Turák Péter: Győző olyan börtönben volt, ahol nincsenek őrök, de sokkal keményebb, mint bármelyik
A 21. század kiadónál jelent meg Turák Péter Szigorúan őrizetlen című könyve, amelyben régi ismerőse, Győző filmbe illő történetét írta meg arról, miként került be Venezuela egyik legdurvább börtönébe.
– Az első kérdés nyilván az, ami felmerül az emberben, honnan az ismeretség Győzővel, és volt-e korábban bármi kapcsolódásod ehhez a világhoz?
– Szerencsére nem volt kapcsolódásom, ne is legyen. Régóta karatézom, még fiatalon találkoztam Győzővel, mindketten válogatott kerettagok voltunk.
Miután abbahagytuk a versenyzést, elváltak útjaink, és nagyon sokáig nem tudtam, mi van vele. Egy karatés ismerősön keresztül hallottam először, hogy Győző drogcsempészés miatt lebukott Venezuelában, és egy olyan börtönben van, ahol nincsenek őrök. Ezen persze jól elszörnyülködtünk. Aztán ez az ismerős mindig hozta az újabb híreket.
Végül valamivel a Covid előtt érkezett haza Győző, találkoztunk egy eseményen, és kértem, hogy meséljen. A végén ott kötöttünk ki, hogy mi lenne, ha elmondaná ezt az érdekes sztorit, én pedig megírnám könyvben. Eleinte húzódoztam, mert bár újságíró vagyok, könyvet még nem írtam. De végül jött a Covid, lett egy csomó időm, ezért beadtam a derekamat.

– Mi volt a célod? Egyszerűen csak megírni egy jó sztorit, vagy láttál benne edukációs lehetőséget?
– Mint mondtam, sosem volt közöm ehhez a világhoz, de mindig is érdekelt, hogy milyen lehet belülről. Néztem ezzel kapcsolatos filmeket, dokumentumfilmeket, hogy különböző börtönökben milyen az élet. Volt bennem valami szörnyülködéssel vegyes kíváncsiság. Amikor azt hallottam, hogy Győző olyan börtönben van, ahol nincsenek őrök, az nagyon felpiszkálta a kíváncsiságomat, hogy ez mégis hogy lehet?
– Téged mi lepett meg a legjobban?
– A börtönélet kettőssége. Egyfelelő sokkal nagyobb szabadságot ad, mint az európai börtönök. Például hetente kétszer-háromszor van látogatás, amikor a börtön átalakul zsibvásárrá. Bejönnek az ismerősök, barátok, családtagok, és adni-venni lehet a dolgokat. Ez az őrök nélküli börtön éltető ereje. Például a rabok nem kapnak ételt, azt ették, amit látogatáskor kaptak vagy vettek. De igaz ez a tisztálkodószerekre és a ruhára is.
Persze ez a szabadság rengeteg szörnyűséget hozott magával. Helyenként a rabok törvényei még sokkal szigorúbbak is voltak, mint odakint. Ha például valaki lopott, akkor annak egy “vesszőfutáson” kellett végigmennie, amit találóbb lenne “késfutásnak” nevezni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a rabok egymással szemben felsorakoztak, a bűnös pedig végigfutott köztük, és futás közben mindenkinek késsel bele kellett szúrnia egyet.
Voltaképp egy kollektív gyilkosságról beszélünk. Amiben részt kellett venni, mert ha nem veszel részt, akkor te leszel a következő.
– A hírekben időnként olvassuk, hogy drogcsempészeket kaptak el, akik kapszulákba rejtett kábítószert nyeltek. Bevallom, én mindig ilyen kicsi bogyókat képzeltem el, mint amit gyógyszertárban kapunk. A könyvből tudtam meg, hogy azért itt finoman szólva másról van szó. Hogy kell ezt elképzelni?
– Igen, Győző szerint ezek nem ilyen picikék, hanem akkorák, mint mondjuk egy mini mandarin. Egybe lenyelni nem olyan könnyű, főleg, ha valaki stresszesebb. A másik pedig, hogy ha lenyeltél elég kapszulát, azt meg is kell tartani a testben egy fél napig. Ezek a drog utak elindulnak Dél-Amerikából, és az USA-ban vagy Európában érnek véget.
Ehhez is kell egyfelől valamiféle alkalmasság, és megvan a trükkje is, miként lehet lenyelni a kapszulákat.
A könyvben erről is részletesebben írok.
– Már érintettük, hogy ez a börtönélet mennyi veszéllyel járt. A könyv szerint Győző maga is közvetlen életveszélybe került.
– Többször is. Egyszer például álmában le akarták szúrni. Szerencsére ő ezt valahogy megérezte, és még időben felébredt, hogy elhárítsa a támadást.
Annak valószínűleg rasszista indítéka lehetett. Az európaiak helyzetét ugyanis az is nehezíti az ottani börtönökben, hogy arrafelé a fehér ember számít kisebbségnek, és
épp úgy él velük szemben a rasszizmus, mint ahogy mondjuk Európában sokan kirekesztik a színesbőrűeket.
– Ami engem a legjobban megdöbbentett, hogy azok az önkéntesek, akik elvileg azért jártak a börtönbe, hogy segítsenek a raboknak, valójában ők is a drogüzlet részesei voltak.
– Akik a látogatásokra bementek, azok vagy családtagok voltak, vagy segítő szervezetek tagjai, de sokan számításból vettek ebben részt. Sokan egyenesen drogot vittek be a börtönbe, de olyan is akadt, aki a kiszabadult rabokat alkalmazta drogfutárnak.
– Hogy lehet életben maradni hosszú éveken át egy ilyen közegben?
– Győző túlélő típus. Szerintem a kitartás és a fegyelem, amit fiatalon a sport révén felszedett, nagyban hozzájárult, hogy túlélje. Én biztos nem éltem volna túl mindazt, amin ő átesett, de szerintem egy átlagember sem. Amikor bekerült, onnantól azon dolgozott, hogyan kerülhet ki minél hamarabb.
Ő inkább simlis, mint bűnöző, még ha belekeveredett is ebbe a világba. Bármilyen furcsa kimondani, de szerintem bölcsebb, jobb ember lett belőle.
– A szabadulása után még tíz évig nem tudott hazatérni. Mi ennek az oka?
– Leginkább azért nem tudott hazajönni, mert az elmúlt évtizedekben Venezuelában hiperinfláció volt, havonta pár dollárt lehetett megkeresni, amiből még meg is kellett élni, miközben egy repülőjegy került kétszáz dollárba. Ráadásul papírjai sem voltak, a hatóságoktól nem kapta vissza őket, hiába szabadult ki.
– Hogy végül miként tudott mégis hazajönni, az kiderül a könyvből, ne spoilerezzük el. Azt el lehet árulni, mivel foglalkozik most Győző?
– Ő úgy jött haza, hogy senkije, semmije, se egészsége. Miután hazajött, műtétről műtétre járt, és még a felépülés fázisában van. A mai Magyarország nehézségeit kell, hogy túlélje.