KULT
A Rovatból

Szabó Benedek: Voltam olyan dacos, hogy azok a hangok, amelyek folyamatosan A teljesség felé-t követelték, elhalkuljanak

Megjelent a Galaxisok hetedik lemeze, a „Minket ne szeress!”, amelyen a zenekar ismét egy teljesen új arcát mutatja meg. Ennek kapcsán beszélgettünk a frontemberrel.


Bő két évvel a Történetek mások életéből és hárommal a Cím nélküli ötödik lemez után adta ki a Galaxisok új albumát, amit az orgonás hangzás dominál és nyolc dal kapott rajta helyet.

Szabó Benedeket a koncepció mellett arról is kérdeztük, tudatosan koncerteznek-e mostanában kevesebbet, és van-e benne rossz érzés azzal kapcsolatban, hogy elég sokan lemorzsolódtak a közönségükből.

– 2020-ban különösen sűrű éved volt dalszerzőként: két lemezen összesen több mint 30 számot hoztatok ki. Mennyire könnyen jöttek ezután az új ötletek?

– Az előző album megjelenése után félig viccesen azt mondtam egy interjúban, hogy 2023-ig semmiképp nem akarok kihozni új Galaxisok-lemezt. Ezt komolyan gondoltam, de a megelőző évek történéseit ismerve valójában magam sem hittem. Legnagyobb meglepetésemre mégis az történt, hogy közel két évig semmiféle, Galaxisokhoz kötődő kreatív tevékenységem nem volt. Bár koncertezgettünk, számokat egyáltalán nem írtam és nem is igazán hiányzott a dolog. A többiek szintén el voltak foglalva az egyéb projektjeikkel. Végül 2021 végén kezdett körvonalazódni bennem az a koncepció, amiből a mostani lemez lett.

– Mit gondolsz utólag a Történetek mások életéből lemezről, megszerette a közönség?

– Azt hiszem, a legutóbbi A38-as koncertünkön, novemberben éreztem először igazán, hogy beérett ez a lemez és tényleg nagyon szereti a közönség azokat a dalokat, amiket játszani szoktunk róla. Mindig kell egy kis idő, amíg egy album elér erre a pontra, a zongorás Lehet, hogy rólad álmodtam esetében is hasonló volt a helyzet, bár ott azért nehezíti kissé a dolgot, hogy nem sok számot tartunk műsoron róla. A hatodikról azonnal elkezdtünk játszani rengeteget, és ezek nagy része a hallgatói statisztikákban is előkelő helyen szerepel.

Ennek nagyon örülök, mert bizonyos szempontból ez a zenekar fő műve, amihez foghatót talán sosem fogunk csinálni. A Covid alatti lezárások olyan körülményeket teremtettek, amelyeket a többségünk aligha kíván vissza, de ezeknek köszönhetően úgy alkothattunk, ahogy addig (és feltehetőleg ezután) soha.

– Van olyan dal a 21 közül, amit ma már tölteléknek érzel és nem biztos, hogy megírnád?

– Nincs. Azon a lemezen azt szerettem leginkább, hogy végre elengedhettem az ösztönös impulzusaimat, amelyek mindig is megvoltak bennem. Én alapvetően szeretek sokat lőni a céltáblára, még akkor is, ha egy része mellémegy. A Történetek mások életéből egy nagyon hullámzó hangulatú, és talán hullámzó színvonalú anyag lett, de számomra pont ezért sokkal izgalmasabb, mint egy aprólékosan összerakott, kompakt, tíz számos album. Kicsit olyan, mint egy álomvilág.

– Szinte közhely veled kapcsolatban, hogy nem igazán érdekelnek a közönség elvárásai: mindig olyan stílusban alkotsz, ami épp foglalkoztat. Az új lemezen van olyasmi, amit másképp csináltál volna, ha ez nem így lenne?

– Soha nem írok úgy, hogy közben arra gondolok, “na, ezt biztos nem fogják szeretni, de nem baj, mert szerintem így jó.” Szerintem az alkotás halála, ha az ember elkezd valamilyen külső szempontrendszer szerint írni. Én mindig hittem abban, amit Umberto Eco is elmondott A rózsa neve utószavában, vagy Thomas Mann a Dr. Faustusban: a közönségünket magunk teremtjük meg, nem egy létező közönségnek írunk.

– Mi lett az album koncepciója?

– A közvetlen előzmény, hogy akkoriban, 2021 végén kezdtem nagyon sok spanyol újhullámot, illetve ‘80-as évekbeli magyar undergroundot hallgatni. Az előbbi érdekessége, hogy a Franco utáni Spanyolországban olyan elképesztő kulturális robbanás zajlott le, aminek köszönhetően rengeteg rétegzenekar került át váratlanul a mainstreambe, és kezdte adni akár főműsoridőben a tévé. Utóbbiak közé pedig például a Kőnigh és a Ciklámen tartozott, ami szerintem egy egészen csodálatos, elveszett életmű a hazai könnyűzenében, vagy a szintén kiváló Cséb 80. A fentiek hatására körvonalazódott bennem szép lassan egy olyan belső szempontrendszer, amire fel tudtam húzni a lemezt. Kezdettől fogva egy rövidebb anyagban gondolkodtam, nem akartam tovább nyújtani annál, mint ameddig természetesen nyújtózkodna.

– Hogy találtál rá az orgonás hangzásvilágra, ami szinte az összes dalt meghatározza?

– Érdekes, hogy bár engem világ életemben lenyűgözött a szintetizátorok világa, és a kedvenc zenéim jelentős részében felbukkan ez a hangzás, a Galaxisok életművében mégse jellemző, hogy túl sok szintit vagy orgonát használtunk volna. Régi adósságot törlesztettünk azzal, hogy csináltunk egy jórészt erre épülő lemezt, amelyen én egyetlen hangot sem játszom gitáron. Nyilván ezt a koncepció is hozta magával, ugyanis volt egy szabályrendszer, amit előre kikötöttem már a demók felvételénél: mindennek úgy kell történnie, ahogyan azt négy ember élőben el tudja játszani.

