Hugh Grant, mint hidegvérű gyilkos? Élete egyik legjobb alakítása? Igen és igen! Az Eretnek a székhez szegezi a nézőt
Ha Hugh Grantre gondolunk, nem feltétlenül a horrorok vagy thrillerek ugranak be, sokkal inkább a vegytiszta romantikus komédiák. Pedig angol színészünk még főképp a ’90-es években játszott nagyobb számban ilyen filmekben, vagyis már minimum 20 éve próbál egyéb irányokba is kacsingatni. A karrierje elejét sem ilyen „bohóságokkal” kezdte (A fehér féreg búvóhelye, Keserű méz, Napok romjai stb.), ám 1994-ben óriási sikert aratott a Négy esküvő és egy temetéssel, ami után záporoztak hozzá a félszeg, kissé motyogó, hősszerelmes figurák szerepajánlatai. Az angol, aki dombra ment fel, de hegyről jött le (1995), Áldatlan állapotban (1995), Értelem és érzelem (1995), Sztárom a párom (1999), A keresztapus (1999), Igazából szerelem (2003) stb.
pl. Egy fiúról (2002), Két hét múlva örökké (2002), Zene és szöveg (2007) és hasonlók, amelykeben már egyáltalán nem azt a kedves, félszeg kisembert játszotta, sőt! Grant, aki a színészkedést elmondása szerint egyfajta hobbiként kezeli, sosem vette igazán komolyan, és sosem pályázott filmes díjakra, ekkor a kényelmes belesüppedés helyett elkezdett reszkírozni, a komfortzónáján kívül eső szerepekre rábólintani.
Már a Felhőatlaszban (2012) játszott szerepei is ezt támasztották alá, de aztán jött a Florence: A tökéletlen hang (2016), amellyel valószínűleg eddig a legközelebb állt az Oscar-jelöléshez, illetve a simlis és/vagy gonoszkodó karakterek, pl. a Paddington 2-ben (2017), az Úriemberekben (2019), a Tudhattad volna című sorozatban (2020), a Fortune-hadművelet: A nagy átverésben (2023), a Dungeons & Dragons: Betyárbecsületben (2023), és persze ne feledkezzünk meg a tavalyi Wonkában játszott umpalumpa-szerepéről sem.
A történet szerint két fiatal, huszonpáréves lány, Barnes nővér (Sophie Thatcher a Yellowjackets című sorozatból lehet ismerős sokaknak) és Paxton nővér (Chloe East többek között A Fabelman családban tűnt fel) ifjú hittérítőként próbálnak új híveket toborozni kevésbé ismert egyházuknak. Járják a címeket, amelyek egyike egy bizonyos Mr. Reed (Grant) házához viszi őket, aki korábban jelezte, hogy érdeklődik a vallásuk iránt. A szuperkedves és abszolút ártalmatlannak tűnő férfi beinvitálja a két lelkes, de óvatos lányt a házába, majd elkezd velük diskurálni teológiáról, vallásról, hitről, egyházról.
Ők már lépnének, de a ház be van zárva, az erőfölényben lévő férfi pedig választás elé állítja őket: válasszanak, melyik ajtón mennek tovább labirintusszerű házának további termeibe, ahol talán megvilágosodás, talán halál várja őket…
Az Eretnek alapvetően két részre osztható. Az elsőben egy férfi próbál két fiatal, buzgón hívő lányt szembesíteni vallásuk és főleg egyházuk visszásságaival és ellentmondásaival, egyébként valóban logikus és kikezdhetetlennek tűnő érvek sorolásával. Ennél a pontnál úgy tűnik, az író-rendező páros, Scott Beck és Bryan Woods (akik íróként a Hang nélkül-filmek kapcsán, rendezőként pedig a 2019-es Prédák című horror és a 2023-as 65 című túlélős sci-fi kapcsán lettek ismertek) egy vallás- és egyházellenes horroba csomagolták a témával kapcsolatos meglátásaikat.
A párbeszédek egyébként sziporkázóak, bár az is igaz, hogy a lányok a korukhoz képest talán túl érettek és bölcsek (arról nem is beszélve, hogy mindketten gyönyörűek, akár katalógusmodellek is lehetnének, hittérítőként így talán kevésbé hitelesek, de ez Hollywood, engedjük el, az alakításuk pedig amúgy meggyőző). De ezen túl lehet lendülni, mivel a nézők úgyis Hugh Grantre figyelnek majd, aki egészen parádés a behízelgő modorával, a kötött kardigánjával, és kezében a locsolókannájával, mégis érezni közben, hogy valami nem stimmel vele.
A film második fele pedig átmegy egy amolyan szabadulószobás, kicsit fűrészesen-jigsaw-san okítani próbáló, csavarokkal is megpakolt túlélőhorrorba, amely már sokkal inkább a megszokott hollywoodi sablonokból építkezik, bár azt is ügyesen.
És bár Grant sármja viszi a prímet, azért mindenképp meg kell említenünk Sophie Thatcher és Chloe East elvitathatatlan tehetségét is, akik abszolút hitelesen építik fel a feszélyezett helyzetből udvariasan menekülni próbáló, majd később az eszükre és az éleslátásukra hagyatkozni kénytelen, csapdába esett lányok karakterívét.
Az Eretnek egy „értelmiségi horror”, ha van ilyen alműfaj (ha eddig nem volt, most már van), amely az agyunkat, a valláshoz való hozzáállásunkat és a félelemközpontunkat is kellőképp stimulálja. A végén pedig megmutatkozik, hogy Beckben és Woodsban azért mégis ott pislákol a hit…
