstetteket és a nagy, nemes dolgokat szépen ellensúlyozza az esetlen fiatal felnőtt története. Az előbb említett Marci mellett barátja, Jocó (Kövesi Zsombor) is szépen hozza a saját történetét, sok beszélgetés igazán emberi. Simán meg tudjuk kedvelni a karaktereket, és az is szuper, hogy a fiatalok nyelve végre nem megy át egy Amerikai Pite hasonmásversenybe, nem adtak a szereplők szájába „öcsisajtokat” és egyéb korszerűtlen kifejezéseket.

Egyelőre egy rész alapján, gyaníthatóan a missziós csapat összerakása a fő szál, ami viszont sokkal gyengébb, esetlen és logikátlan dialógusokkal. A színészek Kamarás Iván kivételével nem adnak sokat a karakterekhez, ami nem is biztos, hogy az ő hibájuk:

Sokkal inkább maguk a szerepek tűnnek kidolgozatlannak.

Szándékosan igyekeztem elsősorban sorozatként nézni, és csak másodsorban figyelni a szoftpropagandára, amit helyenként azért szépen elhelyeznek. Marci nézegeti a sereg honlapját, anyuka is elmondja, hogy a sereg megoldás lehet az ösztöndíj kifizetésére is, de még a katona apuka is a legkomolyabb motoron vereti, a tökéletesen kinéző családi házból reggel elindulva, ami a katonalét egy szép víziója. De valóban másodsorban van a „mi lehet jobb, mint katonának lenni” felkiáltás, a történetre ezerszer nagyobb hangsúlyt fektetnek. Természetesen a morális kérdések szépen megjelennek olyan hatásvadász vágóképekben, mint amikor a merengő Győrbíró egy boltból kijövő anyát pásztáz gyermekével.

Szerintem az egyik legtisztelhetőbb rész, hogy nem színezi túl a sorozat a valóságot, a katonai laktanyában az irodák, ahol Győrbíró is tengeti mindennapjait, még mindig tele van a kommunizmusból itt ragadt bútorokkal, a kórház folyosója, ahol Marci sebét összevarrják, pontosan olyan hányadékként néz ki, mint a legtöbb kórházi folyosó egyébként itthon.

Rengeteget gondolkodtam azon is, hogy miért kell a címben a sereget S.E.R.E.G.-ként írni. Csak online tudtam meg, hogy Szolgálat-Erény-Rend-Erkölcs-Gondviselés lesz a megfejtés. Gondolom, a pöszékre való tekintettel a „Szereg” kicsit furán adta volna ki, más S-betűs szót meg nem lehet kitalálni a katonasággal kapcsolatban.

Összegezve, a S.E.R.E.G. nem egy pokolian jó sorozat, ugyanakkor azt gondolom, hogy ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni. A fiatalok szála üdítő, az átlagos tévénéző szerintem nagyon gyorsan meg tudja szeretni Marci karakterét, és már várja a következő adást, hogy vajon sikerül-e neki Galambost (Gál Réka Ágota) meghódítani. Gyanúsan arra is kíváncsiak leszünk, hogy Kamarás Iván hogyan és mennyire akar kiszúrni Csórics Balázs karakterével. Ezek miatt pedig néha még meg is lehet bocsátani azokat a rém kellemetlen propagandisztikus részeket is, amikbe az egészet becsomagolják. Láttunk ennél rosszabb sorozatot még Netflixen is, bár azt gondolom, hogy a S.E.R.E.G miatt nem fog a hétköznapi ember a tévé előtt toporzékolva várni hétköznap esténként.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Az abortusztilalomról hírhedt Ratkó-korszakot az első női miniszterről nevezték el, aki egyszerű szövőnő volt
Ratkó Annának, a Rákosi-korszak népjóléti, majd egészségügyi miniszterének valójában nem sok köze volt a nevéhez kötött jogszabályokhoz, például a gyermektelenségi adóhoz. A drákói törvények hatása máig érződik.


„Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!” – szólt a hírhedt Ratkó-korszak jelmondata a kommunizmusban, az '50-es évek elején. Akár éltél benne, akár a felmenőidtől hallottad, sejthető, hogy igencsak pórul járt az, akinek akkoriban becsúszott egy nem kívánt terhesség. Ugyanis az 1953-as kormányhatározattal kezdődött történelmi periódust a teljes abortusztilalom és a gyermektelenségi adó fémjelezte – utóbbit az a 20 és 50 év közötti férfi, illetve 20 és 45 év közötti nő volt köteles fizetni, akinek már volt keresete, de gyereke még nem, és az összeg az adóalap 4%-át tette ki.

A családok azonban jól jártak, ugyanis a rendeletben a szülési szabadság meghosszabbítása, a családi pótlék emelése és ingyenes csecsemőkelengye is szerepelt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ami a terhességmegszakítás törvényi szabályozását illeti, Magyarországon már a II. világháborút megelőzően a Csemegi-kódex rendelkezésein alapult a büntetőjogi szabályozás, amely a magzatelhajtást szintén bűncselekménynek nyilvánította. Egyedül 1945-ben a szovjet katonák által megerőszakolt és teherbeesett nők érdekében függesztették fel ezt a rendeletet – ideiglenesen. Tehát az 1953-as törvénykezés nem volt újszerű: valójában csak helyreállította a régebbi szankcionálást, sőt, még engedmények is voltak benne. Bizonyos feltételek – a nő életkora, méltánylást igénylő személyi és családi körülmények, illetve bizonyos betegségek – megléte esetén engedélyezték a terhességek művi úton történő megszakítását.