Tulajdonképpen olyan az egész, mintha próbatermi felvétel lenne, egyetlen plusz sávot sem rögzítettünk hozzá. Emiatt maradtak is benne hibák: ha valami nem volt annyira súlyos, azt inkább úgy hagytuk, a zenében nekem sokkal fontosabb a lendület, mint a tökéletesség.

Eldöntöttük továbbá azt is, hogy Ákos mindössze egyetlen, ‘80-as évekbeli kóruspedált használhat, semmilyen más effektet nem. Ezek a keretek szerintem nagyon jót tettek a végeredménynek.

A teljes új lemez:

– A többiek hozzátettek valamit szerzőként, mint ahogy az előző albumon, vagy ez ismét csak a te műved?

– A hatodik lemez valóban teljesen kollaboratív módon készült, a mostani viszont újra inkább hozzám kötődik. Általában kész demókkal érkeztem a próbákra, ezeken maximum finomítottunk négyesben. Egy kivétel van, az Időtlen idők, ami egyébként szerintem az egyik legjobb dal lett végül. Ez úgy született, hogy utolsó, nyolcadik dalnak egy olyan ötletet vittem le a terembe, ami nem volt jó.

Elkezdtük játszani, de mindannyian úgy gondoltuk, hogy ezt inkább ne vegyük fel. Ezután félig viccesen azt mondtam, hogy jó, akkor írjunk helyette egy másikat.

Végül alig 15 perc alatt tényleg összeállt a dal: Laci elkezdte játszani a szuper basszustémát, Soma dobolt rá valamit, Ákos pedig rájátszott egy fantasztikus, Systers of Mercy-s gitártémát. Egyetlen alkalommal próbáltuk el, pár nap alatt írtam rá egy szöveget, majd egyből fel is vettük.

– A szövegek írása során mi inspirált, voltak-e konkrét élmények előtted?

– Inkább úgy mondanám, hogy a számok javarészében a zene és a koncepció szolgálatába álltak. A szövegek is az imént említett a stílussal, műfaji jellegzetességekkel próbáltak játszani, sok olyan van közöttük, ami egyszerűen csak jól hangzott. Akadnak olyanok, amelyek jelentése számomra is rejtély, viszont nagyon jól illeszkednek a zenéhez.

– Hogyan fog felépülni a koncertprogram ezután?

– Aki az utóbbi pár évben járt a Galaxisok koncertjeire, az tudhatja, hogy 95 százalékban mindig az utolsó pár lemezünk anyagát játsszuk, régebbi dalokhoz nem igazán szoktunk visszanyúlni. Ez most is így lesz, a 8 új dal mindegyike el fog hangzani az összes koncerten, azt pedig majd eldöntjük, a másik 8-10 szám hogyan fog összeállni. Ugyanakkor azzal sem árulok el nagy titkot, hogy a műsor gerincét várhatóan a hatodik lemez adja majd a hetedik mellett.

– A második albumot, aminek alighanem a legtöbb rajongót köszönhettétek annak idején, továbbra sem szeretted meg?

– Nem, de ezen gondolkodni se igazán szoktam már mostanában. Elég sok idő eltelt azóta, és azt hiszem, voltam olyan dacos, hogy azok a hangok, amelyek folyamatosan A teljesség felé-t követelték, elhalkuljanak.

Akinek ez nem tetszett, valószínűleg már lemorzsolódott, és ehhez minden joga megvolt. Akik viszont velünk maradtak és továbbra is követnek bennünket, valószínűleg már ismerik az utat, amin járunk, és jól “domesztikálva” vannak ebből a szempontból.

– Semmilyen rossz érzés nincsen benned azzal kapcsolatban, hogy érezhetően kevesebb ember kíváncsi rátok most, mint a legsikeresebb időszakotokban?

– A zenekar népszerűsége valóban 2017-18 környékén volt a csúcson, ha szerettem volna azt a vasat addig ütni, amíg meleg, megtehettem volna. Részemről meglehetősen tudatos visszahúzódás volt a csigaházba, hogy nem így tettem, mert szerintem a Galaxisok életműve kívülről nézve ha nem is példa nélküli itthon, de nagyon különleges.

Számomra nagyon sokat jelent, hogy ennyire kacskaringós és kísérletező pályát járunk. Szerintem zeneileg is jót tett nekünk, hogy nem akartunk az új magyar alterhősökké válni, ehelyett magmaradtunk egy sokkal önjáróbb úton.

A lemezbemutatót például a Gólyában tartjuk, de nem azért, mert úgy gondoltuk, hogy ennél nagyobb helyet már ne tudnánk megtölteni. Egyszerűen szerettem volna, ha végre egy olyan klubban mutatjuk be az új albumot, ami tökéletesen illeszkedik annak koncepciójába. Ehhez pedig a Gólyánál keresve sem találhattunk volna jobb helyet, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem fog mindenki beférni.

– Megélhetés szempontjából támaszkodsz a Galaxisokra?

– Kiegészítésként mindannyian támaszkodtunk, illetve támaszkodunk rá, egzisztenciálisan ugyanakkor soha nem volt létfontosságú. Nálunk mindig mindenki dolgozott a zene mellett, és ez nem egy kényszer, hanem tudatos döntés. A kulcsszó az, hogy semmi sem muszáj: oda megyünk el játszani és olyan lemezeket csinálunk, ahová és amilyeneket épp szeretnénk. Ez a szabadság pedig csakis annak köszönhető, hogy nem ebből élünk.

– Az a benyomásom, mintha egyébként is eléggé takaréklángon működne a zenekar, nagyjából a Covid utáni újraindulás óta. Ez tudatos döntés, vagy felkérésből is kevesebbet kaptok, mint korábban?

– A Covidot követően eleve nagyon kevesen tudtak visszaállni arra a koncertszámra, ami előtte jellemző volt. Csomó hely bezárt, a fesztivállufi is kipukkadt, akik pedig megmaradtak, kétszer meggondolják, kiket hívjanak el. Az viszont, hogy vidéki turnékat vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon takarékon bonyolítunk, tudatos döntés. Nem sokkal a lezárások feloldása után volt egy zenekari találkozónk, ahol arra jutottunk, hogy nem feltétlenül szeretnénk már a klasszikus őszi és tavaszi turnéciklusokat végigcsinálni újra meg újra. Lesz idén tavasszal is néhány vidéki koncertünk, de közel sem annyi, mint régen. A nyári fesztiválokra természetesen elmegyünk, ha hívnak, és szerencsére elég sok helyre hívnak.

– Tavaly óta egy újonnan alakult zenekarnak, a perui chichát játszó Litumának is tagja vagy. Ez mit ad neked a Galaxisokhoz képest?

– Ugyanolyan fontos számomra, mint a Galaxisok, ugyanakkor teljesen más érzés és szerep. A Litumában, bár én alapítottam a zenekart, egyszerűen csak egy nagyon alázatos basszusgitáros vagyok, egyáltalán nem próbálom a kreatív elképzeléseimet ráérőltetni a többiekre. Van egy csodálatos gitárosunk, Tisza Gergő, aki a saját számaink többségéért és a hangzásunkért is felel. Bár mindannyian ismerjük a chichát, mint műfajt, mégis ő az együttes zenei vezetője. Nagyon várom, hogy megjelenjen az első, 4 számos EP-nk, amit még tavaly vettünk fel. Szerencsére koncertezni és egy-két fesztiválra is hívnak már bennünket.

– Cz.K. Sebő zenekarával is fellépsz időnként basszusgitárosként, ott szintén ez a hozzáállásod?

– Ott nagyon sporadikusan játszom, mivel Sebőnek is számos másik projektje van. A triója néha tetszhalott, aztán feléled és olyankor van egy-két koncert, általában tőle függ, hogy mennyi. A dalszerzésbe nála se folyok bele, basszustémák terén ugyanakkor nagyobb fokú autonómiával rendelkezem. Végső soron viszont ez is egy abszolút támogató szerep Somának és nekem, hogy kialakíthatjuk azt a ritmusszekciót, ami Sebő csodálatos számainak a megszólaltatásához kell.

Én nagyon szeretek a háttérbe húzódva zenélni, minél tovább játszottam a Galaxisokban, annál inkább vágytam ilyesfajta szerepre is.

– A Zombie Girlfriendet teljesen félretetted?

– Kezdem úgy látni, hogy a Zombie Girlfriend 7 évente mutat aktivitást, szóval mivel 2018-ban jelent meg utoljára lemezünk, egyelőre még ráérünk… Ez mindig egy változó tagságú projekt volt, ami időről időre feltámadt, persze vannak azért stabil pontjai: például Kádár Eszter, akivel a legrégebb óta zenélek együtt (már amikor épp működik a zenekar), illetve Laci is nagyon régóta benne van. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy lesz egy új album valamikor a közeljövőben, nekem ezek általában impulzusszerűen szoktak jönni. Erőltetni mindenesetre nem szeretném.

– Azon gondolkodtál már, a Galaxisokat merre viszed tovább? Van olyan stílus, amit még nem próbáltál ki, de szeretnél?

– Volt már olyan a Galaxisok történetében, hogy amikor megjelent egy lemezünk, már tudtam, milyen lesz a következő, de most nincs ilyen elképzelésem. Az ugyanakkor megfordult a fejemben, hogy a zenekar pályaívének tökéletes lezárása a szövegközpontú első lemezek antitéziseként egy teljesen instrumentális album lenne. Nem szeretném megijeszteni a közönséget, de könnyen lehet, hogy erre egyszer még sor fog kerülni. Most viszont ha van is koncepció, az annyi, hogy megpróbálunk együtt számokat írni a próbateremben. Úgy érzem, a szintetizátorokban még bőven akad potenciál, szóval könnyen lehet, hogy ezek megmaradnak, de hogy merre visz minket a zene, az egyelőre számomra is rejtély.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Az első rész a legerősebb a hat közül - Megjelent a Fekete tükör legújabb szezonja, de nem örülhetünk neki felhőtlenül…
A Fekete tükör minden epizódja gyakorlatilag egy különálló rövidfilm, amely a társadalom és a technológia kapcsolatának a sötét oldalát vizsgálja. Egy igazi zsánereken átívelő depresszív kaland. Lássuk milyen lett a hetedik évad!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. április 14.



A Fekete tükör egy brit kezdeményezés volt 2011-ben. Megpróbálták Az alkonyzóna hangulatát átemelni az angol Channel 4 csatorna segítségével. 2014 után úgy tűnt, a csatorna nem tudja finanszírozni az emelkedő költségeket, egy pár év kihagyás után jött a Netflix, és új életet lehelt a sorozatba, természetesen mérhetetlen mennyiségű pénzzel karöltve.

Amint megnyíltak a pénzcsapok, Charlie Brooker alkotó előtt kinyílt a világ, és a visszafogottabb brit költségvetés után igazán el tudott szabadulni a képzelete.

Több nagynevű sztár is szerepelt egy-egy epizódban. Sokak szerint ez nem tett feltétlenül jót a sorozatnak, mert sokkal kommerszebb részeket eredményezett. Én nem így gondoltam, alapvetően mindig jól szórakoztam a Fekete tükrön, már ha lehet ilyet írni egy hihetetlenül depresszív műről.

