Szex, magyarok, épületek – Adrien Brody tökéletes magyarsággal bontja darabokra az amerikai álmot A brutalistában
Az először színészi karriert építő (Tizenhárom, Titokzatos bőr, 24, Funny Games, Melankólia, Sils Maria felhői stb.), majd rendezői pályára lépő (The Childhood of a Leader, Vox Lux, A zsúfolt szoba), és ehhez képest még mindig pofátlanul fiatal (36 éves) Brady Corbet hatalmas léptékű, de alattomosan intim három és fél órás eposza, A brutalista egyszerre életrajzi film egy a II. világháború után (1947-ben) Amerikába emigrált magyar építészről, Tóth Lászlóról (Adrien Brody), ugyanakkor óda is az amerikai álmról, amit aztán darabokra tör a brutalista építmények betonfalain.
Ehhez képest grandiózusabbnak tűnik, mint bármi, ami kigördült az álomgyárból az utóbbi időben. És ez alatt nem feltétlenül a látványt kell érteni (bár A brutalista annak sincs híján), sokkal inkább az ideát.
A sztori végigvezet minket Tóth László életének több évtizedén, aki ugyanúgy nem volt valós személy, mint Charles Foster Kane az Aranypolgárban, vagy Daniel Plainview a Vérző olajban, de mindahányan valóban élt embereken alapultak. A brutalista úgy kezdődik, mintha Tóthot a Saul fiában látnánk, közelről mutatja a kamera, ahogy indusztriális zajok és emberi zsibongás közepette kilép a homályból (sötétségből, pokolból?), amiről kiderül, hogy egy hajó, és épp megérkezett az ígéret földjére, az Egyesült Államokba. Felolvasott leveleken keresztül tudjuk meg (nem mellesleg tökéletes magyar kiejtéssel), hogy László egyedül érkezett az USA-ba, a feleségét, Erzsébetet (Felicity Jones) és annak árva unokahúgát, Zsófiát (Raffey Cassidy) Magyarországon hagyva.
Egy rövid bordélyházi jelenet után (amelyben a Fekete pont sztárja, Mészöly Anna is feltűnik prostiként) a negyvenes évek New Yorkjában, Tóth buszra pattan, és Pennsylvaniába utazik, ahol az unokatestvére, Attila (Alessandro Nivola) él már évek óta amerikai feleséggel (Emma Laird), amerikanizált névvel és egy kis bútorüzlettel, ahol boldogan adja ki Lászlónak a raktárszobát. A férfi ezután megpróbálja megvetni a lábát ebben az új országban, és biztonságban áthozni maga mellé Erzsébetet. Megtalálja őt egy gazdag, a munkáját végre értékelő mecénás, Harrison Lee Van Buren (Guy Pearce), aki megbízza őt egy monumentális épület megépítésével.
László művészi zsenialitását persze félreértik, visszaélnek vele, kifosztják, semmibe veszik, vagyis lényegében a brutalista építészet egész történetét látjuk dióhéjban. Corbet nyilvánvalóan imádja ezt a stílust. A forma és a funkció, a szépség és a borzalom közötti harc Corbet monumentális képeinek minden sarkába beleég.
Felicity Jones és Guy Pearce is életük legjobb alakítását hozzák, utóbbi karaktere például magának az Egyesült Államoknak a metaforája. Aki úgy tűnik, hatalmas lehetőséget ad, és melléd áll, hogy kibontakozhass, de végül is csak kihasznál, a tulajdonának tart, s időnként érezteti is, hogy bármit megtehet veled. Pearce egyszerre tiszteletet parancsoló, hirtelen haragú és nyájas, ugyanakkor félelmetes alakítása végre meghozta az első Oscar-jelölését, ami régóta érett már.
S nem véletlen az sem, hogy Oscar-jelöléseket kapott A brutalista operatőre, Lol Crawley, a zeneszerzője, Daniel Blumberg, és ami a szívünknek tán legkedvesebb, a vágója is, Jancsó Dávid, hiszen mindannyian egészen elképesztő munkát végeztek.
Kétségtelen, hogy nem lesz mindenki csésze kávéja, nem kevés elidegenítő és nehéz képsor is bekerült a filmbe, ám a 3 és fél órás játékidő gyorsan elpörög, a végén pedig összeáll minden. Még egy csavart is kapunk, amire nem is számítottunk, s ami után bizonyosan átgondoljuk mindazt, amin Tóth végigment az évtizedek alatt. A mániáját, a megszállottságát, az alkotóvágyát. Mert mindennek van alapja. Ahogy az épületeknek, úgy az emberek tetteinek, személyiségének is.
