Juhász Anna: "Van felelősségünk abban, hogyan élünk!"
Juhász Anna mára a magyar irodalmi élet megkerülhetetlen alakja lett, több helyen is folyamatosan szervez irodalmi beszélgetéseket, előadásokat, sorozatainak – Várkert Irodalom, New York Művész Páholy, Hadik Irodalmi Szalon – művészeti vezetője is.
A Várkert Irodalom sorozat legújabb projektje a Nők, Aranyban című Arany emlékévre készült előadás kapcsán beszélgettünk az előadás üzenetéről, Ugron Zsolnával való közös munkájáról, és persze arról, mit jelent számára az irodalom, miben látja az irodalom szeretetének tovább örökítését.
– A Várkert Irodalom sorozat egyik februári estje a Nők, Aranyban előadás volt, mely Arany János balladáinak női szereplői köré épül. Ennek a produkciónak a születése mennyiben köthető szorosan a Várkerthez?
– Ez a második olyan produkciója a Várkert Bazárnak, ami saját elképzelés útján jött létre. Az ötlet Ugron Zsolna íróé, akivel kolléganők vagyunk, hisz együtt szervezzük a Várkert Irodalom sorozatot. Zsolna korábbi munkáiban, köteteiben rendre történelmi nőalakokat állít középpontba, így a Hollóasszony könyv és előadásban is. Ennek az „ívnek” a folytatása a Nők, Aranyban - a cél, hogy megszólalhassanak, megmutatkozhassanak az Arany János által megteremtett nőalakok – mai reflexióval.
A produkció az Arany Emlékévhez kapcsolódik, az én munkám a gyakorlati részben kezdődött, és Zsolnához kapcsolódva a projekt megvalósítása volt. Később jött az ötlet, hogy – moderátort, azaz magamat alakítva – magában az előadásban is részt vegyek, így a formabontó produkció érthetőségét segítsem. Így váltam összekötő szállá Arany János, azaz Lackfi János és a hat fellépő művésznő (Szabó Borbála, Ugron Zsolna, Kormos Anett, Szávai Viktória, Berg Judit, Tóth Krisztina) között.
– Február 3-án volt a premier a Várkert Bazárban, mikor és hol lesz látható legközelebb?
– További előadásokat is tervezünk – külső helyszínen, vidéken és a Várkert Bazárban is –, hisz mindenkiben erős, szép élmény a premier. Olyan helyszínekkel tárgyalunk, akiknek a koncepciójába, vagy a működésébe beleillik a Nők, Aranyban, azaz a magyar szerzők feldolgozása, jelen esetben, Arany Jánosé, és ennek női megközelítése, gondolatisága.
– Milyen visszajelzések érkeztek eddig a közönség részéről?
– Sokan dicsérték a látványos díszletet (Pallós Nelli munkája), a rendezést (Végh Zsolt), és nem utolsósorban azt a munkát, amit a szereplők végeztek Perczel Enikő dramaturg szerkesztésével.
Szávai Viktóriától Kormos Anettig mindenki maga írta a monológját, és tudjuk, nem csak írónők vettek részt a darabban. Lackfi János ezekre a szövegekre reflektált, így született meg ez a kortárs előadás.
Bízom benne, hogy a közönség, mikor egy ilyen este után hazamegy, és újraolvassa ezeket a balladákat, verseket, kap egy új és meghatározó élményt, ami közelebb viszi őket a történetekhez.
– Hogyan jelenik meg a zenei kíséret a darabban?
– Kárász Eszter zenész-énekest kértük fel – ő a Walesi bárdokat jeleníti meg –, hogy a színpadon lévő hangszereit szólaltassa meg, és reagáljon egy-egy monológra, Arany Jánosra, vagy akár egy feszültségre, vagy viccre az előadásban. Fontos az improvizáció is, amiben Eszter szerencsére igazán otthonosan mozog. A következő előadásoknál hangsúlyosabb lesz a zenei jelenlét, a premieren pici hiányérzetünk volt nekünk és a közönségnek is.
– Szerinted miben számít kifejezetten egyedülállónak a Nők, Aranyban?
– Arany női archetípusai igen sokszínű, aktuális női sorsokat jelenítenek meg, akik sokszor tragikus élethelyzetbe kerülnek – például halál, veszteség, elvonulás, vagy csata – mindenképpen nehézségeken mennek keresztül. Ezeket a történeteket a mai korban is lehet aktuálisan értelmezni. A jelenbe beépülve tud fennmaradni egy alkotói életmű – ez az, ami a mi célunk: egy új reflexiót adni Arany János műveinek. A korral minden változik - a körülöttünk lévő világra, a történelemre mi is reagálunk gondolatainkkal, így ezek a sorsok, szereplők sok mindent mesélhetnek akár saját magunkról is… A monológokkal, és ezeknek a karaktereknek a megtestesítésével erre adódik lehetőség.
– Rengeteg érdekes irodalmi eseménynek adtok otthont a Várkertben Ugron Zsolnával. Hogyan jött létre ez az együttműködés? Mióta dolgoztok együtt?
– Idén épp tíz éve szervezek önállóan irodalmi, művészeti esteket, ez idő alatt számos könyvkiadóval kezdtem együttműködni, így a Librivel is. Velük kooperálva szerveztem meg 2013 őszén az Erdély-estemet, ahol Ugron Zsolna Erdélyi menyegző című könyvét mutattuk be a New York Művész Páholyban. Mind magánemberként, mind a munkámban azt szeretem a legjobban, amikor összekapcsolhatok embereket egymással, például Zsolnát ekkor mutattam be Várkonyi Gábornak, akivel most már önálló sorozatuk van, és számos bemutatót terveznek együtt. Gábor történészként pont ráérzett arra, amit Zsolna célja is: felébreszteni a történelmi regény műfaját a női alakokat középpontba helyezve és egyfajta új látásmódot adni.
Azóta nekünk is több közös fellépésünk volt, Zsolna rendszeres vendége irodalmi estjeimnek, tavaly a Hollóasszony kötetét is egy másik sorozatomban, a Hadik Irodalmi Szalonban mutattuk be. 2017 januárjában ültünk le a Várkert irodalmi sorozatáról közösen gondolkodni – hisz ki tudjuk egészíteni egymást, másképp működünk, de sok közös pont van. A karácsonyi Összetartozunk című jótékonysági est volt az első, amikor közösen voltunk műsorvezetők, különböző vendégeket hívtunk, és váltottuk egymást a színpadon. Azt gondolom, minket igazol az idő.
– Milyen tematika szerint választotok előadásokat a Várkertbe?
– Két típusú előadásunk van a Várkert Irodalomban. Az egyik, ami Zsolnához tartozik, az ún. befogadott rendezvények, már meglévő (kamaraszínházi) produkciók bemutatása a mi közönségünknek. Alakult is előadás, a Hollóasszonyt többször játszották már a tavalyi évben nagy sikerrel. A másik típusú est hozzám kapcsolódik: irodalom, kultúra központú pódiumbeszélgetéseket szervezek – a téma Tamási Árontól Weöres Sándorig, Hamvas Bélától Ottlik Gézáig nagyon szerteágazó. Estjeim között a kapocs mindig az érték, amit kapunk az íróktól, költőktől.
Az én személyközpontú szemléletem talán szembemegy más irodalomtörténeti nézőponttal, mivel eszerint nemcsak a mű számít, hanem az is, aki írta.
A felkészülés során a könyvtárakban, levéltárakban felkutatható irodalomtörténeti jelentőségű szövegekből válogatunk, és e mentén beszélgetünk életről, halálról, alkotásról.
– Mi az, amit számodra mindig is jelentett maga az irodalom és az irodalmi életben való aktív jelenlét?
– Mindig is nagyon erősen része voltam a szüleim életének, születésem óta mindenbe bevontak minket a nővéremmel. Édesapám költő, Édesanyám orvos, a testvérem is az lett. Bár régen nem voltam ennyire céltudatos, de élt bennem, hogy az irodalommal foglalkozzam. Hetente ültünk felolvasásokon, irodalmi beszélgetéseken, akaratlanul figyeltem, mi tetszik, és min változtatnék. Szerettem volna megújítani egy olyan műfajt, ami létezett eddig is, csak másképp. Mozgalmat szerettem volna elindítani, mert van felelősségünk abban, hogyan élünk.
Az, hogy ma már a New York Kávéházba hatszázan, a Várkertbe hétszázan tudnak eljönni egy-egy előadásra, rekordszerű Budapesten irodalmi téren. Erre igazán büszke vagyok, őszintén hiszek az emberekben és az irodalomban.
– Melyik helyszín áll hozzád a legközelebb?
– Mindegyik másképp. Igazából egyik helyszín adódott a másikból, a Hadikban 2010 óta dolgozom, amióta újranyílt, a New York Kávéházban 2013 óta, 2014-ben egy évig dolgoztam a Centrál Kávéházban, utána a Kieselbach Galériában szerveztem irodalmi esteket, majd 2017-ben már a Várkertben.
A Hadik az otthonom, szemben lakom vele, a New York Kávéház nagy szerelem, itt nőttem fel, hisz édesapám a Palotában dolgozott, a Centrálban és a Kieselbach Galéria helyén álló egykori Luxorban pedig több verset írt, ott ez a kötődés. A Várkert Bazár előtt gyerekkorom óta naponta autózunk, mert útba esik – így sokat beszéltünk róla, milyen volt egykoron, és milyen lehetőségek rejlenek benne. Amikor Zsolna elhívott dolgozni, boldog voltam a kihívástól. A Várkert nagyterme nagyobb, mint egy színházterem – irodalommal megtölteni felemelő érzés hónapról hónapra.
– Az elmúlt évek tapasztalatai szerint a közönségnek mennyire sikerült felkelteni az érdeklődését a hazai kortárs írók és költők, egyáltalán az irodalom iránt?
– Klasszikus és kortárs szerzők otthon vannak az esteken. A Hadikban februárban Závada Péter volt a vendégünk, március 21-én Simon Márton és Forgách András emlékezik Petri Györgyre. Ez ugyanígy működik az összes helyszínen.
Nekem jó tapasztalataim vannak: nemcsak én tanultam rengeteget az elmúlt tíz évben, de velem együtt a több tízezres közönség is – estjeimen a kulcs mindig az irodalom, nem feltétlen csak beszélgetni szeretnék, hanem kifejezetten kultúráról, átadandó értékekről, művészetről. Ezek nem társasági, közéleti események, hanem az alkotáshoz és az irodalomhoz kötődnek. Remélem az elkövetkező tíz év is hasonlóan alakul majd.
– Az oktatás területén mostanában nagy problémát jelent, hogy a fiatalok kevésbé érdeklődőek a kötelező, klasszikus irodalom irányában. Hogyan lehetne közelebb hozni hozzájuk?
– Az biztos, hogy komoly munkával...
Amit én végzek, az „népművelés”: nyitott, érett emberekkel találkozom, tizennyolctól hetvenöt éves korig, olyanokkal, akik saját döntésükből jönnek el egy irodalmi estre.
Az iskolában nem a saját döntésükből ülnek a gyerekek, hanem mert kötelező, és azt olvassák, ami kötelező. Eddig azt hittem, sokkal jobb a helyzet, de látom, hogy abban a világban, ahol mindenki a telefonját nyomkodja egész nap, és kis videókat készít magáról, annak nem az olvasás lesz az első az életében. Szomorú. Persze tudok mondani ellenpéldát is: Marci, a nővérem nagyobbik fia most elsős, és számtalan verset tud fejből, szereti őket. Élményközpontú irodalom órával, akár irodalmi kávéházak látogatásával, mint a Hadik – szabad értelmezésre biztatással izgalmassá és élővé lehet tenni az irodalmat! A kultúra nagyon sokat segít és ad az életünkben. Erre fokozott hangsúlyt kell fektetni, már kicsi korban. Meg kell mutassuk a diákoknak, hogy irodalomról közösen kell gondolkodjunk, és ez az a része a történelmünknek, ami mindig velünk marad.
