Ruttkai Éva cipőit is ő készítette
- 1921 óta működik a bolt, a műhely. Családi tradíció miatt lett Önből cipészmester?
- Édesapám révén szinte belenőttem a szakmába, szó szerint is, hiszen valamikor ebben az üzletben laktam a szüleimmel. Suszterviasz előbb volt a számban, mint csokoládé… A papa 1896-ban, egy tizenhatgyermekes nagycsaládban látta meg a napvilágot, szolgált az első világháborúban, sőt hadifogságba is került. Kaposváron tanulta ki a cipészmesterség csínját-bínját, majd 1921-ben feljött Pestre szerencsét próbálni. A helyiség, amit kibérelt, eredetileg esernyőüzlet volt; a mai napig itt működik a bolt. Igaz, akkoriban nem kisméretű női cipőket, hanem férfi lábbeliket lehetett kapni a Wesselényi utca 19-es szám alatt.
A környék egyébként már abban az időben is Pest frekventált részének számított, bár jóval „bécsiesebb” volt, tele kisvendéglőkkel. Mindenesetre a környék még mindig nagyon hangulatos, bár éjjel alig lehet nyugodtan pihenni. Mivel a lakásom is ebben a házban van, füldugóval kell aludnom az utcazaj miatt. Akkoriban az olyan manuális szakmák mesterei, akik évszázadok óta kiszolgálták az emberek kényelmét és igényeit, nagyon odafigyeltek arra, hogy minőségit adjanak ki a kezükből és megtartsák a vevőiket. Arca volt az üzletnek, a kereskedelemnek. Ma talán az az egyik legnagyobb probléma, hogy arctalan lett a világ, hiányzik a bizalom, és ez bizony kihat a jelenlegi gazdasági helyzetre is. Az emberek között jóval melegebb volt a viszony. Az iparosok, kereskedők között például létezett egy ki nem mondott megállapodás: egymásnak olcsóbban adták az árut, a fodrász olcsóbban nyírt hajat, a cipész olcsóbban sarkalta meg a cipőt.
- Ez most is működik?
- Nem, vagy csak nagyon ritkán. Bekeményedett a világ. Kisgyerekként megéltem a második világháborút, az ostromot, amikor minden romokban hevert... na, azok voltak az igazán nehéz idők.
- Vannak róla emlékképei?
- Sok mindenre élesen emlékszem. Például arra, hogy egyszer, amikor húztam a szánkómat, megláttam egy szabóüzlet kirakatában egy meztelen női bábut. Ahogy közelebb értem, rájöttem, hogy nem bábu, hanem egy jéggé fagyott nő teste... Ez a terület egyébként a gettó volt, konkrétan ennek a háznak a pincéjében tizennyolc embert lőttek le. Nagyon kemény idők voltak, de a szakmának, a szolgáltatásnak működnie kellett, meg kellett élni valamiből.
A környéken jártam iskolába, a gimnázium után az Iparművészeti Főiskolára kerültem, majd a Divatintézetnél dolgoztam tervezőként az ’50-es években. Cipőkölteményeket készítettünk a manökeneknek, divatbemutatókra. Színes és érdekes világ volt ez. Aztán a hetvenes évektől már besegítettem apámnak a műhelyben; azok a manökenek és hírességek, akiket a Divatintézet révén ismertem meg, idejöttek, miután átvettem az üzletet. Az akkori színészvilág krémjének – mint Ruttkai Éva, Psota Irén, Halász Judit – én készítettem a cipőket. Az viszont szörnyű dolog volt, hogy szocialista körülmények között kellett nekem megcsinálni a kapitalista csúcsterméket!

- Hogy megy manapság az üzlet?
- Változó. Sajnos jócskán visszaesett, az emberek nagyon legatyásodtak – ha csak azt nézzük, mennyibe kerül egy jó könyvet megvenni vagy beülni egy nívós előadásra... Vagy azt, hogy egy nő hány harisnyát szakít el egy hónapban; van, amelyik egyszeri felhúzás után szétdurran. Ebbe a férfiak bele sem gondolnak. A következő életemben ortopéd sebész vagy harisnyagyáros szeretnék lenni!
