Megmenthető ma egy kis Mozart tehetsége? – fájdalmas arculcsapás A tanítónő
Egyszerűen nem értem, hogy ez a film miért nem kapott nagyobb visszhangot. Pedig jól indult: a kritikusok szénné dicsérték, mind Maggie Gyllenhaal alakítása, mind a film őszintesége és letaglózó társadalomképe miatt. A 2018-as Sundance Filmfesztiválon Sara Colangelo rendezői díjat kapott, s két A-kategóriás fesztiválon, a torontóin és a Karlovy Vary-n is jelölték. Nálunk most mutatják be, s bárcsak annyian megnéznék ezt a filmet, mint amennyire megérdemli, hogy minél többen lássák.
Mert nagyon, nagyon fontos dologról szól A tanítónő. Arról, hogy mi történik ma a világunkban egy gondozatlan tehetséggel, hogy mi lesz egy pici maggal, amit ugyan elültettek, megvan a lehetősége, hogy gyönyörű növényke fejlődjék belőle – de csak akkor, ha öntözik. És a mi világunk, ezt üzeni Colangelo filmje és ezt mondja Gyllenhaal karaktere, a tanítónő Lisa is egy ponton: nem kedvez azoknak a tehetségeknek, akik a háttérbe szorult művészeti ágakban alkotnak. És az irodalom egyértelműen ilyen. Már nem divat olvasni, a hősnő tinédzser gyerekei is csak a mobiljukon lógnak, miközben ő egy költészet órán próbálja magába szívni a kultúrát és előhívni magából a géniuszt.
De nem sikerül neki, mert nem az. Ahogy költészettanára (Gael Garcia Bernal) mondja is később neki: középszerű.
Lisa azonban egy napon felfedez valamit, amire húsz éves pedagógusi pályafutása alatt nem volt példa: egyik óvodás tanítványa, az öt és fél éves Jimmy verseket ír (Amerikában a kindergarten öt évtől kezdődik és egyfajta iskolai előkészítő). Jobban mondva alkot: Jimmy olykor hirtelen, minden átmenet nélkül járkálni kezd és jönnek a szavak a szájából, egymás után, s korához és minden kezdő költőhöz képest elképesztően érett költeményekké formálódnak. Nyers, őszinte alkotások. Lisa ledöbben. Úgy érzi, egy kis Mozartot talált. Megkéri Jimmy-t, hogy mindig szóljon neki, ha épp verset alkot, hogy azonnal le tudja írni a költeményét, még a telefonszámát is megadja neki, nehogy elvesszenek a versek, ahogy korábban mindig.
És hamarosan meg is csörren a telefon: van egy versem, mondja a kisfiú – és valami elindul.
Innentől kezdve Lisa elhivatottan azon dolgozik, hogy a kisfiú tehetségét óvja, gondozza, vagyis hogy egyengesse az útját a saját keretein belül – csak éppen nem tud a keretein belül maradni. A film azért építkezik mind dramaturgiailag, mind színészileg zseniálisan, mert nagyon finoman adagolja, hogy ezzel a tanítónővel azért nincs minden rendben. Először csak azt látjuk, hogy depressziósnak tűnik, túlérzékenynek – néha kifejezetten nehéz nézni Gyllenhaal játékát, annyira lemezteleníti magát lelkileg -, aztán monomániásan csak a kisfiú problémaköre foglalkoztatja, majd végignézzük, amint magáénak hazudja a költészetórákon a gyerek verseit. Amikor pedig már az apa tudta nélkül elviszi a gyereket egy felolvasóestre, vegyes érzéseink támadnak.
Hiszen miért is ne törődhetne a gyerekkel egy pedagógus, ha nem árt ezzel senkinek? De az engedély nélküli elszállítás már határátlépés. Azt is borzadva nézzük, hogy a tanítónő befut a kávézó vécéjébe zokogni a gyerek szavalása után, majd megkéri a kisfiút, hogy hagyja magára pár percre (amivel valójában egy öt éves gyereket hagy egyedül). Ekkor már sejtjük a tragédiát: mint sok tanáros filmben, itt is elbukik majd az ár ellen harcoló tanár, akiről egy jól megírt félmondatból az is kiderül a film végén, hogy nemcsak a gyerek, hanem az ő saját drámája is az, ami történik kettejükkel.
A film folyamatosan adagolja a feszültséget, mígnem úgy érezzük, hogy egy drámából már-már egy thrillerbe érkeztük.
Lisa ugyanis egy ponton bepakol és titokban magával viszi a gyereket, hogy ússzanak egyet. A történet elkerülhetetlenül halad a katarzis felé, amit meg is kapunk: az utolsó jelenet utolsó képe óriási arculcsapás a nézőnek. Engem napokig kísért.
És ezért érdemes megnézni A tanítónőt, ezért az érzésért: hogy felnőttént milyen óriási felelősséget hordozunk s mennyire tojásokon lépkedünk, amikor egy gyermek tehetségéről van szó – és hogy ma milyen könnyen elveszik az érték, úgy, hogy nyoma sem marad és senkit sem érdekel, hogy ott volt valaha.
