Marilyn: ahogy eddig még nem láthattad
Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, Marilyn Monroe egyike a világ legismertebb színésznőinek. Kinek ne lenne ismerős a szőke haj, az ábrándos búzavirágkék szempár, az oly’ jellegzetes szépségpötty, vagy a talán még híresebb hófehér szoknya, melyet fellibbent a metró szele.
Szinte megszámlálhatatlan könyv, képzőművészeti alkotás és film – sőt sorozat – íródott az életéről, karrierjéről, végtelen vonzerejéről és arról a különös bájról, ami sugárzott belőle. Az utóbbi években az is egyre népszerűbbé vált, hogy megpróbálták Marilyn Monroe emberi, törékeny oldalát bemutatni, mindazt, aki ő valójában volt a ragyogó szexszimbólum mögött.
A díványon: Marilyn Monroe azonban még ennél is többet ad az olvasóknak. Dr. Alma H. Bond amerikai írónő és pszichológus 37 éven keresztül folytatott magánpraxist New Yorkban. Darcey Dale pszichoanalitikus bőrébe bújva azt az oldalát tárja fel Marilyn Monroe-nak, amelyet eddig még nem láthattunk. Az életrajzi ihletésű, ámbár fiktív regényben a díva felkeresi a jónevű pszichológust, hogy segítsen neki, mentse meg őt. Dr. Darcey Dale-t egyszerre vonzza és rémiszti meg a feladat, hogy páciensei közé fogadja a köztudottan labilis színésznőt, ám végül úgy gondolja, meg kell próbálnia segíteni neki.
A könyv 1959 februárjától egy éven keresztül vezet minket végig az üléseken, ahol Marilyn személyesen meséli el gyerekkorát, szerelmeit, vágyait és félelmeit. Ezután egészen haláláig levélben tartja a kapcsolatot az analitikussal. Az üléseken hol szórakoztatóan, hol meghatóan tárul fel a világ egyik legragyogóbb színésznőjének sorsa.
A könyv által az olvasók végre megismerhetik a valódi Norma Jeane Mortensont, az elhagyott gyermeket, aki sosem ismerte az apját, akinek az anyja neurotikus volt, és aki a róla kialakított képpel ellentétben nagyon intelligens volt. A könyv minden sorából kiolvasható Marilyn kétségbeesett vágyódása a szeretet, az elfogadás és az elismerés iránt, ugyanakkor jókora adag pikáns humorral is fűszerezettek a hosszabb-rövidebb beszélgetések.
Én meg mindig megkérdezem, mire gondolnak. Tíz hónaposan kezdtem járni, és azóta sem tanította senki, hogyan járjak. Lefogadom, hogy egyetlen lány sem képes fenékriszálás nélkül végigmenni magas sarkúban a macskakövön! Erről jut eszembe, hogy gyakran vádolnak meg még valamivel. Az egyik macskaszemű színésznő (szerintem maga pontosan tudja, kire gondolok) azt nyilatkozta egyszer, hogy szivacsbetétet teszek a melltartómba. Erre én azt feleltem, hogy »Aki jobban ismer, az jobban tudja«”.
Korai fotók Marilynről
„Egyszer elhatároztam, hogy meglepem Arthurt egy csokoládétortával. Az utolsó pillanatban az a remek ötletem támadt, hogy inkább narancsos-csokoládés tortát sütök, ezért lereszeltem néhány narancs héját, és azt is belekevertem a cukormázba. Később néztem, hogyan eszi Arthur a tortát, vagy talán helyesebb lenne azt mondanom, hogyan próbálja megenni a tortát. Különös ábrázattal grimaszolt, mert képtelen volt kinyitni a száját. Úgy tűnik, a cukormáz megzselésedett, és összeragasztotta a két fogsorát. Megígértem neki, hogy »Arthur, soha, de soha nem fogok neked még egyszer tortát sütni!« Hát nem is sütöttem.
Máskor Arthur arra lépett be a házba, hogy a házi készítésű tésztát a székek háttámlájára hajtva szárítom egy hajszárítóval. Valami miatt csak nem akart olyan íze lenni, mint a Frank Sinatra Villa Capri éttermében felszolgált spagettinek. Mit gondol, doktornő? Váltsak pályát, legyek inkább szakács? – mosolygott rám az ülés végén.”
„Marilyn következő ülése meglehetősen különösen zajlott. Nem Marilyn miatt, hanem miattam. Furcsa vágyódás fogott el, amit sosem éreztem még, egyetlen páciensem jelenlétében sem. Erős késztetést éreztem arra, hogy megöleljem Marilynt és megvigasztaljam. Az analitikusokból általában a páciensek tettei váltanak ki erős érzelmeket. A szakzsargonban ezt a reakciót nevezzük „viszontáttételnek”. Alaposan szemügyre vettem Marilynt.
Sírt, és könyörögve szólt hozzám:
– Maga miért nem ölel meg soha, mint régen Ana néni? Milyen h-h-hitvány nőszemély maga! Nem értem, miért fukarkodik ennyire az érzéseivel! Belehalna, ha pár percig megölelne egy lányt?
Két kezét maga köré fonta, a fejét hátravetette, mellkasát előrenyomta, átható kék tekintetét pedig rám függesztette. Tudtam, hogy könyörög, hogy szeressem. Eluralkodott rajtam az egyik legerősebb érzés, amelyet valaha is ismertem. Mi ennek a nőnek a titka? – tűnődtem magamban. – Mi ez a különös erő, amivel el tudja érni, hogy az egész világ neki udvaroljon? Itt vagyok én, egy száz százalékig heteroszexuális nő, de ez… ez a gyermeki nő áraszt magából valamit, ami miatt majd megveszek, hogy megölelhessem. Úgy érzem, mintha Marilyn némán esdekelne: »Ha megvigasztalna, akkor minden problémám megszűnne.«”
A leghíresebb fotója
„A Fox sajtóosztálya elhatározta, hogy készít reklámcélokra egy fotósorozatot rólam a Lexington sugárúton levő Trans-Lux mozi közelében. Mellesleg Joe-val épp abba a moziba jártunk, amikor nagyritkán elmentünk filmet nézni. Végül ez a fényképsorozat lett a leghíresebb sorozat rólam, sőt valószínűleg az összes színésznőről együttvéve. Nagyon meleg volt, és az volt a feladatom, hogy álljak a metrószellőző fölé lehűteni magamat. Biztosan látta a képeket.
– Mindenki látta – bólintottam.
– Akkor azt is tudja, hogy a filmben van egy hasonló jelenet, és amikor a metró elhalad a szellőző alatt, akkora szél kerekedik, hogy egész magasra libbenti a szoknyámat, annyira, hogy még a fehér bugyim is kilátszik. Igazából akkor nem járt ott a metró, szélgépet használtak a fotózás és a forgatás alatt. Na, ezektől a képektől és ettől a jelenettől Joe teljesen kiakadt! Sajnos a bugyim átlátszóbb volt, mint gondoltam.”
Ez pedig egyike az utolsó fotóinak