- Milyen igényekkel térnek be ide a vendégek?
- Én nagyon szeretek beszélgetni, olyankor igyekszem kideríteni a vevőről, milyen típusú, milyen a jelleme. Ha bejön a vendég, egy pillanat alatt meghatározom, mit szeretne, hogy szeretné, milyen színből, milyen az anyagi kondíciója, mennyit áldoz magára. Azt szoktam mondani: van, aki a prevencióra költ, és van, aki az utókezelésre. Sok láb károsodik a nem megfelelően felépített cipőktől, rengeteg a silány vacak, ezek képesek gyakorlatilag megölni a lábat.
A karbantartás is számít. Egy fehérneműt ki lehet mosni, a cipőt viszont nem; ápolni kell és váltogatni, mert hosszú idő elteltével valóságos baktériumteleppé válik. Miután levesszük a lábunkról, nem a sarokba kell hajítani, hanem ki kell tömni, megpucolni, lekefélni.
Bár ez csak a higiéniai része a dolognak, de a járásra vonatkozóan nagyon fontos például, hogyan gördül a cipőben a láb. A lábcsontozat enyvtartalma fiatalkorban nagyon magas, nem is vesszük észre, de egy rossz cipővel úgy haza tudjuk vágni a lábunkat, mint a huzat. Az idő múlásával elmeszesednek a csontjaink, jönnek a bütykök, lecsúszik a harántboltozat, lúdtalp alakul ki, visszerek... A terhesség alatt is fokozottan kell védeni a láb izomzatát, nem hiába jártak régebben a terhes nők magas szárú cipőben.
- Sokan osztják azt a nézetet, hogy a nők magas sarkúban a legnőiesebbek. Ön szerint is így van ez?
- Már jó ideje teret hódított a tornacipő, és bár a farmernadrág nagyon modern és divatos, véleményem szerint elslamposította az eleganciát. A magas sarkú cipő viszont soha nem fog kimenni a divatból. Attól más lesz a nő járása, tartása, de még a nézése is. Még a rossz lábú nőnek is képes kívánatos lábat varázsolni, felnyomja a vádlit. Persze ezek nem hegymászó-cipők, de azért a női ruhatárban kell lennie ilyennek is.
- Hogyan készít el egy lábbelit?
- Rendkívül összetett a munka, benne foglaltatik a cipőtervezés, a cipőszabászat, a cipőfelsőrész-készítés és maga a cipészmunka. Minden fázisát tudom, ez olyan, amikor öttusázik valaki, kell tudnia lovagolni, úszni, vívni, lőni és futni. Szerencsére a mai fiatalok egy része felfedezte, hogy ebben a szakmában milyen kincsek rejlenek, mennyi kreativitás, mennyi játék.
- Az üzlet ajtaján az áll, vállal tanítványokat. Aggódik a szakma jövőjéért?
- Igen, aggódom, mert kihalófélben van. Internetről, könyvből nem lehet megtanulni egy szakmát, csak mestertől. Nagy hiba a gazdasági és politikai vezetés részéről, hogy ezeket a szakmákat, magát a míves munkát hagyják elveszni...
- Ezek szerint a reménybeli tanítványokat nem kell lepkehálóval összefogdosni?
- Jönnek ők maguktól is! Van köztük orvostanhallgató, informatikus, pszichológus, gépészmérnök... Az elején elbeszélgetek velük, felmérem, hogy megvan-e az affinitásuk, a hozzáállásuk a szakmához. Én magam is kedvvel csinálom, amit csinálok, ettől nem leszek fáradt. Ha valaki kényszeredetten végzi a munkáját, az nem működik. Az is egy jó dolog, ha az ember ki tudja nevetni a saját hülyeségeit. Akkor már nagy baj nem lehet.
Ha tetszett a cikk vagy ha szereted az egyedi cipőket, nyomj egy lájkot!