Így pofozta meg Garas Dezső Gobbi Hildát
Gobbi Hilda több kétségbeesett (és sikertelen) álláskeresési kísérlet után jelentkezett a Színművészeti Akadémiára, ahova először fel sem akarták venni, mivel – így indokolta a tanári kar nagy része – beszéd közben nem látszott a felső fogsora. Végül Ódry Árpád kelt a védelmére, az ő közbenjárására lehetett mégis színinövendék, ráadásul ösztöndíjas. Olyan évfolyam- és diáktársai voltak, mint Básti Lajos, Perczel Zita, Szörényi Éva vagy Fónay Márta.
Fiatalon örökösen pénzhiánnyal küszködött, ami bizony több tanárának, növendéktársainak, későbbi kollégáinak is szemet szúrt. Bajor Gizi például rendszeresen cipőket hozott neki, így akart segíteni rajta. A probléma csak az volt, hogy Gizi lába kisebb volt, mint Hildáé, ráadásul Bajor Gizi magas sarkúban járt, aminek egy évekig tartó tyúkszem lett az eredménye Gobbi Hilda lábán.
A következő anekdota már jóval később, Gorkij Az anya című darabjának próbáján történt, amiben Gobbi játszotta a címszerepet. „A darab végén az anya agitál a vasútállomás egyik padján állva. Ez volt a darab nagyjelenete. Garas Dezső még növendék volt. Keménykalapos detektívet alakított, azt hiszem, először játszott a Nemzetiben. Szerepe szerint a monológ kellős közepén bejön a színpadra, lerángat a padról, megpofoz és letartóztat. Garas bejött, lerántott, megsuhintotta az arcomat és letartóztatott.
Hát ez így nem volt jó. Kértem: ’Grószkám, üssön meg!’ – Azt mondta: ’Igenis!’ – Visszajött, megsuhintott kicsit jobban, mint előzően, letartóztatott és kész. Mondom: ’Idehallgasson, Grósz! Én kirúgatom magát, ha nem pofoz meg! Mert ennek a jelenetnek semmi értelme, ha nem a durva erőszak győz. Így nem is tudok tovább beszélni.’ – Garaskám kiment. Az ügyelő később elmesélte, hogy egyre pirosabb lett, egyre lilább, feszesebb, behuppantotta keménykalapját, felhúzta a vállát, nagy levegőt vett, mint egy ugróbajnok, berohant, lerántott, szájon vágott, s én a színpad másik oldalán tértem magamhoz, a földön.”
Csakúgy, mint Gobbi többi színésztársa, Básti Lajos is különösen érzékeny volt a játéktér atmoszférájára, levegőjére, hőmérsékletére. „Emlékszem, egyszer egy Bánk bán előadáson túlságosan be volt fűtve. Mert ugye, aki fűt, az egy szál trikót visel, Bástin pedig kacagány volt, szőrkucsma, csizma, az arcán szakáll, bajusz – s így kellett a hőségben játszania. A Bánk bán szünetében bőszülten rohant le a régi Nemzeti Színház kazánházába, a pincébe, és a kihúzott báni karddal kergette az alagsori folyosókon keresztül a rémülten menekülő fűtőt.”
Gobbi hitt abban, hogy a színészt egyfajta varázslat keríti hatalmába, amikor felmegy a színpadra; ilyenkor még a testi fájdalmat is elfeledi, csak a szerep létezhet, semmi más. Egyszer Olty Magdával esett meg, hogy egy Moliére-darabban vesegörcsöt kapott a kulisszák mögött. Összeesett, rángatózott, de amikor meghallotta a végszót, felugrott és úgy vonult be a színre, mintha mi sem történt volna. Kitűnően eljátszotta a jelenetet, visszavonult, majd újból összeesett.
A Cyrano egyik előadásán, harcjelenet közben majdnem halálos baleset történt: a fiatal Palotai István arcából egyszer csak valódi vér kezdett el dőlni. Az egyik puska csövébe ugyanis valaki szöget dobott, ami a színész arcába fúródott. Úgy játszott tovább, mintha festett vér csorgott volna a ruhájára, de a forradás örökre megmaradt.
Gobbi maga a gerincsérve miatt időnként borzalmasan szenvedett: volt, hogy ölben kellett bevinni az öltözőjébe, de ha szerepe szerint a színpadon épített toronyba kellett felmennie, képes volt fájdalom nélkül végigcsinálni. Timár Józsefről, aki Az ügynök halálában főszerepet alakított, senki sem sejtette, hogy halálos beteg – utolsó hónapjaiban is estéről estére játszott.
„…Az én családom elhalt, megszűnt, nincs, elvitte az idő – de kárpótlásul egy el nem múló, örökké élő család tagja lettem: a Színházé! Ez a család áll hozzám a legközelebb, minden marakodásával, haragjával, gyűlöletével, indulatával, hitével és szeretetével együtt. Ismerjük egymást – szinte jobban, mint egy ’valódi’ család tagjai. Ismerjük egymás szemének villogását, testünk fizikai gyöngeségeit, egymás félelmét, boldogságát, és minden gyötrő kínt leplezetlenül látunk egymáson – mi mindent tudunk egymásról. Mindenütt lehet hazudni, de a színpadon nem! Összetartozunk.”
(Az idézetek Gobbi Hilda visszaemlékezéseiből, a Közben című önéletrajzából származnak)
