Megrázó sorsok a Facebookon
A Homeless of Budapest oldal tavaly december közepén indult. Utcán élő embereket mutatnak be, akik mellett nap mint nap szó nélkül elmegyünk. A miniportrékból kiderül, hogy egy-egy barázdált arc, egy kopott szatyor mennyi megrendítő történetet rejt.
Az oldal ötletét a Humans of New York projekt adta, melynek számos városban - így Budapesten is - megszületett a mutációja. Mi most egy olyan változatot készítünk, ahol a városlakók egy különleges csoportja van középpontban. Ők az igazi városlakók, mert míg mi a városban lakásokban lakunk, az ő lakásuk maga a város.
A bloggal semmi más célunk nincs, mint bemutatni néhány hajléktalan portréját, és történeteikkel gondolkodásra serkenteni azokat, akiknek fedél van a fejük felett. A képek szándékuk szerint nem szolgálnak politikai érdekeket, a blog készítői nem kötődnek pártokhoz, sőt, még csak nem is vallanak azonos politikai nézetet.
Ha a történetek megérintettek, ez jusson eszedbe, amikor hajléktalant látsz az utcán, és ha időd engedi, ne csak pár forintot adj neki, hanem egy jó szót is szólj hozzá, mert néha ez többet ér, mint a pénz. Munkánkat úgy támogathatod, ha megosztod a képeket és követed a tevékenységünket. (Minden történet végén megtalálod a közösségi megosztáshoz szükséges gombokat, illetve követhetsz minket a Facebookon is.)
Pivonka Krisztina (fotó)
Kis Ervin Egon (szöveg)
György (63)
- Eladtam mindenemet, kifizettem az adósságaimat és vettem három lakást a három lányomnak. Mindent otthagytam nekik.
- Miért csinálta ezt?
- Beteg vagyok, le vagyok százalékolva, nem tudtam volna tovább dolgozni, és nem akartam ott maradni a gyerekek nyakára.
- Ezután kijött az utcára?
- Igen.
- A gyerekek nem segítenék magát?
- Nem akarom, hogy segítsenek. Nekem már nem kell semmi, jó életem volt, és hagyom, hogy ők meg éljék a sajátjukat. Jó nekem így.
András (45)
- Van rendes szakmám, épületgépész vagyok. Németországba jártam dolgozni éveken keresztül, a családom azt hiszi, most is ott vagyok. Karácsonykor felhívtam őket, mintha onnan telefonálnék.
- És miért nincs ott?
- Átvertek minket. Egy brigádot szervezett oda valaki, azt mondta, lesz munka, jó fizetés, de egy szó se volt igaz az egészből. A közvetítésért persze elkérte a pénzt, meg elment az utazásra.
- Ettől még hazamehetett volna, nem?
- Hát, nem csak ez volt. Velem is baj van.
- Mi a baj magával?
- A gépek... A játékgépek. Hála istennek, most nincsenek, de régen tele voltak a kocsmák és én játszottam. Beledobáltam minden pénzem.
- És mindig vesztett?
- Á, a legnagyobb baj, ha nyerek! Mert ha nyerek, akkor mégtöbbet játszom, és nincs megállás. Ez egy hülye szenvedély. A másik meg az alkohol. Az is benne van, hogy itt vagyok. Most jönnek mindjárt a haverok, veszünk egy bort, meg valami üdítőt hozzá, aztán összekeverjük. Mert tudja milyen bor ez, magában ihatatlan. De legalább jókedvünk lesz.
István (53)
- 53 éves vagyok, most töltöttem be december 31-én.
- Isten éltesse! Hány órakor született?
- Anyukám szerint este 11 órakor. Nem bírtam ki azt az egy órát, ami még vissza volt.
- Nyughatatlan természetű?
- Hát... Lehet, azért is kerültem ide. Megmondom a frankót: kamionos voltam és elvették a jogosítványomat. Elveszettem a munkámat, tönkrement a családi életem, és onnét vagyok az utcán. Körülbelül olyan négy éve.
- Mit csinált?
- Ittas vezetés, személyautóval. Én voltam a vagány: ne má', hogy ezt a matchboxot nem tudom elvezetni! Elvezettem én, nem is ez volt a gond, hanem aztán ahogy kanyarodtam fel az autópályára, belecsúsztam egy szalagkorlátba. Rám hívták a rendőrséget, egyből szonda, meg ilyenek. Nem sérült meg senki, de a jogosítványomat hat évre elvették.
- Már bánja, gondolom…
- Nagyon bánom! Ezt nem kívánom senkinek, egyáltalán nem kívánom. A kamionozást nagyon szerettem, nem is a kamionnal rontottam el az életemet, hanem a személyautóval. A jogosítványomat most fogom az év végén visszakapni. Remélem vissza tudok térni a munkába, és lehet, hogy a családi életem is helyre fog jönni.
Veronika (33)
- Mi a terve?
- Kilábalni ebből. Munkát keresek folyamatosan. Ha munka van, lakás van, akkor minden van. Akkor a három gyerekemet is visszakapnám.
- Hol vannak?
- Állami gondozásban. Nehezen bírják, egy éve vannak ott. Előtte két évig az utcán éltünk, innen vitték el őket.
- Hogy viselték az utcai életet?
- Jól. Nézze, megszokták. Mindig kikerekítettem azt, hogy ne éhezzenek, ne fázzanak. Koldultam nappal a kutyával, éjszaka velük voltam.
- Ha kívánhatna valamit, mit kérne?
- Egy lakást, semmi mást. Két végzettségem van, nem vagyok hülyegyerek, nekem csak lakásra van szükségem ahhoz, hogy éljek. Kiraknám a politikusokat ide, éljenek itt egy éjszakát. Egyetlen éjszaka bőven elég lenne arra, hogy megtanulják, hogy milyen. Nem mindenki ide születik ám, úgy válunk hajléktalanná. Sokan vagyunk, rengetegen, egyetemi végzettséggel fekszenek a padokon.
Csaba (48)
- Meghalt a kislányom, 23 évesen. Januárban lesz egy éve. Én nem is piáztam, emiatt kezdtem el inni, mert nem bírom feldolgozni. Majd valahogy feldolgozom, de most még nem megy.
- Mi történt?
- Elütötte a zebrán az autó. Kómába esett. Először még szemmel tudtunk valamennyire kommunikálni, de nem tudtak segíteni rajta, egy hét alatt meghalt.
- Azóta él az utcán?
- Nem, már tíz éve, mióta elváltam. Nem gondoltam soha, hogy ide kerülök. Nem is olyan régen még nekem is jól ment: nem fogja elhinni, de bementem egy autószalonba és 5 millióért vettem autót. Most meg itt ülök. Szóval bármikor idekerülhetsz, soha nem lehet tudni.
A Homeless of Budapest Facebook-oldalán elolvashatod az eddig bemutatott sorsokat.
Forrás: Homeless of Budapest