Megijedt a sztárságtól, amikor tiniként a szoknyája alá akartak fotózni – A 35 éves Emma Watson visszavonult, és új kihívásokat keres

A Fekete tükör egy brit kezdeményezés volt 2011-ben. Megpróbálták Az alkonyzóna hangulatát átemelni az angol Channel 4 csatorna segítségével. 2014 után úgy tűnt, a csatorna nem tudja finanszírozni az emelkedő költségeket, egy pár év kihagyás után jött a Netflix, és új életet lehelt a sorozatba, természetesen mérhetetlen mennyiségű pénzzel karöltve.

Több nagynevű sztár is szerepelt egy-egy epizódban. Sokak szerint ez nem tett feltétlenül jót a sorozatnak, mert sokkal kommerszebb részeket eredményezett. Én nem így gondoltam, alapvetően mindig jól szórakoztam a Fekete tükrön, már ha lehet ilyet írni egy hihetetlenül depresszív műről.

Mert mi is a Fekete tükör? Kell hozzá egy speciális hangulat, az biztos. Egy kegyetlen, maró humorú, sokszor disztópikus jövőt lefestő antológia-sorozat. Ez azt jelenti, hogy az epizódok ugyanazon a Földön játszódnak, de mégsincs igazán kapcsolat a részek között. Zsánereit is folyamatosan váltogatja, az egyik rész horror, a másik sci-fi, de lehet szatíra is.

Sok rész azt mutatja be, hogy ennek az új technológiának milyen felhasználási lehetőségei vannak, és milyen visszaéléseknek nyit kapukat, akár az igazságszolgáltatásban, vagy a szórakozásban. A Fekete tükör nem szégyenlősködik, a sorozat nagy része erősen 18+-os, főleg, ha a brit epizódokat is nézzük. A Netflix úgy érzem, visszavett azért a bemutatott szörnyűségekből.

Eddig minden új évadot ünnepként kezeltem, engem nem idegenített el a piros streamingszolgáltató jelenléte, örültem, hogy újabb részeket tartogat számomra a Tükör. Legalábbis eddig. Az előző évad sem töltött el teljes megelégedettséggel, de úgy gondoltam, ez biztos csak egy gyengébb eresztésre sikeredett. Mostanra viszont elértünk oda, hogy ebben a szezonban több az elmegy/rossz epizód, mint a kiemelkedő rész. A hetedik évad szerintem még gyengébbre sikerült, mint az előző. Az első rész a legerősebb a hat közül.

Tényleg remek rész, a színészek is szuperek, a forgatókönyv ugyan kitalálható, de nagyon hatásos. Egészen meglepődtem, milyen jól sikerült a Mindennapi emberek című rész. Nem teljesen a szokásos agyi szinapszis modult használta, hanem ennek egy „streaming” orvosi verzióját, ami adott valami pluszt az eddig megismertekhez, és tényleg izgalmas nyitányt eredményezett.

Aztán jött a második rész, egy csavaros paranoid thriller, amely ugyan minőségben visszaesés az elsőhöz képest, de szórakoztatásban úgy éreztem, magas szinten tudott maradni. A végén lévő fordulat és a magyarázata ugyan elképesztően bénára sikerült, de az odáig vezető út megéri, hogy megnézzük. Nem kiemelkedő, de szórakoztató darab lett. Ekkor még bizakodtam. Ami rögtön el is tűnt a harmadik epizódra. Itt előkerült a szokásos technológia, csak megint egy másik felhasználási módját találták ki. Ám az alapötlet szerintem nagyon erőltetett.

