Ez bizony filmtörténelem – Az új Pókember utat mutat a jövő blockbustereinek
A párhuzamos dimenziók ötlete természetesen korántsem vadonatúj ötlet a filmvilágban, sőt, már a Pókember-franchise-ban is bemutatásra került, ráadásul nem is olyan régen: a 2018-as, Oscar-díjas, nem mellesleg pedig valóban kiváló animációs film, a Pókember – Irány a Pókverzum vázolta fel nekünk a multiverzumban rejlő lehetőségeket. Élőszereplős filmben viszont teljesen más élmény.
Kezdjük azonban az elejétől! Még nincs 20 éve, hogy Pókember mozgóképes karrierje igazán beindult a 2002-es, Sam Raimi rendezte kasszasikerrel, Tobey Maguire-rel a címszerepben. A karakter népszerűsége és az addigra már kiforrott technika elegyítése rendesen bedurrantotta a képregényfilmek népszerűségét (ne feledjük, hat évvel járunk a Vasember, vagyis a Marvel Mozis Univerzum startja előtt). A második (2004) és a harmadik (2007) epizód sem okoztak csalódást anyagilag (minőségben az utóbbi annál inkább), mégsem készülhetett el a negyedik etap Tobey-val, helyette a Sony öt évvel később rebootolta az egészet Andrew Garfield segedelmével: vagyis újra pókcsípés, újra Ben bácsi halála, csak most MJ helyett Gwen Stacy. Itt már kapiskálni lehetett, hogy kiaknázásra váró lehetőségek vannak, hiszen nem pont ugyanúgy történnek a dolgok a két franchise-ban.
Mindenesetre a rajongók és minden bizonnyal az alkotók (köztük Garfield) is csalódásként élték meg, hogy az új széria csupán két epizód (2012, 2014) után kifújt, miután A csodálatos Pókember 2 nem hozta a várt számokat, s így a tervezett univerzumépítés (pl. Baljós hatos) is kútba esett. Ekkor azonban már ezerrel tombolt az extrémen sikeres MCU, amibe a Marvel/Disney kombó mindig is bele akarta ereszteni az ifjú hálószövőt is, így nem kevés tárgyalás után megköttetett a karakter jogait birtokló Sonyval az üzlet, és 2017-ben egy harmadik Peter Parkert kaptunk Tom Holland személyében. Egyben pedig a legsikeresebb franchise-t is, a Hazatérés és az Idegenben (2019) legalábbis simán megdöntötték az eddigi rekordokat.
Thanos és a Végtelen Kövek után ugyanis szükség volt valamire, amire, ha kell, fel lehet húzni a következő fázist/fázisokat is, ami új színt hoz a filmtörténelem eddigi leggrandiózusabb vállalkozásába. Erre pedig épp megfelelő lesz a multiverzum elmélete, amit a Nincs hazaút hivatott a széles közönség elé tárni (és majd 2022 májusában a második Doctor Strange-film rendesen kibontani). Na de miként is bukkan fel tinédzser szuperhősünk életében ez az isteni katyvasz?
Nos, az Idegenben végén kiderült az egész világ számára, hogy Pókember nem más, mint Peter Parker, ez pedig eléggé megkeseríti a srác és a legközelebbi szerettei (May néni, MJ, Ned, Happy Hogan) életét. A bajok tornyosulnak, így Peter Doctor Strange-től kér segítséget, aki felveti, mi lenne, ha az egész világ elfelejtené, hogy Peter a Pókember. A bűbáj azonban félremegy, s megnyitja a párhuzamos dimenziókat, amelyekből beszabadulnak ebbe a világba azok, akik ismerik Peter titkát: tehát például olyanok, mint Norman Osborne, avagy a Zöld Manó (Willem Dafoe) a 2002-es Pókemberből, Doctor Octopus (Alfred Molina) a Pókember 2-ből vagy Electro (Jamie Foxx) a Garfield-féle A csodálatos Pókember 2-ből…
Erre jó a multiverzum: eddig nem látott, izgalmas, új lehetőségeket kínál Hollywood számára, amin valószínűleg jó néhány évig csámcsoghatnak majd.
Ami pedig a Nincs hazautat illeti, a rendező, Jon Watts, valamint a forgatókönyvírók, Chris McKenna és Erik Sommers mindent megtettek azért, hogy ebből az alapötletből ne csak egy szimpla, nosztalgiázó osztálytalálkozót bontsanak ki. Noha kétségtelen, hogy a Nincs hazaút nagyon keményen idézget és utalgat a korábbi részekre, emiatt pedig igen erős az ún. crowd pleaser (tömegkielégítő) és fan service (rajongói szolgáltatás) faktora, de szerencsére nem csak ezekre alapoz.
Nem kell megijedni, a franchise-ra jellemző lazább hangvétel jelen van, itt azonban már valóban nem babra megy a játék, és nem érezhetjük biztonságban egyik szeretett szereplőt sem. A komolyodó hangvételhez pedig maga Tom Holland is hozzáigazodott: az eddigi legjobb alakítását nyújtja a Nincs hazaútban.
Az pedig, hogy egy filmben, együtt láthatunk bizonyos szereplőket a korábbi filmekből, egészen egyedülálló és elképesztő élmény, amit érdemes átélni, és ami hasonlóan ügyesen használva még néhány évig termékeny táptalajt biztosíthat a szuperhősfilmek számára.