Ezt az időszakot azonban a teljes megfélemlítés és átvilágítás jellemezte (pl. 1954-ben emiatt vezették be a személyazonossági igazolványt!), kötelező volt a terhességek bejelentése és nyilvántartása. Hogy érzékeltessük a helyzet akkori komolyságát, már a Ratkó-korszak első évében az elsőfokú bíróság egy többrendbeli magzatelhajtást elkövető orvost hatéves börtönbüntetésre ítélt, és további bő ezerötszáz sorstársát ítélték el jogerősen csak abban az évben. Meg is lett az eredménye a szigornak: ha a II. világháború utáni magyarországi élveszületések havi számait vizsgáljuk, egyértelműen látszik, hogy a rekordhónapok a Ratkó-korszakhoz köthetőek. Tíz év alatt közel hatszázezerrel nőtt a lakosság száma, és ha az '56-ban emigráltakkal is számolunk, ez a szám nyolcszázezerre nő.

szöveg

A születésszámot is jól mutató korfán a Ratkó gyerekek a felső kiugrás, az unokák pedig az alsó.

Ennek a vitatható moralitású időszaknak a megértéséhez hozzájárul az a tény, miszerint Magyarországon a születések száma a háborút követő években nem érte el a háború előtti szintet sem, tehát elmaradt a „baby-boom”. A WHO álláspontja szerint egyébként az abortuszt tiltó országokban nagyjából ugyanannyi terhességmegszakítást végeznek, mint a megengedő jogi szabályozással rendelkező országokban, csak azokban legális körülmények között – Magyarországon is évi 100-120 ezer abortuszt végeztek el a ’40-es és ’50-es évek tiltó időszakában is.

No de ki volt Ratkó Anna, és hogy került egy szövőnő Magyarország első női miniszteri pozíciójába?

1903-ban született egy tizenhárom gyermekes munkáscsalád tizenegyedik gyermekeként, és már 14 éves korától belépett a szakszervezetbe, miközben gépmunkásnőként dolgozott a soroksári Fegyver-és Gépgyárban. 16 évesen őrizetbe vették, miután munkásmegmozdulásokban, sztrájkokban és tüntetéseken vett részt aktivistaként, aztán cérnázó, majd szövőnő lett a soroksári Hazai Fésűfonóban, képzettség nélkül. Nagykorúságát már a Textilipari Munkások Szakszervezetének pesterzsébeti csoportjának elnökeként ünnepelhette, aztán menetelt felfelé a Textilszakszervezetek Központi Vezetőségében, és férjével, Bíró Károllyal 1927-ben lettek a Kommunisták Magyarországi Pártjának tagjai.

Anna egyike volt azon keveseknek, akik nőként a pártvezetésben ülhettek, és megszervezte többek közt a Magyar Nők Demokratikus szövetségét, továbbá megválasztották a Textilmunkások Szakszervezetének főtitkárává is. 1945-ben szerzett mandátumot, elvégzett egy féléves pártiskolát, és az MKP színeiben ő lett a népjóléti miniszter 1948-ban. Két évvel később pedig létrejött szocialista mintára az Egészégügyi Minisztérium, élén Ratkó Annával mint egészségügyi miniszterrel. A korabeli orvosok és egészségügyi dolgozók állítólag őszintén kedvelték őt, hiszen a miniszter asszony mindig meghallgatta az elvárásaikat és megpróbált eleget tenni nekik.

Bár a Ratkó-névvel megbélyegzett abortusztilalom-rendelet koncepcióját az MDP felsővezetése dolgozta ki, neki nem volt beleszólása, a nép mégis az ő nevével mosta össze az intézkedéseket. Ratkó Anna későbbi interjúiban egyébként azt vallotta, hogy egyetértett az abortusztilalommal, hiszen háború után volt az ország, nagyon sok ember pusztult el, szükség volt sok gyermekre. A rossznyelvek azt suttogták, hogy azért került csak ilyen pozícióba, mert Rákosi Mátyásnak megbízható káder kellett az Egészségügyi Minisztérium élére, aki nem moszkovita és nem zsidó.

1953-ban már véget is ért a pályafutása, miután felmentését kérte idegkimerültségre hivatkozva.

A puritánul beszélő és akadémikus nyelvet nem értő, valamint szakmai kérdésekben teljesen tájékozatlan miniszter hibás döntései nyomán iratok sokasága született azok korrigálására – egyszóval köztudomású volt, hogy Ratkó leginkább „bábként” funkcionált. Erre utal a miniszter asszony egyik interjújában elhangzott mondata is, miszerint „Rákosi elvtárs azt mondta, hogy nem válogathatom meg, hogy mit akarok csinálni, azt kell tennem, amit a párt kíván.”

A visszahívására ráerősített Sztálin halála is, miután a szovjet vezetés is egyre inkább a reformokat sürgette.

Ratkó Anna egyedül a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének maradt a tiszteletbeli örökös elnöke, miután egy infarktus után idejekorán nyugdíjazták. 1956-ban megpróbálták őt is meggyilkolni az otthonában, a merénylet azonban sikertelen volt és 1981-es haláláig csendesen visszavonulva a családjának élt. Mégis ez a végletekig idealista és köztudottan gyerekimádó asszony maradt minden idők „legsikeresebb” magyar népesség-reformere – miközben neki csupán egy lánya született, Éva, akit a nagyszülők neveltek, és szinte az egész általános iskolát intézetben járta ki. Arról pedig csak találgatni lehet, hogy mi történik majd a nyugdíjrendszerünkkel, amikor a Ratkó-unokákra kerül a sor...

Hősök tere, május 1-i ünnepség. A tribünön elöl középen Rákosi Mátyás, tőle balra Szakasits Árpád, jobbra Veres Péter, Rajk László, Ratkó Anna, Nagy Imre, Kovács István. Fotó: Fortepan / Berkó Pál

Forrás: 1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk