Sharknado nagyobb költségvetéssel: a Netflix-sláger Cápák a Szajnában teljesen hülyének néz minket
A magyar cím azért azonnal helyretesz minket, még jobban, mint az eredeti francia (Sous la Seine, azaz A Szajna alatt), vagy a hivatalos angol (Under Paris, azaz Párizs alatt). Pontosan ezt várhatjuk ugyanis a Netflix új saját gyártású filmjétől: Párizst, a Szajnát és cápákat. Sokkal többet nem, így valóban csak akkor merészkedjünk a mélyvízbe, ha mindezek hallatán nem menekülünk ki a világból.
A rendezésre pedig sikerült megtalálni Xavier Genst, aki már hollywoodi filmet is levezényelt, a 2007-es Hitman: A bérgyilkost, és mellette olyan további rendezései ismertek még (többségében a horror műfajából), mint a Frontiére(s) (2007), a Hasadás (2011), a Kereszthalál (2017) vagy a Legénybúcsú Bt. (2018), de rendezett epizódokat a Crossing Lines: Határtalanul, a Londoni bandák és a Lupin című sorozatokhoz is. Szóval ideális választásnak tűnik egy Cápák a Szajnában címet viselő filmhez…
A sztori inkább sztoriszerűség, és emígyen szól: a tengerbiológus Sophia (szegény Bérénice Bejo, A némafilmesért kapott Oscar-jelölése után ide vezetett az útja) és csapata egy jeladóval felszerelkezett cápát követnek a Hawaii melletti hulladékszigetnél, amikor felbukkan a szokatlanul nagyra nőtt Lilith nevű makócápa, és széttépi a legénységet, Sophia túléli a támadást. Évekkel később a környezetvédő Mika (Léa Léviant) keresi fel a súlyos traumát cipelő Sophiát azzal, hogy Lilith nyomára bukkant, a cápa ugyanis eltévedt, és felúszott a Szajnán egészen Párizsig, ahol épp egy triatlonbajnokságra készülnek, természetesen nyílt vízi úszással…
A Cápák a Szajnában egyébként még egész komolyan vehetően indul, mármint, ha túl tudunk lépni azon, hogy a harapós dögök olyan gyorsan úsznak és cikáznak a vízben, mintha gyorsított felvételen látnánk őket. Sőt, még a párizsi expozíció is egy korrekt cápás kalandhorrort ígér, amelyben eleinte a karakterek közti dinamika (a gyászoló tudós, az idealista fruska, a kétkedő rendőr, a már-már karikatúraszerűen gonosz és ütnivaló polgármesternő stb.) a fontos, a rémet pedig sokáig alig látni, csak sejtetik, értsd: párszor felbukkan az a bizonyos uszony. Vagyis Xavier Gens nem csap azonnal a cápák közé, mivel azt szerette volna, hogy az első nagy támadás emlékezetes legyen. Hát az lett. Csak nem úgy, ahogy ő akart.
Az emberek menekülni próbálnak, de mintha direkt a cápa szájába ugranának, mindenki hihetetlen és idegesítő módon csetlik-botlik-esik, s innentől már jönnek az úgynevezett „money shotok” és a CGI-szakik klaviatúra-nyüstölésének eredményei is. Vagyis innentől abszolút komolyan vehetetlen az egész.
A Cápák a Szajnában ezután már nem csinál titkot abból, hogy teljes elszántsággal a nézőközönség alantas ösztöneire hajt: természetesen a halálesetek és a szakértők figyelmeztetése ellenére megtartják a triatlont, Lilith pedig természetesen le is csap a több száz folyóban kalimpálóra.
Persze a trash is lehet szórakoztató, úgynevezett bűnös élvezet, a Cápák a Szajnábannak azonban nem sikerül ez a kunszt: idióta emberi döntések és cselekvések, ameddig a szem ellát, egy mindenhol ott levő, és mindent széttépő mutáns szörny, a fináléra pedig olyan szinten elszállt a forgatókönyvírók agya (vélhetően a lehetséges további epizódokat szem előtt tartva), hogy arra nincs szó. Avagy hova vezethet egyetlen cápa egy folyóban…
A Cápák a Szajnában kifejezetten sikeres és milliók által nézett tartalom lett a Netflixen, szóval simán elképzelhető, hogy érkeznek a következő részek, amelyek már egy egészen elképesztő filmbeli világban játszódnak majd (jöhet a Cápák a Dunában, a Cápák az Amazonasban vagy a Cápák a Nílusban), s így talán értelmet nyerhet a mostani végkifejlet is. A sztorit ugyanis kb. úgy vágják el, mintha egy sorozat egyik epizódját néznénk, egy szép nagy cliffhangerrel, semmi lezárás, sőt! Ez viszont nem túl kielégítő befejezés egy amúgy is ostoba és fárasztó, a Zs-kategóriás mivoltához képest maximum ütősebb látvánnyal bíró filmnek. A bűnös élvezetből ezúttal sajnos hiányzik az élvezet.