Meghalt a Király, éljen A király! – a Zámbó Jimmy-sorozatra a koronát az utolsó rész tette fel
Igaz történetek és hazugságok ügyes keveréke, egy gyakorlatilag mindenki által ismert életút, és ebből faragtak egy lebilincselő és színvonalas sorozatot, ami bármelyik nemzetközi streamingszolgáltatón megállná a helyét.
Nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni A Királyról, de ha akarnám is kritizálni, akárhogy gondolkozom, maximum szőrszálhasogató megjegyzéseket tudok tenni a sorozatra. Mint például, hogy a szkript írói talán elengedhették volna a Zámbó Jimmy külsejét kritizáló megjegyzéseket már csak azért is, mert elég ellentmondásos a csúnya jelzőt használni Olasz Renátó és Nagy Ervin kapcsán, bármennyire is előnytelen a parókájuk.
Egyébként A Király az első perctől az utolsóig egy szórakoztató sorozat, ami úgy képes végig fenntartani a feszültséget, hogy a főhős elkerülhetetlen bukásával mindenki tisztában van.
A 80-as és a 90-es évek Magyarországa legalább annyira főszereplője a történetnek, mint Jimmy, hiszen az előbbi közege termelte ki utóbbit. A bizakodás járja át az első öt részt, amit aztán fokozatosan felvált a csalódottság érzése, ahogy haladunk a kétezres évek felé, de a Kánaán valahogy mégsem látszik eljönni. Jimmy ebben a változásokkal és bizonytalanságokkal teli korban ragadott meg valamit, olyan üzenetekekel, amikkel sokan tudtak azonosulni.
A Király sikerében nagy szerepe van Péter Šrámeknek is, illetve a zenei producereknek, akik abszolút fogyasztható formában hangszerelték át Jimmy dalait, és az új számok is működnek. Az első rész elején elhangzó Jöjj velem erős nyitány, abszolút megalapozza a sorozat hangulatát, a mindent záró Búcsúdal pedig a kezdeti lelkesedés tökéletes ellentétét, a kiábrándultságot hozza.
Az egészre a koronát az utolsó rész tette fel. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek az agyába jó időre beleégett a Blikk címlapján lévő "ízléses" fotó a mentőautóban fekvő és alig élő Zámbó Jimmyről. A kép mondjuk sok év után A Király első része kapcsán ugrott be. Illetve az akkori közhangulat és értetlenség érzése is visszajött így több mint 20 év távlatából.
Bár tudjuk, hogy hivatalosan hogyan történt a baleset, azért mégis hátborzongató volt mindezt rekonstruálva látni A Király fináléjában.
Nagyon alaposan, lépésről lépésre építi az utolsó napok történetét a záró epizód, a feszültség szinte elviselhetetlen, hiába ismert szinte minden részlet. És ez bizony nagy szó.
Valóság és fikció bizarr keverékét látjuk, hiszen a sorozatot tényleg Jimmy házában forgatták (a felesége és az egyik fia ráadásul a mai napig ott él), így kicsit olyan érzése van az embernek, mintha bepillantást nyerne a kulisszák mögé, de közben nagyon nem örül annak, amit ott lát.
Nem vagyok ezzel egyedül, sokak számára elveszett valami a sorozat varázsából, amikor Olasz Renátót lecserélték Nagy Ervinre.
Egyébként durva lehetett a levegő Csepelen a 90-es években, mert külsőre csak Jimmy és Edit asszony öregedett 20 évet úgy két év alatt, a többieken nem fogott az idő: mindenki mást végig ugyanaz a színész játszik. Ez olykor zavaró, de azért nagyrészt nem feltűnő. Amíg Renátó egy esendő emberi figurát alakított, addig Ervinnek hirtelen váltással jó sokáig inkább csak egy rajzfilmfigura jutott. Egy darabig úgy tűnt, hogy semmi szerethető nem maradt a sorozatbeli királyban, inkább tűnt egy karikatúrának.
Ezen szerencsére az utolsó részben azért javítottak az alkotók, láthatóan a főhős is tisztában lett azzal, hogy egy végtelenül szánalmas és önmagával békétlen valaki lett belőle. A korábbi részek többsége viszont nem is annyira a címszereplőről, hanem a körülötte lévő emberekről szól, és arról, hogy milyen hatással volt rájuk Jimmy.
Nehéz is kiemelni egyet a sok epizód közül, talán a legerősebb a testőr (Szalay Bence), a rajongó lány (Döbrösi Laura), és végül Edit (Schell Judit) epizódja (fontos, hogy a családon belüli erőszakkal kapcsolatban sem szépítenek semmit). De nem lehet elmenni szó nélkül Háfra Mari (Bíró Panna Dominika), Krisztián (Georgita Máté Dezső) és Hulé Éva (a zseniális Csákányi Eszter) karaktere mellett sem. Ezek a szereplők tükröt tartanak Jimmynek, akinek fájdalmasan későn esik le, hogy a körülötte lévők nyomorúságában bizony ő a közös pont.
Nem kertel a sorozat, főhősét egy igazi mérgező alaknak mutatja be, egy energiavámpírnak, aki mindent és mindenkit tönkretett maga körül.
Nyilván nem voltam ott, nem tudhatom biztosra, de gyanítom, hogy a sorozatbeli sztori ebben közel áll a valósághoz (főleg, hogy az özvegye erre a verzióra áldását adta).
De ha nem is ilyen ember volt, őszintén szólva nem érdekel, ha egyszer ennyire izgalmas 10 órát kerekítettek ebből az elsőre nem túl érdekesnek tűnő sztoriból. Hiszen csak az elmúlt években hányszor láttuk már a "nagy tehetség, aki nem tudja feldolgozni a sikert"-történetet, de ez a sorozat a hiteles korrajzzal, a kiváló castinggal, az okos forgatókönyvvel és a "magyaros" elemekkel (lásd az utolsó jelenet) profi munka.
Nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni A Királyról, de ha akarnám is kritizálni, akárhogy gondolkozom, maximum szőrszálhasogató megjegyzéseket tudok tenni a sorozatra. Mint például, hogy a szkript írói talán elengedhették volna a Zámbó Jimmy külsejét kritizáló megjegyzéseket már csak azért is, mert elég ellentmondásos a csúnya jelzőt használni Olasz Renátó és Nagy Ervin kapcsán, bármennyire is előnytelen a parókájuk.
Egyébként A Király az első perctől az utolsóig egy szórakoztató sorozat, ami úgy képes végig fenntartani a feszültséget, hogy a főhős elkerülhetetlen bukásával mindenki tisztában van.
A 80-as és a 90-es évek Magyarországa legalább annyira főszereplője a történetnek, mint Jimmy, hiszen az előbbi közege termelte ki utóbbit. A bizakodás járja át az első öt részt, amit aztán fokozatosan felvált a csalódottság érzése, ahogy haladunk a kétezres évek felé, de a Kánaán valahogy mégsem látszik eljönni. Jimmy ebben a változásokkal és bizonytalanságokkal teli korban ragadott meg valamit, olyan üzenetekekel, amikkel sokan tudtak azonosulni.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az első rész a legerősebb a hat közül - Megjelent a Fekete tükör legújabb szezonja, de nem örülhetünk neki felhőtlenül…
A Fekete tükör minden epizódja gyakorlatilag egy különálló rövidfilm, amely a társadalom és a technológia kapcsolatának a sötét oldalát vizsgálja. Egy igazi zsánereken átívelő depresszív kaland. Lássuk milyen lett a hetedik évad!
A Fekete tükör egy brit kezdeményezés volt 2011-ben. Megpróbálták Az alkonyzóna hangulatát átemelni az angol Channel 4 csatorna segítségével. 2014 után úgy tűnt, a csatorna nem tudja finanszírozni az emelkedő költségeket, egy pár év kihagyás után jött a Netflix, és új életet lehelt a sorozatba, természetesen mérhetetlen mennyiségű pénzzel karöltve.
Amint megnyíltak a pénzcsapok, Charlie Brooker alkotó előtt kinyílt a világ, és a visszafogottabb brit költségvetés után igazán el tudott szabadulni a képzelete.
Több nagynevű sztár is szerepelt egy-egy epizódban. Sokak szerint ez nem tett feltétlenül jót a sorozatnak, mert sokkal kommerszebb részeket eredményezett. Én nem így gondoltam, alapvetően mindig jól szórakoztam a Fekete tükrön, már ha lehet ilyet írni egy hihetetlenül depresszív műről.
Mert mi is a Fekete tükör? Kell hozzá egy speciális hangulat, az biztos. Egy kegyetlen, maró humorú, sokszor disztópikus jövőt lefestő antológia-sorozat. Ez azt jelenti, hogy az epizódok ugyanazon a Földön játszódnak, de mégsincs igazán kapcsolat a részek között. Zsánereit is folyamatosan váltogatja, az egyik rész horror, a másik sci-fi, de lehet szatíra is.
Ami sokszor közös a történetekben, az egy új technológia, ami a jövőben megváltoztatja a világot. Egy külső agyi szinopszischip, ami rengeteg lehetőséget ad a forgatókönyvíróknak.
Sok rész azt mutatja be, hogy ennek az új technológiának milyen felhasználási lehetőségei vannak, és milyen visszaéléseknek nyit kapukat, akár az igazságszolgáltatásban, vagy a szórakozásban. A Fekete tükör nem szégyenlősködik, a sorozat nagy része erősen 18+-os, főleg, ha a brit epizódokat is nézzük. A Netflix úgy érzem, visszavett azért a bemutatott szörnyűségekből.
Eddig minden új évadot ünnepként kezeltem, engem nem idegenített el a piros streamingszolgáltató jelenléte, örültem, hogy újabb részeket tartogat számomra a Tükör. Legalábbis eddig. Az előző évad sem töltött el teljes megelégedettséggel, de úgy gondoltam, ez biztos csak egy gyengébb eresztésre sikeredett. Mostanra viszont elértünk oda, hogy ebben a szezonban több az elmegy/rossz epizód, mint a kiemelkedő rész. A hetedik évad szerintem még gyengébbre sikerült, mint az előző. Az első rész a legerősebb a hat közül.
Úgy éreztem, ez az epizód nemcsak egyszerre fricska a Netflix és mindenféle előfizetéses szolgáltatás orra alá, hanem egyben az egészségügy komoly problémáit is górcső alá vevő dráma.
Tényleg remek rész, a színészek is szuperek, a forgatókönyv ugyan kitalálható, de nagyon hatásos. Egészen meglepődtem, milyen jól sikerült a Mindennapi emberek című rész. Nem teljesen a szokásos agyi szinapszis modult használta, hanem ennek egy „streaming” orvosi verzióját, ami adott valami pluszt az eddig megismertekhez, és tényleg izgalmas nyitányt eredményezett.
Aztán jött a második rész, egy csavaros paranoid thriller, amely ugyan minőségben visszaesés az elsőhöz képest, de szórakoztatásban úgy éreztem, magas szinten tudott maradni. A végén lévő fordulat és a magyarázata ugyan elképesztően bénára sikerült, de az odáig vezető út megéri, hogy megnézzük. Nem kiemelkedő, de szórakoztató darab lett. Ekkor még bizakodtam. Ami rögtön el is tűnt a harmadik epizódra. Itt előkerült a szokásos technológia, csak megint egy másik felhasználási módját találták ki. Ám az alapötlet szerintem nagyon erőltetett.
Egy filmforgatáshoz használták fel a virtuális teret mesterséges intelligenciával irányított színészek alkalmazásával.
Akik tudják, hogyan zajlik egy forgatás, azok valószínűleg szörnyülködtek a Hotel Reverie epizódon. Emellett a casting is nagyon félrement. Awkwafina semmit nem tett hozzá a részhez, Issa Rae pedig mint főszereplő színész, aki egy színészt alakít, borzasztó. Egyedül Emma Corrint tudom dicsérni, mint az egyik főszereplőt, aki egy mesterséges intelligencia által alakított színészt játszik. Értem, mi volt a cél, Hollywood aranykorát kicsit dicsőíteni, és a problémáit elővenni, de szerintem ez a rész teljesen félrement. Nemcsak, hogy tisztelgés nem volt az igazi a téma iránt, de a kritika is gyenge volt. A remake-ek feleslegességére is rosszul hívta fel a figyelmet, pedig lehetett volna ezzel mit kezdeni. A vége hatásos, de nem érte meg az utazást sajnos. Itt kicsit alább hagyott a lelkesedésem.
A negyedik résznél egy pillanatra örültem, majd gyorsan elkámpicsorodtam. Én nagyon szerettem a 2018-as interaktív, tévén játszható, különálló kalandjáték részt, a Bandersnach-et. Úgy kell elképzelni, mint a 80-as években divatos kalandjáték-kockázat könyveket, csak tévére átültetett mechanikával. Nagyon érdekes, de maga a történet nem volt annyira jó.
Nos a negyedik epizód a Bandersnach spirituális folytatása.
Eléggé hasonló a hangneme és a stílusa, természetesen a kalandjáték-trükkön kívül. Ám itt is elcsúsztak sok banánhéjon. A csavar az első pillanatban kitalálható, a múltban játszódó részekben pedig nincs igazi újdonság, és az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. A színészek jók, de ennyit tud.
A folytatásban megint a szokásos ötletet használják fel új köntösben. Ám itt működik a dolog! Az ötödik részben most egy elhunyt halotti beszédében ad segítséget az agyi chip, egy volt szerelem szemszögéből. Paul Giamatti fiatalkori, első és igazi szerelme elhunyt.
Elsodorta őket egymástól az élet, de a férfi mindig is szerette a nőt. Fényképek és egy mesterséges intelligencia segítségével Giamatti visszaemlékszik a történtekre.
Elképesztően melankolikus és hatásos a sztori. Oda merem tenni a legjobb Fekete tükör-epizódok mellé. Nem a megszokott maró, rosszindulatú történet, hanem a keserédes, szomorkás, drámai darab. Gyakorlatilag az egész egy kamaradráma Giamattival és Patsy Ferrannal, ami nagyon működik.
Végül elérkeztünk a nagy fináléhoz. A duplarész hosszúságú utolsó epizód a nagy sikerű negyedik évad USS Callister című epizódjának a közvetlen folytatása. A sorozat életében ez az első ilyen direkt „második rész”. Hangulatos, de nem tud igazán semmi újat mutatni.
Kicsit még úgy is érzem, hogy visszamenőleg leminősíti a USS Callistert. Az akkor lezárt történetet gyakorlatilag semmissé teszi, nem épít rá, hanem elszúrja annak befejezését.
Kicsit olyan érzésem támadt, hogy kötelező volt ez az epizód, mert Cristin Milioti és Jesse Plemons is azóta nagyobb név lett. Emiatt már egy rossz szájízzel kezdődik az egész. A régi epizódból szinte mindenki visszatér, egyedül az érdekes arcú Michaela Coel hiányzik, de ha igazak a hírek, akkor egy másik forgatás miatt nem tudott részt venni ebben. Úgy érzem, a USS Callister: Into Infinity elköveti az összes hibát, amit egy folytatás el tud: nagyobb, hosszabb és totál felesleges. A színészek ügyesek, de itt is ennyit tudok kiemelni. A sci-fi téma működik, a szokásos technológia itt is jelen van, a befejezés próbál nagyot húzni, de nem érzem jónak a megoldást. Kicsit inkább béna.
Tehát összegzésként, ha valaki csak a jó részeket akarja megnézni, akkor elég az első és az ötödik epizódot elindítania. Minden más csak felesleges sallang. Amit nagyon sajnálok. Az igazság az, hogy egyre több jobbnál-jobb antológiasorozat készül, az Amazonos Secret Level, a Tales from the Loop, vagy a szintén Netflixes Love Death and Robot is jobb részeket adott nekünk az utóbbi időben, mint a Fekete tükör az elmúlt pár évadban. Ha sikeres lesz, biztos érkezik majd a nyolcadik évad, de valami újat kellene mutatnia Brookeréknek, mert ez a biztonsági játék túl unalmas, és nem lesz elég hosszútávon. Tényleg sajnálom…
A Fekete tükör egy brit kezdeményezés volt 2011-ben. Megpróbálták Az alkonyzóna hangulatát átemelni az angol Channel 4 csatorna segítségével. 2014 után úgy tűnt, a csatorna nem tudja finanszírozni az emelkedő költségeket, egy pár év kihagyás után jött a Netflix, és új életet lehelt a sorozatba, természetesen mérhetetlen mennyiségű pénzzel karöltve.
Amint megnyíltak a pénzcsapok, Charlie Brooker alkotó előtt kinyílt a világ, és a visszafogottabb brit költségvetés után igazán el tudott szabadulni a képzelete.
Több nagynevű sztár is szerepelt egy-egy epizódban. Sokak szerint ez nem tett feltétlenül jót a sorozatnak, mert sokkal kommerszebb részeket eredményezett. Én nem így gondoltam, alapvetően mindig jól szórakoztam a Fekete tükrön, már ha lehet ilyet írni egy hihetetlenül depresszív műről.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Emma Charlotte Duerre Watson 1990. április 15-én született Párizsban, Jacqueline Luesby és Chris Watson angol ügyvédek gyermekeként. A családi háttere intellektuálisan és kulturálisan egyaránt gazdag, francia és angol hatások alakították Emma korai éveit. Ötéves koráig élt az öccsével, Alexszel együtt a Párizs melletti Maisons-Laffitte-ben, a szülők azonban ötéves korában elváltak, így a gyerekek ekkor Angliába költöztek, hogy az édesanyjukkal éljenek Oxfordshire-ben, a hétvégéket pedig apjuk londoni házában töltötték (később született még három féltestvére – Toby, Lucy és Nina – az apja új házasságából). Oxfordban a Dragon Schoolba járt 2003-ig, eddigre azonban már ismert színész volt az első két Harry Potter-filmnek köszönhetően.
Egyébként kb. hatéves korától kezdve a színészet érdekelte a leginkább, és szülei beleegyezésével a Stagecoach Theatre Arts oxfordi intézményében, egy részidős színházi iskolában képezte magát, ahol éneklést, táncot és színészetet tanult.
„Mindig is szerettem ezt a világot. Sokszor szerepeltem iskolai színdarabokban, és gyakran léptem fel a családom előtt. De 9 éves koromban kaptam először igazi ízelítőt a hivatásos színészetből. Akkor még nem tudtam, hogy ez megváltoztatja az életemet” – mesélte Watson a Vogue-nak egy 2018-as interjúban.
Tízéves korában már fellépett a Stagecoach produkcióiban és iskolai darabokban, de a Harry Potter-franchise előtt soha nem játszott hivatásszerűen.
Hermione 10 éve
A színészi útja aztán 1999-ben, kilencéves korában drámai fordulatot vett, amikor elkezdődött a szereplőválogatás J.K. RowlingHarry Potter-könyvsorozatának filmadaptációjához. Watsont a drámatanára bátorította, hogy próbálja ki magát a castingon, kezdetben azonban nem volt tisztában a projekt nagyságrendjével: „Nem éreztem az elején, hogy milyen nagyszabású dolgokról van szó. A könyvekről sem tudtam sokat, de azt igen, hogy Hermione karaktere zseniális. Amikor a drámatanárom azt javasolta, hogy jelentkezzek a meghallgatásra, azt gondoltam, hogy szórakoztató élmény lesz, de nem igazán számítottam arra, hogy bármi is lesz belőle. Csak a tőlem telhető legjobbat akartam nyújtani. Majd folyamatosan kérték, hogy jöjjek vissza, és kezdtem úgy érezni, hogy valami igazán különleges dolog részese vagyok. Amikor pedig felhívtak, hogy megkaptam a szerepet, akkor döbbentem rá igazán: az életem soha többé nem lesz ugyanaz, mint eddig."
Watson, akit 2000-ben választottak ki több ezer lány közül Hermione Granger szerepére, ez a döntés pedig kulcsfontosságúnak bizonyult a karrierje szempontjából. Az első rész, a Harry Potter és a bölcsek köve 2001-ben került a mozikba, Watson alakítása pedig széles körben váltott ki elismerést. A fantasyfilmek sikere egyik napról a másikra sztárrá tette őt, az újonnan szerzett hírnév azonban számos kihívással járt együtt.
Bár Watson már fiatalon reflektorfénybe került, eltökélt szándéka volt, hogy a népszerűség nem árnyékolja be a színészet iránti szenvedélyét. A Harry Potter-filmek (nyolc epizód 2001-től 2011-ig) alatt próbált egyensúlyozni az iskolai tanulmányai, a magánélete és a szakmai karrierje között. A világsztársággal járó nyomás ellenére ugyanis nagyon komolyan vette a tanulmányait, és keményen dolgozott azért, hogy megőrizze életében a normalitás érzését. „Tudatos döntést hoztam: nem akartam, hogy az életem csak a Harry Potterről szóljon. Fontos volt számomra, hogy folytassam a tanulmányaimat, és a színészkedésen kívül más érdeklődési körökkel is foglalkozzam. Nem akartam, hogy egyetlen szerep vagy film határozza meg az életemet” – mondta erről.
Mindenkit leiskolázott
A Dragon School, vagyis az általános suli 2003-as befejezése után Watson az oxfordi Headington Schoolba ment tovább. A Harry Potter-forgatásokon való tartózkodása során őt és színésztársait, Daniel Radcliffe-et (Harry Potter), Rupert Grintet (Ron Weasley), Tom Feltont (Draco Malfoy) és a többi gyereket naponta akár öt órán át korrepetálták.
Emma aztán 2006 júniusában tíz tantárgyból tett záróvizsgát, amelyek közül nyolcat A* (csillagos ötös), kettőt A (ötös) eredménnyel zárt.
A gimnázium befejezése, vagyis az érettségi után szünetet tartott a tanulmányaiban, hogy 2009 februárjától a Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1. és 2. részének forgatására koncentráljon, de azt állította, hogy utána tovább akar tanulni.
Később megerősítette, hogy a Brown Egyetemet választotta Providence-ben, Rhode Islanden. 2011 márciusában, 18 hónapos egyetemi tanulmányok után aztán bejelentette, hogy „egy vagy két félévre” halasztást kér. Végül az utóbbira került sor, elmondása szerint így négy helyett öt évbe telt, hogy megszerezze a diplomáját angol irodalomból a színészi munkái miatt. 2014. május 25-én diplomázott a Brown Egyetemen. Ennyi azonban nem volt neki elég. Kilenc évvel később, 2023-ban elkezdte a mesterképzését az Oxfordi Egyetemen, idén pedig teljesítette a követelményeket, és továbblépett, hogy megszerezze a PhD-jét.
A Varázsvilág után
Az utolsó HP-film, a 2011-es Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész után Emma nagy kihívás előtt állt: hogyan lépjen tovább a karrierjében, miután eljátszotta azt a karaktert, amely egy évtizeden át meghatározta őt. Úgy döntött, másféle szerepeket keres, és próbálja elkerülni a beskatulyázást. A poszt-Harry Potter-éra első filmje a 2011-es Egy hét Marilynnel lett a számára, bár abban még csak egy nagyobb mellékszerepeket alakított. Korábban a Harry Potter-epizódokon kívül csupán egy tévéfilmben szerepelt (2007: Ballet Shoes), és egy animációs filmben szinkronizált (2008: Cincin lovag). Az első főszerepét a 2012-es Egy különc srác feljegyzéseiben játszotta, amelyet Stephen Chbosky a saját regényéből írt és rendezett. Watson alakította Samet, egy összetett és sebezhető tinédzsert, aki a kamaszkor megpróbáltatásai között próbál navigálni. A szerep merőben eltért Hermionétól, és lehetővé tette Emma számára, hogy megmutassa az érzelmi mélységét és sokoldalúságát színésznőként. Sokan máig a legjobb alakításaként emlegetik.
A következő években Watson több filmben is szerepelt, köztük a Lopom a sztáromban (2013), az Itt a végében (2013), a Noéban (2014), A kolóniában (2015), a Regressionben (2015), A körben (2017) és a Kisasszonyokban (2019), bizonyítva, hogy képes alkalmazkodni a legkülönbözőbb műfajokhoz, a drámától a fantasyn át a pszichológiai thrillerekig. A Harry Potterekhez fogható legnagyobb sikerét a 2017-es A szépség és a szörnyeteggel, vagyis az 1991-es Disney-animáció élőszereplős feldolgozásával érte el, amelyben a főszerepelő Belle-t alakította, és amely több mint egymilliárd dolláros bevételt ért el szerte a világon. A 2019-es, Greta Gerwig-féle, 6 Oscar-díjra jelölt Kisasszonyok után azonban úgy döntött, egy időre visszavonul a színészkedéstől, és életének más aspektusaira, többek között a tanulmányaira és aktivista tevékenységeire koncentrál.
A sztárság amúgy is mindig megviselte, bár tisztában volt azzal, mekkora hatással van az emberek életére. „Találkoztam olyan rajongókkal, akiknek az arcom rá volt tetoválva a testükre, illetve olyan emberekkel is, akik a Harry Potter-könyvek segítségével vészelték át a rákot” – magyarázta a színésznő, akire a karrierje kezdete, vagyis kislánykora óta kiemelt médiafigyelem szegeződik.
A 18. születésnapján például a lesifitósok megpróbáltak a szoknyája alá fotózni, és számos zaklatás áldozata volt. A biztonsági aggályokra hivatkozva épp ezért nem is készít például szelfiket a rajongókkal, szívesebben beszélget velük szemtől szemben.
Aktívan a nőkért
Emma sok fontos társadalmi ügy mellé állt oda szenvedélyesen. Kiállt például a nemek közötti egyenlőség és a nők jogainak védelmében, az ENSZ jószolgálati nagyköveteként is tevékenykedett, és elindította a HeForShe nevű kampányt, amely arra ösztönzi a férfiakat, hogy vegyenek részt a nemek közötti egyenlőségért folytatott küzdelemben. „Mindig is hittem abban, hogy ha van egy platformod, akkor felelősséggel tartozol azért, amiben hiszel. Ez nemcsak a színészkedésről szól, hanem arról is, hogy használd a hangodat azért, hogy változást hozz létre a világban” – magyarázta a színésznő, aki emellett az oktatásra, a fenntartható divatra és a mentális egészségre összpontosító kezdeményezésekben is részt vett. Olyan ügyeket támogatott többek között, mint a Malala Alapítvány, amely a lányok oktatását segíti elő, 2016-ban pedig társalapítója volt a „Közös polcunk” nevű feminista könyvklubnak, ahol az egyenlőség, az identitás és a társadalmi igazságosság témáit feltáró olvasmánylisták felett kurátorkodott.
2019-ben Emma bekerült a Kering francia luxusdivat-konglomerátum igazgatótanácsába, ahol a divatipar fenntarthatóságáért és etikus gyakorlataiért szállt síkra. A Keringnél betöltött szerepe összhangban van a fenntartható divat iránti régi elkötelezettségével, s gyakran dolgozik együtt olyan márkákkal, amelyek a környezetbarát anyagokat és az etikus gyártási gyakorlatokat helyezik előtérbe.
Watson ugyanakkor beiratkozott egy kreatív írói programba is, feltett szándéka ugyanis, hogy a kamera mögötti szerepek felé is forduljon, szeretne forgatókönyveket írni és filmeket rendezni. Ki is próbálta már magát ezekben, a Pradának például készített egy reklámfilmet (2022: Prada Paradoxe), illetve már írt egy színdarabot is.
„Annyira örülök, hogy megtettem a színészkedéstől való eltávolodást, mert úgy érzem, hogy van saját hangom, kreatív terem és szuverenitásom, amikről korábban nem volt tudomásom” – mesélte erről.
Röviden együtt, vagy egyedül
Emma, bár már 35 éves, sosem volt 2 évnél hosszabb kapcsolata, és gyermekei sem születtek még. Egy interjúban azt mondta, a magánélete magánügy, így arról sosem szokott nyilatkozni, így általában akkor tudni csak, hogy van valakije, amikor megjelenik az illetővel egy hivatalos eseményen, vagy a fotósok elcsípik őket az utcán. 2015 és 2017 között pl. két éven át volt kapcsolatban a tech-vállalkozó William Knighttal, 2018 és 2019 között pedig a színész Chord Overstreettel (Glee – Sztárok leszünk, Acapulco) randevúzott. 2019-ben azt mondta magáról, hogy szingli, sőt, az „önpartner” kifejezéssel jellemezte magát, vagyis, hogy nem egyedülálló, hanem a saját maga társa. Aztán mégis jöttek további férfiak az életébe: 2021-től 2023-ig például az üzletember Brandon Greennel járt, a legújabb udvarlója pedig egy oxfordi iskolatársa, egy bizonyos Kieran Brown, akivel először 2024 júliusában látták csókolózni.
Az intenzív hírnévvel való megküzdésről egyébként fiatalkorától kezdve azt mondta, hogy a saját identitásában való gyökerezés segített neki végül „megtalálni a békét”, ebben pedig hatalmas segítségére volt a jóga. Emmát tehát már hat éve hiányolhatják a rajongói, és számukra rossz hír, hogy továbbra sem kereshetjük őt filmekben, sorozatokban, egyelőre nincsenek színészi előjegyzései. Nagyobb az esély arra, hogy a PhD-je megszerzése után forgatókönyvíróként és/vagy rendezőként olvashatjuk majd a nevét egy-egy film stáblistáján.
Emma Charlotte Duerre Watson 1990. április 15-én született Párizsban, Jacqueline Luesby és Chris Watson angol ügyvédek gyermekeként. A családi háttere intellektuálisan és kulturálisan egyaránt gazdag, francia és angol hatások alakították Emma korai éveit. Ötéves koráig élt az öccsével, Alexszel együtt a Párizs melletti Maisons-Laffitte-ben, a szülők azonban ötéves korában elváltak, így a gyerekek ekkor Angliába költöztek, hogy az édesanyjukkal éljenek Oxfordshire-ben, a hétvégéket pedig apjuk londoni házában töltötték (később született még három féltestvére – Toby, Lucy és Nina – az apja új házasságából). Oxfordban a Dragon Schoolba járt 2003-ig, eddigre azonban már ismert színész volt az első két Harry Potter-filmnek köszönhetően.
Egyébként kb. hatéves korától kezdve a színészet érdekelte a leginkább, és szülei beleegyezésével a Stagecoach Theatre Arts oxfordi intézményében, egy részidős színházi iskolában képezte magát, ahol éneklést, táncot és színészetet tanult.
„Mindig is szerettem ezt a világot. Sokszor szerepeltem iskolai színdarabokban, és gyakran léptem fel a családom előtt. De 9 éves koromban kaptam először igazi ízelítőt a hivatásos színészetből. Akkor még nem tudtam, hogy ez megváltoztatja az életemet” – mesélte Watson a Vogue-nak egy 2018-as interjúban.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Iszonyú mennyiséget kidobtunk a fekete-fehér tévé előtt ülve a gyerekkorunkból” – Dupla klippremier az Újzenekartól
Az együttes több mint egy évtizedig gyakorlatilag nem létezett az online térben, de most elhatározták, hogy változtatnak ezen – ennek szellemében egyből két klipjüket is bemutatjuk.
Az Újzenekar a nyolcvanas, kilencvenes évek dalközpontú, alternatív rockzene hagyományait eleveníti fel, sajátosan egyedi tálalásban. Poetikus tánczenéjükben szó esik minden fontos dologról, ami életünkben adódhat, a II. János Pál pápa téri ingatlanhelyzettől a melotonin jótékony hatásain keresztül a háttérhatalomig, Lucifertől az 5G-ig.
Saját bevallásuk szerint több mint egy évtizeden keresztül tüntetőleg alig adtak valamit is az internetes jelenlétükre, csak a számírásra és a koncertekre koncentráltak. Nemrég azonban szóltak nekik barátaik, hogy akkora a szakadék a virtuális és a valódi Újzenekar között, hogy jó lenne rendet vágniuk ezen a téren, mert elijesztik a potenciális rajongókat.
Ezért elhatározták, hogy néhány élőben már jó ideje játszott dalukhoz klipet is készítenek. Ezek közül kettőt mutatunk be ebben a cikkben, a szövegíró-frontember, Cseh András kommentárjaival.
Starsky és Hutch:
„Egy próba szünetében arról beszélgettünk Jokival, a dobosunkkal, hogy milyen kevésre emlékszünk gyerekkorunk tévésorozataiból, pedig hány száz órát eltöltöttünk előttük. Aztán visszamentünk zenélni, és lett ez a szám Starsky-ékról, aztán egy másik számban megemlékeztünk Derrickről és a Klinikákról is. Sajnos iszonyú mennyiséget kidobtunk a fekete-fehér tévé előtt ülve így a gyerekkorunkból... Amúgy a szám középrésze (jelen esetben az öreg nénis epizód) koncertről koncertre új, mindig azt mondom, ami éppen eszembe jut.
Molnár Botond basszusgitárosunk pedig egyszer csak készített rá egy klipet, közben gondolom körülugrálták a gyerekei, és tovább halogatódott a határidős munkája, ennek a feszültsége érződik is a képsorokban. A filmben szereplő további akciójeleneteket az én gyerekeim csinálták.”
Vérrokonom:
„Én egy olyan moziban élek, miszerint a halálunk után is vagyunk. De mi történik ilyenkor a vérrokonsággal? Ilyesmiről szól ez a dal. András Tamara barátunk nemrég meglepett minket ezzel a klippel, a saját ódon családi super 8 as szalagjaiból vágta össze, és hát nekünk nagyon tetszik.”
Az Újzenekar a nyolcvanas, kilencvenes évek dalközpontú, alternatív rockzene hagyományait eleveníti fel, sajátosan egyedi tálalásban. Poetikus tánczenéjükben szó esik minden fontos dologról, ami életünkben adódhat, a II. János Pál pápa téri ingatlanhelyzettől a melotonin jótékony hatásain keresztül a háttérhatalomig, Lucifertől az 5G-ig.
Saját bevallásuk szerint több mint egy évtizeden keresztül tüntetőleg alig adtak valamit is az internetes jelenlétükre, csak a számírásra és a koncertekre koncentráltak. Nemrég azonban szóltak nekik barátaik, hogy akkora a szakadék a virtuális és a valódi Újzenekar között, hogy jó lenne rendet vágniuk ezen a téren, mert elijesztik a potenciális rajongókat.
Ezért elhatározták, hogy néhány élőben már jó ideje játszott dalukhoz klipet is készítenek. Ezek közül kettőt mutatunk be ebben a cikkben, a szövegíró-frontember, Cseh András kommentárjaival.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A Nobel-díjas író családja körében, békében hunyt el Limában. Vargas Llosa nemcsak regényeivel, de politikai szerepvállalásával is beírta magát a történelembe.
Vasárnap délután elhunyt Mario Vargas Llosa. A Nobel-díjas író a perui fővárosban, Limában hunyt el családja körében, békében – közölte fia, Álvaro Vargas Llosa az X-en.
Vargas Llosa 1936. március 28-án született a perui Arequipában. Gyakran merített saját élményeiből és családjából, szereplői között sokszor megjelentek az életéből ismert alakok. Első regénye, A város és a kutyák egy katonai akadémián töltött fiatalkori időszakát dolgozta fel. Egy hal a vízben című önéletrajzi könyvében az 1990-es elnökjelöltségéről írt.
1990-ben elindult Peru elnöki posztjáért, mert szerette volna megmenteni az országot a gazdasági válságtól és a marxista felkeléstől. A második fordulóban azonban vereséget szenvedett Alberto Fujimoritól, aki akkor még ismeretlen agronómus és egyetemi tanár volt. Fujimori később leverte a lázadókat, majd elnöki cilkusai után börtönbe került emberi jogi visszaélések és korrupció miatt.
A választási vereség után Vargas Llosa Spanyolországba költözött, de továbbra is hatással volt a latin-amerikai közéletre. Élesen bírálta a baloldali vezetőket, köztük Hugo Chávezt is. Egy korábbi nyilatkozatában így fogalmazott:
„Valójában sosem volt politikai pályám. Nagyon különleges körülmények között vettem részt a politikában... és mindig is úgy nyilatkoztam, hogy akár nyerek, akár veszítek, visszatérek az irodalmi, szellemi munkámhoz, nem maradok a politikában.”
Műveiben gyakran foglalkozott a vezetők és alattvalóik közötti kapcsolat feszültségeivel. A Háború a világ végén a 19. századi Brazíliában játszódik, ahol egy fanatikus prédikátor és követői szembekerülnek a hadsereggel. A kecske ünnepe című regénye Rafael Trujillo dominikai diktátor rendszerét mutatja be.
A hatvanas években több latin-amerikai íróval együtt új lendületet adott a régió irodalmának. 2010-ben irodalmi Nobel-díjat kapott olyan műveiért, mint a Júlia néni és a tollnok, a Halál az Andokban vagy Háború a világ végén. Számos regényében és esszéjében kísérletezett a formával, időben előre-hátra haladt, különböző elbeszélőket váltogatott. A rossz kislány csínytevései című, 2006-ban megjelent regénye szerelmi történetként aratott sikert.
A hetvenes években elhatárolódott Fidel Castrótól, amit sok korábbi baloldali írótársa nehezményezett. 1976-ban Mexikóvárosban összeszólalkozott Gabriel García Márquezzel, és az eset tettlegességig fajult.
Az író a szabad piacot és a libertariánus eszméket támogatta. „Egy író munkáját saját tapasztalatai táplálják, és ezek az évek során egyre gazdagabbá válnak” – mondta 2001-ben a Reutersnek adott interjúban Madridban.
Magánélete is figyelmet kapott. 19 évesen feleségül vette a nála tíz évvel idősebb Julia Urquidit, aki korábban az anyja bátyjának felesége volt. Második felesége unokatestvére, Patricia lett, akitől három gyermeke született, köztük Álvaro. 2015-ben, 50 év házasság után elvált Patriciától, és kapcsolatot kezdett Isabel Preyslerrel, Enrique Iglesias édesanyjával. Ez a kapcsolat 2022-ben véget ért.
Dina Boluarte perui elnök az X-en azt írta: „Szellemi zsenialitása és hatalmas életműve örök örökséget jelent a jövő nemzedékei számára”, majd bejegyzése végén „minden idők legragyogóbb peruiaként” emlékezett meg róla.
Vasárnap délután elhunyt Mario Vargas Llosa. A Nobel-díjas író a perui fővárosban, Limában hunyt el családja körében, békében – közölte fia, Álvaro Vargas Llosa az X-en.
Vargas Llosa 1936. március 28-án született a perui Arequipában. Gyakran merített saját élményeiből és családjából, szereplői között sokszor megjelentek az életéből ismert alakok. Első regénye, A város és a kutyák egy katonai akadémián töltött fiatalkori időszakát dolgozta fel. Egy hal a vízben című önéletrajzi könyvében az 1990-es elnökjelöltségéről írt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
