Megsemmisítette műveit, ha nem találta jónak – Barcsay Jenő az ország legelhivatottabb festő-grafikusa volt
Történhetett bármi, őt tényleg csak a festészet érdekelte:
Barcsay Jenő az ország legelhivatottabb festő-grafikusa és egyetemi tanára volt. Művészeti anatómia című könyvéért Kossuth-díjat kapott, máig abból tanítják a képzőművészeket.
Vaszary megsértődött rá, amiért nem akart tovább nála tanulni
Hiába volt egy erdélyi fejedelmi család leszármazottja, Barcsay Jenő (1900-1988) nagy szegénységben nevelkedett. Családi élete tragédiák sorozatából állt, ugyanis kilenc testvére közül csak három érte meg a felnőttkort, és közülük is elhunyt egy huszonévesen tüdővészben. Édesapja pedig addig küzdött belső démonaival, míg egyszer öngyilkos nem lett. Amíg életben volt, Jenőt katonatisztnek szánta, de fia inkább zongoraórákat vett, majd tanítói-kántori oklevelet szerzett. Rajzolgatott, akverelleket pingált és gipszfigurákkal molyolt, mígnem egy tanára felfedezte tehetségét. Szerencséjére egy tehetős erdélyi uraság anyagilag támogatta a reményteljes fiú budapesti továbbtanulását, ám ennek hamar vége szakadt, a világháború ugyanis kisemmizte a mentorát.
Bár Barcsayt is behívták katonának 1918-ban, tüdőcsúcshurut miatt leszerelték, a háború végeztével pedig megkezdhette tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Első mestere Vaszary János volt, akitől áthelyeztette magát Rudnay Gyulához, emiatt a sértett Vaszary éveken keresztül nem fogadta Barcsay köszönését. Miután Jenő lediplomázott, művésznövendékként két évig még ott maradt, sőt, anyagi gondjai miatt még arra is rászorult, hogy az iskola egyik helyiségében aludjon.

Kiborította a párizsi giccs, de Cézanne miatt megérte odautaznia
1926-tól állami ösztöndíjjal járta a világot. Először Párizsban tanult, de elkeseredve nézte a galériák és kávéházak giccsparádéját. Cézanne művészete azonban ámulatba ejtette, onnantól kezdve festett maga is expresszionista stílusban. Öccse halála miatt hazautazott, majd hiába tért vissza Párizsba, rájött, hogy ez nem az ő világa, ezért inkább olasz városokban időzött tovább ösztöndíja második évében.
Miután visszatért Magyarországra, csatlakozott a Szentendrei Festők Társaságához, és utána gyakorlatilag minden nyarát ott töltötte. Festette a környező tájakat és épületeket, és folyamatosan képezte magát. Sajnos továbbra sem vetette fel a pénz, de keresetéből – évekig a fővárosi Iparitanonc-iskolában tanított könyvelést, matematikát, géptant és irodalmat – legalább nem volt rászorulva arra, hogy az általa lenézett műfajokban alkosson megrendelésre.
Megrajzolta a tankönyv-életművét, ami máig aktuális
A második világháború végeztével végre beérett kőkemény munkájának gyümölcse: beajánlották Szőnyi Istvánnál, hogy hívja meg őt a Képzőművészeti Főiskolára, ahol anatómia és a szemléleti látszattan professzorrá avanzsált. Barcsay tanárként hatalmas presztízsre tett szert, itt nevezték el kedvesen a tanítványai és kollégái Nyenyőnek. Egészen nyugdíjazásáig megbecsült tagja maradt a tanári karnak, sőt, a Képzőművészeti Főiskola egyik termét is elnevezték róla.
Amikor megbízták 1953-ban, hogy készítsen egy anatómiai tankönyvet, még nem sejtette, hogy mekkora jelentőségű munkát ad majd ki a kezéből.
„Az emberi test csont- és izomrendszere térbe épülő bonyolult szerkezet, amelyben a legkisebb elmozdulás is jóformán az egész építményre kihat” – írja az előszóban. Szándékosan nem használt a könyvéhez fényképeket, mert azok szerinte a „gép szenvtelen látását rögzítik”. A szokásos lelkiismeretességgel készítette el a rajzokat hozzá (különböző méretekben, kétszer is), és a nyomdai előállítást személyesen felügyelte a tőle megszokott precizitással. Ugyanakkor megérte a sok belefektetett energia, mert nem csupán az Év legszebb könyve kitüntetést kapta meg a vaskos kötetért, hanem a Kossuth-díjat is. Több nyelvre lefordították és tankönyvként használták, ahogyan ma is erre esküsznek a képzőművész-tanoncok.
Mégsem szállt a fejébe a siker, élete végéig kísérletezett és fejlesztette magát.
„A festő ne ismételje azt, amit már megoldott, ne utánozza önmagát, keresse az újat, a számára még ismeretlent”
– szól intelme a Forma és tér című, öt évvel később megjelent kötetében.
Nem találtak rajta fogást
Nyenyőre jellemző volt az állandó elbizonytalanodás és töprengés, ezért azon műveit, amelyekkel elégedetlen volt, nemes egyszerűséggel megsemmisítette. És mi tagadás, ez vele gyakran előfordult… Holott a Nemzeti Szalonban és az Ernst Múzeumban állították ki műveit, illetve kétszer is részt vett a velencei Biennálén.
Hatvan éves korától újított a technikáján és ráállt a mozaikkészítésre. Nagyméretű mozaikjait meg lehet tekinteni a mai Magyar Színházban, az újpesti fürdőben, a Miskolci Nemzeti Színház előcsarnokában és a szentendrei városházán. Utóbbinál a világhírű muránói üveget használta alapanyagnak, valamint először készített aranyból hátteret.
A szép kort megélt művész kezéből soha nem esett ki az ecset, pedig utolsó éveiben gerinc- és ízületi betegsége miatt már nehézkesen dolgozott. Ami a magánéletét illeti, már-már bosszantóan unalmasnak volt mondható. Semmilyen bulvárlap nem talált rajta fogást vagy csámcsognivalót. Olyannyira a hivatásának élt, hogy sosem nősült meg és nemzett gyermekeket. Nem voltak ellenzői és utálói, munkásságát mindenki egyhangúlag elismerte.

Barcsay Jenő mozaikja a Miskolci Egyetemen - Wikipédia
Elismeréseit felsorolni sem könnyű, méretes vitrinre lehetett szüksége ahhoz, hogy minden oklevelét kiállítsa. Elnyerte ugyanis a Kossuth-díjat, a Magyarország Érdemes Művésze és a Magyarország Kiváló Művésze díjakat, a Zichy Mihály grafikai díjat, Magyar Örökség díjat, a Tornyai érmet, a Nemes Marcell-díjat, a Pro Arte-díjat, valamint a SZOT-díjat egyaránt. Művei nagy részét egy szentendrei múzeumban őrzik, de számos képe megtalálható a Magyar Nemzeti Galériában is.
Forrás: Cultura, Wikipédia, Kieselbach, Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont, fotók: Wikipédia