Akik tudják, hogyan zajlik egy forgatás, azok valószínűleg szörnyülködtek a Hotel Reverie epizódon. Emellett a casting is nagyon félrement. Awkwafina semmit nem tett hozzá a részhez, Issa Rae pedig mint főszereplő színész, aki egy színészt alakít, borzasztó. Egyedül Emma Corrint tudom dicsérni, mint az egyik főszereplőt, aki egy mesterséges intelligencia által alakított színészt játszik. Értem, mi volt a cél, Hollywood aranykorát kicsit dicsőíteni, és a problémáit elővenni, de szerintem ez a rész teljesen félrement. Nemcsak, hogy tisztelgés nem volt az igazi a téma iránt, de a kritika is gyenge volt. A remake-ek feleslegességére is rosszul hívta fel a figyelmet, pedig lehetett volna ezzel mit kezdeni. A vége hatásos, de nem érte meg az utazást sajnos. Itt kicsit alább hagyott a lelkesedésem.

A negyedik résznél egy pillanatra örültem, majd gyorsan elkámpicsorodtam. Én nagyon szerettem a 2018-as interaktív, tévén játszható, különálló kalandjáték részt, a Bandersnach-et. Úgy kell elképzelni, mint a 80-as években divatos kalandjáték-kockázat könyveket, csak tévére átültetett mechanikával. Nagyon érdekes, de maga a történet nem volt annyira jó.

Eléggé hasonló a hangneme és a stílusa, természetesen a kalandjáték-trükkön kívül. Ám itt is elcsúsztak sok banánhéjon. A csavar az első pillanatban kitalálható, a múltban játszódó részekben pedig nincs igazi újdonság, és az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. A színészek jók, de ennyit tud.

A folytatásban megint a szokásos ötletet használják fel új köntösben. Ám itt működik a dolog! Az ötödik részben most egy elhunyt halotti beszédében ad segítséget az agyi chip, egy volt szerelem szemszögéből. Paul Giamatti fiatalkori, első és igazi szerelme elhunyt.

Elképesztően melankolikus és hatásos a sztori. Oda merem tenni a legjobb Fekete tükör-epizódok mellé. Nem a megszokott maró, rosszindulatú történet, hanem a keserédes, szomorkás, drámai darab. Gyakorlatilag az egész egy kamaradráma Giamattival és Patsy Ferrannal, ami nagyon működik.

Végül elérkeztünk a nagy fináléhoz. A duplarész hosszúságú utolsó epizód a nagy sikerű negyedik évad USS Callister című epizódjának a közvetlen folytatása. A sorozat életében ez az első ilyen direkt „második rész”. Hangulatos, de nem tud igazán semmi újat mutatni.

Kicsit olyan érzésem támadt, hogy kötelező volt ez az epizód, mert Cristin Milioti és Jesse Plemons is azóta nagyobb név lett. Emiatt már egy rossz szájízzel kezdődik az egész. A régi epizódból szinte mindenki visszatér, egyedül az érdekes arcú Michaela Coel hiányzik, de ha igazak a hírek, akkor egy másik forgatás miatt nem tudott részt venni ebben. Úgy érzem, a USS Callister: Into Infinity elköveti az összes hibát, amit egy folytatás el tud: nagyobb, hosszabb és totál felesleges. A színészek ügyesek, de itt is ennyit tudok kiemelni. A sci-fi téma működik, a szokásos technológia itt is jelen van, a befejezés próbál nagyot húzni, de nem érzem jónak a megoldást. Kicsit inkább béna.

Tehát összegzésként, ha valaki csak a jó részeket akarja megnézni, akkor elég az első és az ötödik epizódot elindítania. Minden más csak felesleges sallang. Amit nagyon sajnálok. Az igazság az, hogy egyre több jobbnál-jobb antológiasorozat készül, az Amazonos Secret Level, a Tales from the Loop, vagy a szintén Netflixes Love Death and Robot is jobb részeket adott nekünk az utóbbi időben, mint a Fekete tükör az elmúlt pár évadban. Ha sikeres lesz, biztos érkezik majd a nyolcadik évad, de valami újat kellene mutatnia Brookeréknek, mert ez a biztonsági játék túl unalmas, és nem lesz elég hosszútávon. Tényleg sajnálom…

A Fehér Lótusz című HBO-sorozat hangulatát idézte meg a Saturday Night Live legújabb paródiája, amelyben Donald Trump, Vlagyimir Putyin és Ivanka Trump is szerepet kapott – írja a 24.hu. A White Potus című szkeccs a politikai élet szereplőit helyezte be a népszerű sorozat világába.

A rövid jelenet középpontjában Donald Trump áll, akit James Austin Johnson alakít. A karakter a Fehér Lótusz egyik visszatérő szereplőjének, a Ratliff család fejének helyére került, akit az eredeti történetben bűnügybe keveredés, gyógyszerfüggőség és az anyagi leépülés jellemez.

A szkeccs egyik jelenetében Trump álmatlansággal küzd, és egy thai luxusszállodában fegyvert szegez Uncle Samre, miközben azt mondja:

A helyzetet végül a félmeztelenül megjelenő Putyin próbálja elsimítani.

A paródiában több közismert karakter is feltűnik: Scarlett Johansson alakítja Ivanka Trumpot, aki az anyagi javakhoz való ragaszkodásáról ismert. Jon Hamm Robert F. Kennedy Jr.-ként jelenik meg, míg Melania Trump affektáló stílusban, Trump fiai pedig kissé korlátolt szereplőként szerepelnek.

A Saturday Night Live White Potus című szkeccse egyszerre idézi meg a Fehér Lótusz képi világát és hangulatát, valamint Donald Trump politikai tevékenységének jól ismert elemeit.

Az Újzenekar a nyolcvanas, kilencvenes évek dalközpontú, alternatív rockzene hagyományait eleveníti fel, sajátosan egyedi tálalásban. Poetikus tánczenéjükben szó esik minden fontos dologról, ami életünkben adódhat, a II. János Pál pápa téri ingatlanhelyzettől a melotonin jótékony hatásain keresztül a háttérhatalomig, Lucifertől az 5G-ig.

Ezért elhatározták, hogy néhány élőben már jó ideje játszott dalukhoz klipet is készítenek. Ezek közül kettőt mutatunk be ebben a cikkben, a szövegíró-frontember, Cseh András kommentárjaival.

Starsky és Hutch:

„Egy próba szünetében arról beszélgettünk Jokival, a dobosunkkal, hogy milyen kevésre emlékszünk gyerekkorunk tévésorozataiból, pedig hány száz órát eltöltöttünk előttük. Aztán visszamentünk zenélni, és lett ez a szám Starsky-ékról, aztán egy másik számban megemlékeztünk Derrickről és a Klinikákról is. Sajnos iszonyú mennyiséget kidobtunk a fekete-fehér tévé előtt ülve így a gyerekkorunkból... Amúgy a szám középrésze (jelen esetben az öreg nénis epizód) koncertről koncertre új, mindig azt mondom, ami éppen eszembe jut.

Molnár Botond basszusgitárosunk pedig egyszer csak készített rá egy klipet, közben gondolom körülugrálták a gyerekei, és tovább halogatódott a határidős munkája, ennek a feszültsége érződik is a képsorokban. A filmben szereplő további akciójeleneteket az én gyerekeim csinálták.”

Vérrokonom:

„Én egy olyan moziban élek, miszerint a halálunk után is vagyunk. De mi történik ilyenkor a vérrokonsággal? Ilyesmiről szól ez a dal. András Tamara barátunk nemrég meglepett minket ezzel a klippel, a saját ódon családi super 8 as szalagjaiból vágta össze, és hát nekünk nagyon tetszik.”

A Netflixen még mindig hódítanak a valós és szörnyűséges eseteket feldolgozó dokumentumfilmek, sorozatok. Cikkünk tárgya az utóbbi kategóriába tartozik, A Long Island-i sorozatgyilkos nyomában magyar címe mindent elmond, ami ahhoz kell, hogy a sorozat felkerüljön a Netflix toplistáira.

Ebben nem csak a minőség, hanem a streaming óriási tapasztalatai is bőséggel hozzájárulnak. A piros N-betűs cégnél pontosan tudják, hogy kell eladni a szexet és a halált díszcsomagolásban.

A Long Island-i sorozatgyilkos nyomában története 2010-ben kezdődik, amikor is négy holttestet találtak a Gilgo-beachnek nevezett partszakaszon. A gyilkosságokban túl sok közös pont volt, minden áldozat nő és szakmájukat tekintve a testükből élő prostituáltak és eszkortlányok voltak, ezért kötötték őket egy elkövetőhöz.

A sorozatgyilkos itt is utcalányokat vett célba, főleg arra alapozva, hogy az ő ügyükben úgyse fog a rendőrség teljes erővel nyomozni. Milyen igaza volt.

A Suffolk megyei rendőrkapitány ugyanis nyakig sáros volt. Hihetetlen, de a szörnyű kapitányt egy szintén sok mindenben bűnös megyei főügyész támogatta, és ezért szinte bármit megtehetett. Több prostitúciós ügye is előkerült a férfinak, egy összetett állami nyomozásra volt szükség, hogy megszabaduljon a korrupt rendőrtől a megye. Ez persze a gyilkosság utáni hajtóvadászatot sem segítette. Sokan még azt is pedzegették, hogy a főkapitány támogatja a gyilkost, ha nem is aktívan, de egyetért a tetteivel.

A háromrészes sorozat első epizódja felvezeti a történteket. Archív felvételekkel bemutatja az áldozatokat, az arctalan szexmunkások rokonain és barátain keresztül ad egy autentikus hátteret a nézőknek. Megismerjük a miérteket, és ez nagyban növeli a szimpátiát az áldozatok felé. Ám a rendőrség szempontjából továbbra is veszélyes szakmát űző megtűrt személyek csak, akiknek az ügyére nem pazarolnak a minimumnál több erőforrást.

Az egész epizód a rendőrség vezetőjének és a főügyésznek a „rémtetteit” taglalja, akiknek az impotens nyomozásuknak köszönhetően a sorozatgyilkos tovább tevékenykedhetett. Majd a harmadik rész szépen zárja a sorozatot egy gyanúsítottat a célkeresztbe helyezve. De itt se megy át ízléstelen vádaskodásba és démonizálásba. Megmutatják, miért történhettek meg ezek a szörnyűségek, hogyan úszta meg eddig a gyilkos. Végül pedig megpróbálnak feloldozást adni az áldozatok hozzátartozóinak és barátainak, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Az egész történet erősen megviseli a nézőt. Az, hogy mennyire nem vették a szexmunkásokat emberszámba (sajnos manapság sem javult jelentősen a helyzetük) elszomorító. Könnyű őket okolni, hogy amúgy is veszélyes szakmát választottak, de legtöbbüknek nem volt más választásuk. A környezetük kényszerítette őket ebbe a helyzetbe, és sokan közülük szerető szülők voltak. A gyilkos szempontjából egyszerű áldozatok ők, a rendőrség számára pedig csak gyilkossági statisztika.

A legrosszabb az egészben, hogy biztosan tudjuk, nem egyedi eset, amit a Netflix bemutatott nekünk. Számos esetben a rendőrségnek „köszönhető”, hogy az elkövetők tovább tevékenykedhetnek. Elég, ha A Mendendez testvérek dokumentumfilmre gondolunk – nem a Ryan Murphy Netflix-sorozatra.

Meglepően drámaira sikerült A Long Island-i sorozatgyilkos nyomában, kemény történet, hatásosan előadva. Igazán profi Netflix-doksi, jó interjúkkal, tökéletes vágásokkal és megfelelő tényismertetéssel.

A streamingóriás továbbra is verhetetlen a valós történeteken alapuló bűncselekmények feldolgozásában. Nem biztos, hogy a legpontosabbak a részletek és az információk, de a produkciós minőség és a sokk páratlan kombinációját tudják elérni a borzongani vágyó nézőben. Elepesztő jó arányban szórakoztatóak, sokkolóak és megbotránkoztatóak a tartalmaik.