Mert mi is a Fekete tükör? Kell hozzá egy speciális hangulat, az biztos. Egy kegyetlen, maró humorú, sokszor disztópikus jövőt lefestő antológia-sorozat. Ez azt jelenti, hogy az epizódok ugyanazon a Földön játszódnak, de mégsincs igazán kapcsolat a részek között. Zsánereit is folyamatosan váltogatja, az egyik rész horror, a másik sci-fi, de lehet szatíra is.

Ami sokszor közös a történetekben, az egy új technológia, ami a jövőben megváltoztatja a világot. Egy külső agyi szinopszischip, ami rengeteg lehetőséget ad a forgatókönyvíróknak.

Sok rész azt mutatja be, hogy ennek az új technológiának milyen felhasználási lehetőségei vannak, és milyen visszaéléseknek nyit kapukat, akár az igazságszolgáltatásban, vagy a szórakozásban. A Fekete tükör nem szégyenlősködik, a sorozat nagy része erősen 18+-os, főleg, ha a brit epizódokat is nézzük. A Netflix úgy érzem, visszavett azért a bemutatott szörnyűségekből.

Eddig minden új évadot ünnepként kezeltem, engem nem idegenített el a piros streamingszolgáltató jelenléte, örültem, hogy újabb részeket tartogat számomra a Tükör. Legalábbis eddig. Az előző évad sem töltött el teljes megelégedettséggel, de úgy gondoltam, ez biztos csak egy gyengébb eresztésre sikeredett. Mostanra viszont elértünk oda, hogy ebben a szezonban több az elmegy/rossz epizód, mint a kiemelkedő rész. A hetedik évad szerintem még gyengébbre sikerült, mint az előző. Az első rész a legerősebb a hat közül.

Úgy éreztem, ez az epizód nemcsak egyszerre fricska a Netflix és mindenféle előfizetéses szolgáltatás orra alá, hanem egyben az egészségügy komoly problémáit is górcső alá vevő dráma.

Tényleg remek rész, a színészek is szuperek, a forgatókönyv ugyan kitalálható, de nagyon hatásos. Egészen meglepődtem, milyen jól sikerült a Mindennapi emberek című rész. Nem teljesen a szokásos agyi szinapszis modult használta, hanem ennek egy „streaming” orvosi verzióját, ami adott valami pluszt az eddig megismertekhez, és tényleg izgalmas nyitányt eredményezett.

Aztán jött a második rész, egy csavaros paranoid thriller, amely ugyan minőségben visszaesés az elsőhöz képest, de szórakoztatásban úgy éreztem, magas szinten tudott maradni. A végén lévő fordulat és a magyarázata ugyan elképesztően bénára sikerült, de az odáig vezető út megéri, hogy megnézzük. Nem kiemelkedő, de szórakoztató darab lett. Ekkor még bizakodtam. Ami rögtön el is tűnt a harmadik epizódra. Itt előkerült a szokásos technológia, csak megint egy másik felhasználási módját találták ki. Ám az alapötlet szerintem nagyon erőltetett.

Egy filmforgatáshoz használták fel a virtuális teret mesterséges intelligenciával irányított színészek alkalmazásával.

Akik tudják, hogyan zajlik egy forgatás, azok valószínűleg szörnyülködtek a Hotel Reverie epizódon. Emellett a casting is nagyon félrement. Awkwafina semmit nem tett hozzá a részhez, Issa Rae pedig mint főszereplő színész, aki egy színészt alakít, borzasztó. Egyedül Emma Corrint tudom dicsérni, mint az egyik főszereplőt, aki egy mesterséges intelligencia által alakított színészt játszik. Értem, mi volt a cél, Hollywood aranykorát kicsit dicsőíteni, és a problémáit elővenni, de szerintem ez a rész teljesen félrement. Nemcsak, hogy tisztelgés nem volt az igazi a téma iránt, de a kritika is gyenge volt. A remake-ek feleslegességére is rosszul hívta fel a figyelmet, pedig lehetett volna ezzel mit kezdeni. A vége hatásos, de nem érte meg az utazást sajnos. Itt kicsit alább hagyott a lelkesedésem.

A negyedik résznél egy pillanatra örültem, majd gyorsan elkámpicsorodtam. Én nagyon szerettem a 2018-as interaktív, tévén játszható, különálló kalandjáték részt, a Bandersnach-et. Úgy kell elképzelni, mint a 80-as években divatos kalandjáték-kockázat könyveket, csak tévére átültetett mechanikával. Nagyon érdekes, de maga a történet nem volt annyira jó.

Nos a negyedik epizód a Bandersnach spirituális folytatása.

Eléggé hasonló a hangneme és a stílusa, természetesen a kalandjáték-trükkön kívül. Ám itt is elcsúsztak sok banánhéjon. A csavar az első pillanatban kitalálható, a múltban játszódó részekben pedig nincs igazi újdonság, és az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. A színészek jók, de ennyit tud.

A folytatásban megint a szokásos ötletet használják fel új köntösben. Ám itt működik a dolog! Az ötödik részben most egy elhunyt halotti beszédében ad segítséget az agyi chip, egy volt szerelem szemszögéből. Paul Giamatti fiatalkori, első és igazi szerelme elhunyt.

Elsodorta őket egymástól az élet, de a férfi mindig is szerette a nőt. Fényképek és egy mesterséges intelligencia segítségével Giamatti visszaemlékszik a történtekre.

Elképesztően melankolikus és hatásos a sztori. Oda merem tenni a legjobb Fekete tükör-epizódok mellé. Nem a megszokott maró, rosszindulatú történet, hanem a keserédes, szomorkás, drámai darab. Gyakorlatilag az egész egy kamaradráma Giamattival és Patsy Ferrannal, ami nagyon működik.

Végül elérkeztünk a nagy fináléhoz. A duplarész hosszúságú utolsó epizód a nagy sikerű negyedik évad USS Callister című epizódjának a közvetlen folytatása. A sorozat életében ez az első ilyen direkt „második rész”. Hangulatos, de nem tud igazán semmi újat mutatni.

Kicsit még úgy is érzem, hogy visszamenőleg leminősíti a USS Callistert. Az akkor lezárt történetet gyakorlatilag semmissé teszi, nem épít rá, hanem elszúrja annak befejezését.

Kicsit olyan érzésem támadt, hogy kötelező volt ez az epizód, mert Cristin Milioti és Jesse Plemons is azóta nagyobb név lett. Emiatt már egy rossz szájízzel kezdődik az egész. A régi epizódból szinte mindenki visszatér, egyedül az érdekes arcú Michaela Coel hiányzik, de ha igazak a hírek, akkor egy másik forgatás miatt nem tudott részt venni ebben. Úgy érzem, a USS Callister: Into Infinity elköveti az összes hibát, amit egy folytatás el tud: nagyobb, hosszabb és totál felesleges. A színészek ügyesek, de itt is ennyit tudok kiemelni. A sci-fi téma működik, a szokásos technológia itt is jelen van, a befejezés próbál nagyot húzni, de nem érzem jónak a megoldást. Kicsit inkább béna.

Tehát összegzésként, ha valaki csak a jó részeket akarja megnézni, akkor elég az első és az ötödik epizódot elindítania. Minden más csak felesleges sallang. Amit nagyon sajnálok. Az igazság az, hogy egyre több jobbnál-jobb antológiasorozat készül, az Amazonos Secret Level, a Tales from the Loop, vagy a szintén Netflixes Love Death and Robot is jobb részeket adott nekünk az utóbbi időben, mint a Fekete tükör az elmúlt pár évadban. Ha sikeres lesz, biztos érkezik majd a nyolcadik évad, de valami újat kellene mutatnia Brookeréknek, mert ez a biztonsági játék túl unalmas, és nem lesz elég hosszútávon. Tényleg sajnálom…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Komoly bakival ért véget a Hunyadi sorozat záróepzódja
Nem valószínű, hogy a tévedés utólag elhomályosítaná a rendkívül népszerű széria sikerét, mindenesetre egy kis odafigyeléssel el lehetett volna kerülni.


Elképesztő sikere volt a Hunyadi sorozatnak, amibe tényleg apait-anyait beleadtak a készítők: mind látványvilágában, mind történetmesélésében, mind a színészek játékában új korszakot hozott a magyar mozgóképkészítés világába.

A hírekbe sokszor a fülledt erotika miatt bekerülő sorozat utolsó részének utolsó perceibe ugyanakkor egy komoly baki csúszott be, amit egy kis odafigyeléssel el lehetett volna kerülni – vette észre az ATV.hu.

A mű természetesen szabadon kezeli a történelmi eseményeket, de azért arra igyekeztek vigyázni a készítők, hogy tárgyi tévedések ne rontsanak az élvezeti élményen. Az utolsó rész utolsó perceiben azonban a záró feliratban azt lehet olvasni, hogy az V. László után a következő magyar királyt, Hunyadi Mátyást „a Duna jegén koronázták meg”.

Azon túl, hogy a Duna jegén történt eseményeket a történészek ma már egységesen cáfolni szokták,

azt soha senki nem is állította, hogy maga a koronázás is Duna jegén történt volna – a legenda szerint csak Mátyás királlyá választása történt ott.

Történelmi tény, hogy Hunyadi János fiát csak évekkel később, 1464. március 29-én koronázták meg, ráadásul a Dunától jócskán messze, Székesfehérváron.

A sorozat népszerűségének azonban ez a tévedés valószínűleg mit sem fog ártani: a Hunyadi – A Holló felemelkedése húsvétvasárnaptól ráadásul már a Netflixen is elérhető.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Megijedt a sztárságtól, amikor tiniként a szoknyája alá akartak fotózni – A 35 éves Emma Watson visszavonult, és új kihívásokat keres
Oscar-díj helyett inkább PhD-t akar szerezni, a sok pénzt hozó filmek főszerepei helyett pedig inkább a nők egyenjogúságáért küzd.


Emma Charlotte Duerre Watson 1990. április 15-én született Párizsban, Jacqueline Luesby és Chris Watson angol ügyvédek gyermekeként. A családi háttere intellektuálisan és kulturálisan egyaránt gazdag, francia és angol hatások alakították Emma korai éveit. Ötéves koráig élt az öccsével, Alexszel együtt a Párizs melletti Maisons-Laffitte-ben, a szülők azonban ötéves korában elváltak, így a gyerekek ekkor Angliába költöztek, hogy az édesanyjukkal éljenek Oxfordshire-ben, a hétvégéket pedig apjuk londoni házában töltötték (később született még három féltestvére – Toby, Lucy és Nina – az apja új házasságából). Oxfordban a Dragon Schoolba járt 2003-ig, eddigre azonban már ismert színész volt az első két Harry Potter-filmnek köszönhetően.

Egyébként kb. hatéves korától kezdve a színészet érdekelte a leginkább, és szülei beleegyezésével a Stagecoach Theatre Arts oxfordi intézményében, egy részidős színházi iskolában képezte magát, ahol éneklést, táncot és színészetet tanult.

„Mindig is szerettem ezt a világot. Sokszor szerepeltem iskolai színdarabokban, és gyakran léptem fel a családom előtt. De 9 éves koromban kaptam először igazi ízelítőt a hivatásos színészetből. Akkor még nem tudtam, hogy ez megváltoztatja az életemet” – mesélte Watson a Vogue-nak egy 2018-as interjúban.

Tízéves korában már fellépett a Stagecoach produkcióiban és iskolai darabokban, de a Harry Potter-franchise előtt soha nem játszott hivatásszerűen.

Hermione 10 éve

A színészi útja aztán 1999-ben, kilencéves korában drámai fordulatot vett, amikor elkezdődött a szereplőválogatás J.K. Rowling Harry Potter-könyvsorozatának filmadaptációjához. Watsont a drámatanára bátorította, hogy próbálja ki magát a castingon, kezdetben azonban nem volt tisztában a projekt nagyságrendjével: „Nem éreztem az elején, hogy milyen nagyszabású dolgokról van szó. A könyvekről sem tudtam sokat, de azt igen, hogy Hermione karaktere zseniális. Amikor a drámatanárom azt javasolta, hogy jelentkezzek a meghallgatásra, azt gondoltam, hogy szórakoztató élmény lesz, de nem igazán számítottam arra, hogy bármi is lesz belőle. Csak a tőlem telhető legjobbat akartam nyújtani. Majd folyamatosan kérték, hogy jöjjek vissza, és kezdtem úgy érezni, hogy valami igazán különleges dolog részese vagyok. Amikor pedig felhívtak, hogy megkaptam a szerepet, akkor döbbentem rá igazán: az életem soha többé nem lesz ugyanaz, mint eddig."

Watson, akit 2000-ben választottak ki több ezer lány közül Hermione Granger szerepére, ez a döntés pedig kulcsfontosságúnak bizonyult a karrierje szempontjából. Az első rész, a Harry Potter és a bölcsek köve 2001-ben került a mozikba, Watson alakítása pedig széles körben váltott ki elismerést. A fantasyfilmek sikere egyik napról a másikra sztárrá tette őt, az újonnan szerzett hírnév azonban számos kihívással járt együtt.

Bár Watson már fiatalon reflektorfénybe került, eltökélt szándéka volt, hogy a népszerűség nem árnyékolja be a színészet iránti szenvedélyét. A Harry Potter-filmek (nyolc epizód 2001-től 2011-ig) alatt próbált egyensúlyozni az iskolai tanulmányai, a magánélete és a szakmai karrierje között. A világsztársággal járó nyomás ellenére ugyanis nagyon komolyan vette a tanulmányait, és keményen dolgozott azért, hogy megőrizze életében a normalitás érzését. „Tudatos döntést hoztam: nem akartam, hogy az életem csak a Harry Potterről szóljon. Fontos volt számomra, hogy folytassam a tanulmányaimat, és a színészkedésen kívül más érdeklődési körökkel is foglalkozzam. Nem akartam, hogy egyetlen szerep vagy film határozza meg az életemet” – mondta erről.

Mindenkit leiskolázott

A Dragon School, vagyis az általános suli 2003-as befejezése után Watson az oxfordi Headington Schoolba ment tovább. A Harry Potter-forgatásokon való tartózkodása során őt és színésztársait, Daniel Radcliffe-et (Harry Potter), Rupert Grintet (Ron Weasley), Tom Feltont (Draco Malfoy) és a többi gyereket naponta akár öt órán át korrepetálták.

Emma aztán 2006 júniusában tíz tantárgyból tett záróvizsgát, amelyek közül nyolcat A* (csillagos ötös), kettőt A (ötös) eredménnyel zárt.

A gimnázium befejezése, vagyis az érettségi után szünetet tartott a tanulmányaiban, hogy 2009 februárjától a Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1. és 2. részének forgatására koncentráljon, de azt állította, hogy utána tovább akar tanulni.

Később megerősítette, hogy a Brown Egyetemet választotta Providence-ben, Rhode Islanden. 2011 márciusában, 18 hónapos egyetemi tanulmányok után aztán bejelentette, hogy „egy vagy két félévre” halasztást kér. Végül az utóbbira került sor, elmondása szerint így négy helyett öt évbe telt, hogy megszerezze a diplomáját angol irodalomból a színészi munkái miatt. 2014. május 25-én diplomázott a Brown Egyetemen. Ennyi azonban nem volt neki elég. Kilenc évvel később, 2023-ban elkezdte a mesterképzését az Oxfordi Egyetemen, idén pedig teljesítette a követelményeket, és továbblépett, hogy megszerezze a PhD-jét.

A Varázsvilág után

Az utolsó HP-film, a 2011-es Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész után Emma nagy kihívás előtt állt: hogyan lépjen tovább a karrierjében, miután eljátszotta azt a karaktert, amely egy évtizeden át meghatározta őt. Úgy döntött, másféle szerepeket keres, és próbálja elkerülni a beskatulyázást. A poszt-Harry Potter-éra első filmje a 2011-es Egy hét Marilynnel lett a számára, bár abban még csak egy nagyobb mellékszerepeket alakított. Korábban a Harry Potter-epizódokon kívül csupán egy tévéfilmben szerepelt (2007: Ballet Shoes), és egy animációs filmben szinkronizált (2008: Cincin lovag). Az első főszerepét a 2012-es Egy különc srác feljegyzéseiben játszotta, amelyet Stephen Chbosky a saját regényéből írt és rendezett. Watson alakította Samet, egy összetett és sebezhető tinédzsert, aki a kamaszkor megpróbáltatásai között próbál navigálni. A szerep merőben eltért Hermionétól, és lehetővé tette Emma számára, hogy megmutassa az érzelmi mélységét és sokoldalúságát színésznőként. Sokan máig a legjobb alakításaként emlegetik.

A következő években Watson több filmben is szerepelt, köztük a Lopom a sztáromban (2013), az Itt a végében (2013), a Noéban (2014), A kolóniában (2015), a Regressionben (2015), A körben (2017) és a Kisasszonyokban (2019), bizonyítva, hogy képes alkalmazkodni a legkülönbözőbb műfajokhoz, a drámától a fantasyn át a pszichológiai thrillerekig. A Harry Potterekhez fogható legnagyobb sikerét a 2017-es A szépség és a szörnyeteggel, vagyis az 1991-es Disney-animáció élőszereplős feldolgozásával érte el, amelyben a főszerepelő Belle-t alakította, és amely több mint egymilliárd dolláros bevételt ért el szerte a világon. A 2019-es, Greta Gerwig-féle, 6 Oscar-díjra jelölt Kisasszonyok után azonban úgy döntött, egy időre visszavonul a színészkedéstől, és életének más aspektusaira, többek között a tanulmányaira és aktivista tevékenységeire koncentrál.

A sztárság amúgy is mindig megviselte, bár tisztában volt azzal, mekkora hatással van az emberek életére. „Találkoztam olyan rajongókkal, akiknek az arcom rá volt tetoválva a testükre, illetve olyan emberekkel is, akik a Harry Potter-könyvek segítségével vészelték át a rákot” – magyarázta a színésznő, akire a karrierje kezdete, vagyis kislánykora óta kiemelt médiafigyelem szegeződik.

A 18. születésnapján például a lesifitósok megpróbáltak a szoknyája alá fotózni, és számos zaklatás áldozata volt. A biztonsági aggályokra hivatkozva épp ezért nem is készít például szelfiket a rajongókkal, szívesebben beszélget velük szemtől szemben.

Aktívan a nőkért

Emma sok fontos társadalmi ügy mellé állt oda szenvedélyesen. Kiállt például a nemek közötti egyenlőség és a nők jogainak védelmében, az ENSZ jószolgálati nagyköveteként is tevékenykedett, és elindította a HeForShe nevű kampányt, amely arra ösztönzi a férfiakat, hogy vegyenek részt a nemek közötti egyenlőségért folytatott küzdelemben. „Mindig is hittem abban, hogy ha van egy platformod, akkor felelősséggel tartozol azért, amiben hiszel. Ez nemcsak a színészkedésről szól, hanem arról is, hogy használd a hangodat azért, hogy változást hozz létre a világban” – magyarázta a színésznő, aki emellett az oktatásra, a fenntartható divatra és a mentális egészségre összpontosító kezdeményezésekben is részt vett. Olyan ügyeket támogatott többek között, mint a Malala Alapítvány, amely a lányok oktatását segíti elő, 2016-ban pedig társalapítója volt a „Közös polcunk” nevű feminista könyvklubnak, ahol az egyenlőség, az identitás és a társadalmi igazságosság témáit feltáró olvasmánylisták felett kurátorkodott.

2019-ben Emma bekerült a Kering francia luxusdivat-konglomerátum igazgatótanácsába, ahol a divatipar fenntarthatóságáért és etikus gyakorlataiért szállt síkra. A Keringnél betöltött szerepe összhangban van a fenntartható divat iránti régi elkötelezettségével, s gyakran dolgozik együtt olyan márkákkal, amelyek a környezetbarát anyagokat és az etikus gyártási gyakorlatokat helyezik előtérbe.

Watson ugyanakkor beiratkozott egy kreatív írói programba is, feltett szándéka ugyanis, hogy a kamera mögötti szerepek felé is forduljon, szeretne forgatókönyveket írni és filmeket rendezni. Ki is próbálta már magát ezekben, a Pradának például készített egy reklámfilmet (2022: Prada Paradoxe), illetve már írt egy színdarabot is.

„Annyira örülök, hogy megtettem a színészkedéstől való eltávolodást, mert úgy érzem, hogy van saját hangom, kreatív terem és szuverenitásom, amikről korábban nem volt tudomásom” – mesélte erről.

Röviden együtt, vagy egyedül

Emma, bár már 35 éves, sosem volt 2 évnél hosszabb kapcsolata, és gyermekei sem születtek még. Egy interjúban azt mondta, a magánélete magánügy, így arról sosem szokott nyilatkozni, így általában akkor tudni csak, hogy van valakije, amikor megjelenik az illetővel egy hivatalos eseményen, vagy a fotósok elcsípik őket az utcán. 2015 és 2017 között pl. két éven át volt kapcsolatban a tech-vállalkozó William Knighttal, 2018 és 2019 között pedig a színész Chord Overstreettel (Glee – Sztárok leszünk, Acapulco) randevúzott. 2019-ben azt mondta magáról, hogy szingli, sőt, az „önpartner” kifejezéssel jellemezte magát, vagyis, hogy nem egyedülálló, hanem a saját maga társa. Aztán mégis jöttek további férfiak az életébe: 2021-től 2023-ig például az üzletember Brandon Greennel járt, a legújabb udvarlója pedig egy oxfordi iskolatársa, egy bizonyos Kieran Brown, akivel először 2024 júliusában látták csókolózni.

Az intenzív hírnévvel való megküzdésről egyébként fiatalkorától kezdve azt mondta, hogy a saját identitásában való gyökerezés segített neki végül „megtalálni a békét”, ebben pedig hatalmas segítségére volt a jóga. Emmát tehát már hat éve hiányolhatják a rajongói, és számukra rossz hír, hogy továbbra sem kereshetjük őt filmekben, sorozatokban, egyelőre nincsenek színészi előjegyzései. Nagyobb az esély arra, hogy a PhD-je megszerzése után forgatókönyvíróként és/vagy rendezőként olvashatjuk majd a nevét egy-egy film stáblistáján.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A Bűnösök dögös, fülledt, bizsergető, véres, brutális, elképesztő – A Creed és a Fekete Párduc rendezőjének új zenés horrorja az év kiemelkedő mozis élménye
Képzeljük el az Alkonyattól pirkadatigot az 1930-as évek amerikai délvidékén fekete blueszenével és ír vámpírokkal! Vérbő 137 perc következik.


Csoda, hogy behozták a magyar mozikba a Bűnösöket. Persze nem azért, mert a főszereplő Michael B. Jordan vagy a rendező Ryan Coogler ne lennének itthon is ismertek. Hiszen egyrészt ők ketten együtt szinte elválaszthatatlanok, mivel közösen forgatták A megállót (2013), a Creed: Apollo fiát (2015) és a Marvel-féle Fekete Párducot (2018), másrészt Jordant még olyan további darabokban is megkedvelhettük, mint az Aranytartalék (2001), a Drót (2002-es epizódok), Az erő krónikája (2012), a Csajkeverők (2014), A Fantasztikus Négyes (2015), A kegyelem ára (2019), a Bűntudat nélkül (2021) és persze a további Creed-filmek (2018, 2023), amelyek közül a harmadikat ő is rendezte.

Szóval velük akár a magyar mozikba is be lehet csalogatni a nézőket.

Sokkal inkább azért volt merész vállalás a hazai forgalmazás, mivel a témára nem igazán tud rezonálni egy átlag hazai moziba járó: 1930-as évek, amerikai délvidék, fekete közösség, blueszene… Soroljuk még? A felszínen, pontosabban a Bűnösök első felében ezt kapjuk, bár már ez sem piskóta.

Egy Chicagóban gengszterkedő ikerpár, Smoke (Michael B. Jordan) és Stack (Michael B. Jordan) térnek haza pénzzel kitömve gyapotültetvényes szülővároskájukba a sztori elején azzal a céllal, hogy a helyi, használaton kívüli malomból egy szórakozóhelyet rittyentsenek a város fekete közössége számára: exkluzív piák és kaják, nem utolsósorban pedig a legjobb zenészek asszisztálásával. A talpalávalóról többek között a helyi veterán muzsikus, Delta Slim (Delroy Lindo) gondoskodik, valamint az ikrek unokaöccse, a már fiatalon is profi gitáros-énekes Sammie. (az énekes-dalszerző Miles Caton filmes debütálása), történetünk kvázi főhőse. A sztori első felében Smoke és Stack ezt a nyitóbulit próbálják összehozni, annak minden részletére kitérve, miközben a városbeli múltjukkal és annak szereplőivel, traumáival is szembe kell nézniük újra.

Majd hirtelen kapunk egy több, mint éles váltást. Valami természetfeletti erő üti fel ugyanis a fejét, pontosabban egy vámpír egy fiatal fehér fickó, Remmick (Jack O’Connell) testében, aki szeretné meghívatni magát az ikrek bulijába egy vérgőzös este reményében…

Igen, ha ez ismerősen hangzik, az nem véletlen, a Bűnösök dramaturgiája ugyanis erősen megidézi az 1996-os Alkonyattól pirkadatigot, ám míg Robert Rodriguez menő filmje a puszta szórakoztatás jegyében fogant, addig a Bűnösökbe Coogler nem kevés tematikát sűrített bele. Természetesen benne van a rasszizmus kérdése, a Jim Crow-féle szegregációs törvények, ugyanakkor a zene és az „ördög” kapcsolata is igen hangsúlyos.

Klasszikus toposzok bukkannak itt fel, miszerint az igazán tehetséges zenészek, előadók azért lettek ennyire kiemelkedők, mert eladták a lelküket a vén patásnak? Egyáltalán a blueszene (és bármilyen új, az előző generáció számára furcsa/értékelhetetlen/meg nem értett muzsika) az ördögtől való? Hogy annak hívására az emberek, kiszakadva a valóságból, áhítatban adják át magukat buja vágyaiknak, mint a tánc, a szex, az alkohol és a drogok?

E világi és túlvilági ösztönök, kultúrák (a vámpírok által megtestesített ír bevándorlók), rasszok, sőt idősíkok összeütközése, van itt minden. Mindezt pedig egészen parádés jelenetek kíséretében kapjuk az arcunkba. Az egyikben például tanúi lehetünk annak, ahogy a bulin a múlt, a jelen (’30-as évek) és a jövő zenei stílusai keverednek, s mindhárom kor képviselői egyszerre és együtt ropják egy nagyszabású, közös, időkön átívelő partin az épphogy nem kakofóniába hajló egyvelegben, hiszen a zene egy univerzális, közös nyelv, amely összeköt embereket, időket, helyszíneket. De említhetjük még azt a szcénát is, amikor a bejutásukra váró, s emiatt kint rostokoló vámpírhorda a saját maga által előadott ütős ír népzenére ropja – ilyet sem látni gyakran mozgóképen. Minderre jön rá pedig az utolsó, hosszabb felvonásban a kemény hentelés, nem árulunk el azzal ugyanis nagy titkot, hogy a vérszívók természetesen beszabadulnak a buliba…

A Bűnösök egy furcsa, a tetten érhető inspirációi ellenére mégis mással össze nem hasonlítható műfaji egyveleg, egy amolyan zenés horror-gengszter-dráma, ami egyszerre nagyon dögös, izzasztóan fülledt, kifejezetten brutális és kegyetlen, ugyanakkor sokatmondó, színes és megható is.

A csúcshatás eléréseben pedig óriási szerepe van az operatőr Autumn Durald Arkapaw (Loki, Fekete Párduc 2, Az utolsó táncosnő) csodálatos képeinek s legfőképp a kétszeres Oscar-díjas zeneszerző, Coogler állandó munkatársa, Ludwig Göransson elképesztő aláfestésének, amely a film teljes, 137 perces játékideje alatt egy lüktető, bizsergető, az alantas öszöntökre és az értelemre egyaránt ható csodás műfajmixszel ajándékozzák meg a nézőket. Az év egyik legkiemelkedőbb mozgóképe lesz, érdemes hát alkut kötni az ördöggel egy mozijegy erejéig.


Link másolása
KÖVESS MINKET: