„Ma Magyarországon mindenhol állandósult a harc” – beszélgetés Hajdú Szabolccsal új filmjéről
Némi elégedettséget vélek felfedezni a rendező hangjában, amikor elárulom neki, hogy az előzetes vetítést egy álmatlan éjszakám követte. Az itt-ott egymásba folyó hétköznapi történetek az emberi lélek olyan sötét bugyraiba vezetnek, amelyek elől nehéz kibújni azzal a kifogással, hogy „de jó, hogy nem ilyenek vagyunk”. Mert nem tudhatjuk, mi szunnyad bennünk, de ha mégsem vagyunk ilyenek, akkor sem tudjuk e mélységeket kikerülni és főleg nem létezőnek tekinteni.
- Békeidő – tökéletes korrajz egyetlen szóban. Hagyományos értelemben véve békés időket élünk, miközben bennünk minden van, csak nem béke. Mintha a békétlenség lételemünk lenne.
- Ez valóban elkeserítő tapasztalat, de nagyon úgy néz ki, hogy ez tényleg így is van. Engem már nagyon régóta foglalkoztat ez a fogalom. 2012-ben írtam egy drámát, be is mutattuk színházban Temesváron. A történet akkor is mozaikszerű volt, de más volt a légkör, a közeg. Az elmúlt két évben aztán egyre erőteljesebben munkált bennem az a gondolat, hogy ezt a fogalmat töltsük meg tartalommal. Hozzunk létre valami tablószerűt, tágítsuk ki egy kicsit az elmúlt évek gondolkodási folyamatát. Legutóbbi munkáink, mint az Ernelláék Farkaséknál című film is, mikroközösségekben játszódó privát történetek voltak és kevésbé foglalkoztak a nagy társadalmi vitákat generáló eseményekkel. De most eljött ennek az ideje.
Nekem is van véleményem ezekről, és kevésnek éreztem ennek kifejezésére a közösségi médiában való kommentelgetést. Mindig megvan bennem az az igény, hogy valamit a lehető legpontosabban tudjak elmondani és a film médiuma erre alkalmasabb eszköz.
Ma Magyarországon mindenhol állandósult a harc, a legszűkebb családban, az utcán, a boltban, a közéletben. Ez a feszültség az elmúlt években szinte az elviselhetetlenségig nőtt és úgy tűnik, ezt képezi le a film. Persze ebben benne van az én saját, szubjektív érzékenységem is.

- A film angol címe viszont Treasure City.
- Két évvel ezelőtt filmes tábort vezettem az erdélyi Filmtett Egyesület szervezésében. Ezt már 20 éve minden évben megrendezik, és én ott folyamatosan megjelentem, mint színészi vagy rendezői csoportvezető. A legutóbbi alkalommal írtam néhány etűdöt a fiatal színészeknek. Egy délután megírtam őket, leforgattuk és be is mutattuk a táborban ezt a 20-25 perces etűdsort. Néhány hónap múlva visszanéztem és úgy éreztem, hogy érdemes lenne vele egy kicsit többet foglalkozni, kibővíteni, mert érdekesek voltak ezek az új arcok, új karakterek, akik akkor teljesen véletlenszerűen jöttek össze. Úgy gondoltuk, hogy kilépve a filmtábor kereteiből csinálunk egy játékfilmet, amit én rendezek, de úgy, hogy stáb tagjai a diákok legyenek. És mivel a Filmtett szervezte és belépett koprodukciós partnerként, egyértelmű volt, hogy a filmet Kolozsvárott forgatjuk le. Kolozsvárnak a történelmi neve „Kincses város”, ez lett a film munkacíme. Ebből lett az angol cím, a Treasure City, mert a Békeidő angolul – Peacetime – más képzeteket keltett volna, mindenki egy háborús filmre asszociált volna.
Magyarul sokkal tágabb fogalom a békeidő. Most még különösebb tartalommal töltődik fel, amikor a járvány közepén visszagondolunk arra, hogy mi volt előtte, és hogy mennyire vágyunk egy igazi, egy jobb békeidőre, mint ami eddig volt.
- Az I.világháború után is emlegették az azt megelőző „boldog békeidőket”, amelyek azért korántsem voltak annyira békések… Ha már a film születéséről beszélünk: a producerek között ott találjuk az amerikai Jim Starkot, aki többször is dolgozott együtt Jim Jarmusch-sal.
- Én hiszek abban, hogy valahol minden mindennel összekapcsolódik, és hogy bizonyos dolgok, események egy adott ponttól egy irányba haladnak. Jim Starkkal tizenvalahány évvel ezelőtt Kolozsvárott találkoztam, a Transsylvania International Film Festival zsűrijének voltunk mindketten tagjai. Ekkor tudtam meg, hogy magyar felmenői vannak – például a Florida, a paradicsom című Jarmusch-filmben szereplő magyarul beszélő néni az ő nagymamája – és Marosvásárhelyről származtak el. Elmentünk együtt megkeresni az egykori házukat, a temetőben a családi sírt. Így kezdődött a barátságunk. Azóta sok időt töltünk együtt, hol itthon, hol New York-ban találkozunk és mindig gondolkodunk valami projekten. Amikor felvetettem neki az új film tervét, örömmel csatlakozott.

- A film elején egy Thomas Bernhard-idézetet olvashatunk: „Mintha mindent testvériségbe fűzne a pillanat: a rút közelébe megy a szépnek, és megfordítva: a kíméletlen a gyengének.”
- Ez nagyjából lefedi azt, ami a filmen történik, és azt, ami érzeteim szerint Magyarországon történik. Amikor kizökkennek a normális kerékvágásból a dolgok, amikor értékrendek borulnak fel és felbátorodik a kíméletlen, a gátlástalan, az erőszakos, miközben elveszti az erejét a másik oldal. Ez van minden területen: ki lehet vetíteni a nagypolitikára és a mikroközösségek szintjére is. Minden szinten érezhető ez a rendkívüli kontrasztosság, miközben tényleg úgy érezzük, ahogy Bernhard nagyon szépen megfogalmazta: „Mintha mindent testvériségbe fűzne a pillanat.”
- Megnézem egyszer az on-line sajtóvetítésen a filmet, utána éjjel még egyszer, majd másnap még visszapergettem néhány jelenetet, és közben egyfolytában ez járt a fejemben: tudunk-e még egyáltalán igazat mondani, tudunk-e, merünk-e önmagunk lenni?
- Ez nagyon nehéz dolog, és a filmben is megpróbáljuk sokfelől megközelíteni. Én nap mint nap az élet minden területén belebotlom abba az alapproblémába, hogy mennyire vállalható fel a személyiség autonómiája. Mennyire vállalhatja magát az ember úgy, ahogy van, a saját döntéseit, saját véleményét, saját karakterét, külsejét anélkül, hogy félnie kelljen a megítéléstől, esetleg a támadástól? Lehet, hogy ez csak Kelet-Európára érvényes, de én ebben nőttem fel, ráadásul a szocializmus alatt voltam gyerek, és csináltam is filmet arról az időszakról Fehér tenyér címmel. A megszégyenítés és a megalázás, mint alapérzet folyamatosan jelen volt a gyerekoromban, és ez nagyon összefügg azzal, hogy ki mennyire mer önmaga lenni. A filmbeli színész már a legközelebbi barátjában sem bízik, fél színpadra lépni, mert mi lesz, ha megalázó helyzetbe kerül, a nézők, a kritikusok, saját kollégái által. De a focista is fél az üres kapu előtt, és mellé rúgja a labdát. A magyar focistákon az érződik a legjobban, hogy hiányzik belőlük az elementáris, neveltetésükből eredő magabiztosság. Technikailag képesek lennének berúgni a ziccert, de mentálisan képtelenek rá.