Ilyen volt a selyemfiú-biznisz régen Magyarországon
A köztudatban a selyemfiú (más néven dzsigoló, zsúrpubi, durvább szlengben hímringyó) azt a jelenséget takarja, amikor egy jóvágású fiatal férfi anyagi javakért cserébe gazdag hölgyek vagy urak testi vágyait teljesíti. Egy régi forrás, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a „strizzi” jobb fajta naplopó, csavargó és selyemfiú jelentésekben fordul elő. Tehát régen a selyemfiú kifejezés a prostituáltakat futtató férfira utalt, nem pedig maga a prostituáltra. Magyarországon 1908-ban a Népszavában írták le először a selyemfiú szót, de akkor még politikai értelemben jelentett szélhámost, ugyanakkor a piperkőc bonvivánokra is használták.
Mint minden országban, hazánkban is van múltja a jelenségnek, az első alaposan dokumentált időszak a boldog békeidőkről maradt fenn. Amikor Magyarországon és az egész Monarchiában megszüntették az általános hadkötelezettséget, az addig nagy presztízsű katonatisztek elvesztették állásukat, valamint jövedelmükkel együtt társadalmi helyzetüket is, úgyhogy onnantól úgy boldogultak, ahogy tudtak. A jól képzett, etikett- és illemtudó katonák egy része a pesti éjszakában találta meg számításait dzsigolóként. Őket hívták parkett-táncosnak, azaz „eintänzernek”, és nem csak volt katonatisztek akadtak közöttük, hanem munkanélkülivé vált mérnök, jogász, fogorvos, sőt, állítólag még egy olimpikon is (az 1924-es párizsi játékokon bronzérmet úszó Bartha Károly).
Kép: FortepanA Horthy-kor híres felügyelője, Gellért Ede az Egy pesti detektív naplója, Budapest bűnözői című visszaemlékezésében hosszasan taglalja, hogyan éltek a korszakban a kitartott szépfiúk, akik imádtak délben kelni, mások pénzén ruházkodni-lakomázni és újabb jómódú áldozatok után kutatni elegáns kávézókban. Ede szerint három típusuk volt: a jó sorba született lusta típus, aki szeretett költekezni, az élősködő típus, aki simán átverte a beléjük bolondult áldozatait, illetve voltak a nagyban játszó szélhámosok, akik a társadalmi elitből szedték a trófeáikat – nagyobb kockázattal és még nagyobb haszonnal. Utóbbiak leginkább alvilági alakok voltak, akik a rablástól, esetenként akár a gyilkosságtól sem riadtak vissza. Nem volt könnyű őket leleplezni vagy elkapni, hiszen az áldozatok érthető okból nem kürtölték világgá, amikor megkárosították őket ezek a jóképű gazemberek.
Kép: FortepanA II. világháború romba döntötte a selyemfiú-binziszt, a szocializmusban pedig igen óvatosan kellett bánni ezzel a tiltott és szigorúan büntetett témával. De néhány évtizeddel később, a ’80-as években elhíresült egy újabb pletyka az ágazat felfutásáról. Az emberek azt suttogták, hogy ha a híres-patinás Gerbeaud cukrászdában egy hölgy a pincérrel küldetett egy fiatal férfinak egy kávét, akkor onnan tudta, hogy az illető nyitott a diszkrét felhívásra, hogy – az előre kifizetett kávé – csészéjét fejjel lefelé tette le. De hallani olyan verzióról is, hogy a krémest állították fejre, vagy hogy lúdláb tortát kértek szódával kódnyelv gyanánt. Az, hogy ez a városi legenda tényleg létező jelenség volt, vagy sem, bizonyítékok híján nem tudhatjuk biztosan.
Az ilyen jellegű szolgáltatásokra azért volt, van és lesz is igény, mert az elmagányosodott emberek zöme még vágyik érzésekre, élményekre, törődésre és kedvességre. De nem mindig jön össze a maga természetes útján, vagy esetleg teljesen másra vágynak, mint amit a kortársaik tudnak nyújtani nekik egy párkapcsolatban. A hölgyeknél nem is feltétlenül a testi örömök az elsődlegesek. Annak az illúziójáért fizetnek, hogy valaki csak rájuk figyel, hiába vannak ezek a szolgáltatások aranyárban – pontosabban selyemárban.
