Szárnyas fejvadász 2049: elhasalt a pénztáraknál, de idővel klasszikussá válhat
Másfél héttel a bemutató után már nyilvánvaló: Ridley Scott kult-klasszikusának folytatása, a Szárnyas fejvadász 2049 csúnyán elhasalt a mozipénztáraknál, pedig a nyugati sajtó – a magyar kritikusokkal ellentétben – az egekig magasztalta a filmet. Hiába, az emberek nem fognak kígyózó sorokban állni egy 163 perces korhatáros sci-fiért, főképp azután, hogy minden második kritikus figyelmeztette az olvasókat, hogy véletlenül se valamilyen fordulatokban gazdag akciófilmet várjanak.
Mi mégis el szeretnénk mondani nektek, miért nézzétek meg a filmet, ha eddig még nem tettétek.
A Szárnyas fejvadász folytatása a mostanában népszerű 80-as, 90-es évek nosztalgiának köszönhetően készülhetett el. A felületes szemlélő gondolkodás nélkül odasorolhatná az elmúlt néhány évben újjáélesztett film franchise-ok, sorozatok, nosztalgiamozik mellé. Valójában azonban nagyon távol áll tőlük, sőt,
nagyon távol áll a jelenlegi mainstream hollywoodi filmes felhozatal teljes egészétől is: transzcendens, meditatív hangvételű mozi,
amelyben időről időre látunk ugyan egy-egy akciójelenetet, a játékidő nagy részében azonban inkább Tarkovszijt és Kubrickot idézi a film, mint a kortárs blockbustereket. Szinte hihetetlen, hogy a film ebben a formájában zöld utat kaphatott, pláne, hogy egy 150 millió dolláros stúdiófilmről van szó.
Úgy tűnik, a hollywoodi fejesek elfelejtették, hogy annak idején Ridley Scott eredetije valódi pénzügyi katasztrófa volt.
Az mindenesetre biztos, hogy alaposan túlbecsülték a Szárnyas fejvadász mint brandnév jelentőségét. Mi, nézők mindenesetre jól jártunk, hiszen egy olyan filmmel gazdagodhattunk, ami az évek során kisebbfajta klasszikussá nemesedhet, még ha az eredeti kultikus státuszához nem is érhet fel.
A folytatás ebből a szempontból (is) hű az eredetihez, ami 1982-es bemutatásakor nemhogy a nézőket, de a kritikusokat sem győzte meg. Roger Ebert például híresen gyűlölte, hozzá hasonlóan pedig a nézők többsége is csak évek múltával barátkozott meg a filmmel, és ez csak részben volt köszönhető a később kiadott ilyen-olyan rendezői változatoknak.
Jóval fontosabb ennél, hogy a Szárnyas fejvadász 1982-ben sem volt szokványos mozi: a papírvékony történet helyett sokkal inkább a hangulatra, az erőteljes érzelmekre koncentrált, ám azok, akik megnyíltak a filmnek, felejthetetlen leckét kaptak egy disztópikus jövőről, amelyben már az gépek is emberibbek az embernél.
A folytatás ugyanezt a megközelítést választja, tematikus szinten nem sok újdonságot hoz, de kibővíti, elmélyíti az eredeti filmben tárgyalt témákat, miközben tökéletesen megidézi az eredeti film hangulatát, annak nyomasztó, ugyanakkor zsibbasztóan szép világát. Szó sincs azonban arról, hogy az új film csak egy hommage lenne, ami tiszteletteljesen elismételné a nagy elődben látottakat: 30 év alatt megváltozott a világ, az első film noiros, zsúfolt nagyvárosi világa helyett egy kopár, kietlen világ tárul a szemünk elé, a felvetett kérdésekre pedig jóval sivárabb, kiábrándultabb válaszokat kapunk.
Az első film története kifordítva jelenik meg: míg az eredeti egy olyan emberről szólt, aki androidokra vadászott, és talán maga is gép volt, addig a 2049 egy olyan androidról, akiben felmerül, hogy talán maga is ember. Ryan Gosling is egy fejvadászt alakít, egy újfajta, engedelmesebb replikánst, aki egy megbízatás során olyan rejtélyre bukkan, ami nemcsak az ő életét, de az egész világot megváltoztathatja. A szálak pedig természetesen az első film főszereplőjéhez, Rick Deckardhoz (Harrison Ford) vezetnek. Anélkül, hogy elspoilereznénk a cikket: a film abból a szempontból is méltó folytatása az eredetinek, hogy a cselekmény helyett ezúttal is az érzelmek kerülnek az előtérbe.
A filmet rendező Denis Villeneuve (Sicario, Érkezés) és forgatókönyvírói
gyakorlatilag tökéletes folytatást készítettek egy „folytathatatlan” klasszikushoz.
Abban a korban, amikor a folytatásokat a rajongók lelketlen kiszolgálása és a film termékké silányítása (Star Wars: Az ébredő erő) vagy az eredeti filmek mítoszainak kényszeres átírása (Alien: Covenant) határozza meg, elkészült egy film, ami azon túl, hogy önmagában is értékes, az eredeti filmmel is a legnagyobb tisztelettel bánt, és megőrizte annak kétértelműségét. Ez pedig felér egy kisebbfajta csodával.
