Hernádi Judittól Medveczky Ilonáig: ők voltak az Ötvös Csöpi filmek legcsodásabb női

Nyüzsgő diákhangok, izgatott tekintetek lepik el a New York Kávéház Vörös-termét, ahol most éppen egy taksonyi iskola nyolcadik osztályos diákjai várják Juhász Anna irodalmár és kulturális menedzser nem mindennapi tanóráját. A program 2017-es indulása óta Anna több mint száz ilyen rendhagyó irodalomórát tartott már a New York Kávéházról a helyszínen, programja pedig hatalmas népszerűségnek örvend.

Egy-egy tanév elején a program meghirdetésekor annyian jelentkeznek, hogy beosztani is nehéz az iskolákat. Közöttük vannak vidéki és fővárosi intézmények egyaránt, sokan több száz kilométert is utaznak ezért a lehetőségért. Ilyenkor Annáék a tanárokkal közösen gondolkodva kitalálják, hogy milyen programokkal lehetne egybekötni még az alkalmat, milyen helyszínre tudnak még átmenni, ami izgalmas lehet irodalmilag. Az ékkő viszont, ahogy Anna fogalmaz, mindig az, hogy

Elhangzik Kosztolányi és Karinthy neve, akik a Kávéház előtt ismerkedtek meg, és megtudjuk, hogy sok híres lap szerkesztősége volt az épületben. Anna változatos történetekkel, érdekes legendákkal fűszerezi az órát, miközben nemcsak a Vörös Szalonban ülünk, hanem elsétálunk a Hotel lobbyjába - a New York Palota egykori legendás aulájába - és a Kávéház patinás belsejébe is.

A rendhagyó irodalomórákra mindenféle korosztályú iskolai csoportok jönnek.

„Sokan emiatt az érettségi előttre időzítik a látogatást a kávéházban, hogy valami pluszt, valami történeti adalékot kapjanak, és így minél inkább élményszerűen tudják majd az érettségin ezt a tudást visszaadni” – mondja Anna, aki mindig változatosan tartja meg az órákat.

Van, amikor több történetre, több felolvasásra van szükség, ez attól függően változik, hogy az alap műveken felül, mint például A New York-tól a Hungáriáig című kötet, milyen könyveket visz az adott órára.

„Volt olyan osztály, aki eléggé vizuális volt, úgyhogy olyan versek kerültek elő, amik nagyon vizuálisan mutatják be Budapestet. Vagy például Babits Mihály feleségének, Török Sophie-nak azaz Tanner Ilonának a fotográfiáin keresztül is szemléltettem már a mondandómat.” Kissé tehát mindig változik a felépítés, de vannak törzsanyagok, törzsszereplők, akik nemcsak egykoron a New York Kávéházban, hanem egy irodalomórán is törzsvendégnek számítanak. Heltai Jenő, Osvát Ernő, Böhm Aranka vagy Molnár Ferenc minden beszélgetésben fókuszba kerül.

A Kávéház és Anna is nagyon szeretik, és szívükön viselik a programot.

– teszi hozzá Anna, aki szerint az órák által kicsit azt érezheti mindenki, hogy ez tényleg több mint egy helyszín. „Ma már úgy hívjuk ezeket, hogy offline terek, miközben régen egy ilyen kávéház volt az élet közepe, és minden, ami itt történt.”

Egy ilyen rendhagyó irodalomóra átlendülés tud lenni. Sokan el szokták mondani, hogy mennyire tetszett nekik egyáltalán az, hogy bejöttek egy olyan térbe, ahová korábban nem is gondolták volna, hogy be lehet jutni. A diákok így közelebb érzik magukat a századfordulós szerzőkhöz, és így ők is meg tudnak nyílni.

„Sok diákkal van ezért élő kapcsolatom. Ez egy nagy dolog, hogy egy számukra vadidegen embernek elküldik a verseiket és tanácsot kérnek tizenévesen” – véli Anna. Szerinte még jó helyen van a világ, mert nagyon sokan írnak, és fejezik ki magukat még mindig, nem csak emojikkal, hanem rendes szavakkal. „Ahogy Juhász Gyulától tudjuk: „szavak, szavak csodálatos szavak”, amik tényleg békítenek, és mindent helyre tudnak hozni. Szóval van remény, és ezt nagyon sok ilyen irodalomórán tapasztaljuk.”

Péntek este a Papp László Sportarénában adott nagyszabású koncertet Majka. A buliból természetesen nem maradhatott ki a rapper legutóbbi slágere, a Csurran, cseppen se.

A koncerten nem is aprózták el a dolgot:

Mindez egészen pontosan így nézett ki:

Rachel Hannah Weisz 1970. március 7-én született a londoni Westminsterben, és Hampstead Garden Suburbben nőtt fel. Apja, Weisz György magyar zsidó gépészmérnök volt, édesanyja, Edith Ruth Teich pedig tanárból lett pszichoterapeuta, aki eredetileg Bécsből származott. A tudós és társadalmi aktivista James Parkes segített az édesanyja családjának abban, hogy elhagyják Ausztriát, és Angliába költözzenek. Edith katolikus neveltetésben részesült, majd a Györggyel kötött házassága után hivatalosan is áttért a zsidóságra.

A szülők 1938 körül, még a II. világháború kitörése előtt, kisgyermekként vándoroltak ki az Egyesült Királyságba, hogy elmeneküljenek a náci fenyegetés elől. György és Edith egyébként mindig nagyra értékelték a művészeteket, a családi beszélgetéseik, vitáik során pedig bátorították a gyermekeiket (Rachelnek van egy 3 évvel fiatalabb, Minnie nevű húga, aki neves fényképész lett), hogy alakítsanak ki saját véleményt. „Mindig is érdekelt a színészet” – emlékezett vissza Weisz a The Guardiannek adott interjújában. „Nagyon fiatal koromtól kezdve lenyűgözött az ötlet, hogy különböző személyiségű emberek bőrébe bújjak, hogy egy másik világba meneküljek. Nem arról szólt ez nálam, hogy híres akarok lenni, hanem inkább arról, hogy szerettem valaki mást játszani.”

Weisz 14 éves korában kezdett el modellkedni, majd gyorsan ráaggatták az „angol rózsa” elnevezést (az angol kultúrában így hívják az Angliából származó természetes szépségeket).

Ekkor, 1984-ben hívta fel magára először a figyelmet, amikor visszautasított egy ajánlatot, Richard Gere mellett szerepelt volna a Dávid király című Bruce Beresford-filmben. Vagyis akkor még passzolta a rivaldafényt.

Bár álmai között szerepelt a hivatásos színészet, kezdetben inkább a Cambridge-i Egyetem Trinity Hall angol irodalom szakát választotta. Úgy gondolta, hogy a hagyományosabb tudományos pálya stabilitást nyújtana neki, de még Cambridge-ben sem tudott ellenállni a színház vonzásának.

Az egyetemi évei alatt többek között Sacha Baron Cohen, Sue Perkins, Richard Osman és Ben Miller (akivel egy rövid ideig randizott is) voltak többek között az évfolyamtársai. Ekkor már különböző iskolai színjátszó előadásokban is szerepelt, s társalapítója volt a Cambridge Talking Tongues nevű diákszínjátszó csoportnak. A társulat elnyerte a Guardian Student Drama Awardot az 1991-es Edinburgh Festival Fringe-en egy improvizált darabért, amelyet Weisz maga írt Slight Possession címmel.

Áttörés a színpadon

Miután megszerezte a diplomáját, Weisz úgy döntött, hogy a színészetre koncentrál, ebben pedig a barátai és a mentorai is támogatták. Színházi karrierjét a Royal National Theatre és a Royal Court Theatre-ben, vagyis London két legnevesebb színházi társulatában kezdte. Az áttörését az 1994-es év hozta meg, amikor megkapta Tennessee Williams Múlt nyáron, hirtelen című darabjának egyik szerepét a Royal Court Theatre-ben, amivel sikerült felhívnia magára a figyelmet. A színházban Weisz megtanult kapcsolatot teremteni a közönséggel, és hiteles, többdimenziós alakításokat nyújtani.

Weisz tehetsége pedig nem maradt észrevétlen, s hamarosan számos szerepet ajánlottak neki a színházban és a televízióban egyaránt. Első tévés szerepét a The Advocates című sorozat egyik 1992-es epizódjában játszotta, majd feltűnt a Morse felügyelő, a Trópusi hőség (Kenya Campbell álnéven!!) vagy a Vörös és fekete című sorozatokban. De nem telt el sok idő addig sem, mire sikerült felpattannia a mozivásznakra.

Oscarral a csúcsra

Első kisebb mozifilmes szerepét az 1994-es Gyilkológép című akció-hororrban kapta, de még neve sem volt a karakterének, szóval mondhatjuk, hogy a mozis karrierje 1996-ban indult, ekkor tűnt fel ugyanis Bernardo Bertolucci Lopott szépség című filmjében, valamint a Láncreakció női főszerepében Keanu Reeves és Morgan Freeman mellett. S noha a filmért nem voltak oda a kritikusok, Weisz alakítását többségében méltatták. Ezután pedig, bár folyamatosan kapta a szerepeket, a nagy hollywoodi áttörés csak 1999-ben következett be, amikor a Stephen Sommers által rendezett A múmia című kasszasikernek bizonyuló kalandfilmben játszott. Evelyn Carnahan, az okos, találékony könyvtáros és kalandor szerepében Weisz a nemzetközi reflektorfénybe került.

„A múmia hatalmas változást hozott az életembe. Az intimebb, karakterközpontú filmekből egy hatalmas akciófranchise-ba kerültem. Hihetetlen tanulási tapasztalat volt, és még mindig büszke vagyok rá. Ez a film is része volt annak a hozzáállásomnak, hogy olyan filmeket csináljak, amelyek nagyobb kihívást jelentenek számomra és a közönség számára is” – mesélte egy interjúban.

Az akciófilmekben elért sikerei ellenére Weisz azonban eltökélte, hogy a karrierjét olyan szerepekkel egyensúlyozza ki, amelyek lehetővé teszik számára, hogy összetettebb, árnyaltabb karakterekben mutathassa meg magát. A múmia után olyan filmekben tűnt fel, mint a Szabó István által rendezett A napfény íze (1999), az Ellenség a kapuknál (2001) vagy az Egy fiúról (2002), amelyekben bebizonyította, hogy a műfajok széles skálájával képes megbirkózni.

A Fernando Meirelles (Isten városa, 360) által rendezett Az elszánt diplomata (2005) című filmben nyújtott alakítása pedig meghatározó volt a karrierje szempontjából. Ő játszotta Tessa Quayle-t, egy szenvedélyes aktivistát, aki egy gyógyszergyár összeesküvését leplezi le.

„Az elszánt diplomata meghatározó pillanat volt a karrieremben. Ez egy olyan szerep volt, amely érzelmileg mindent megkövetelt tőlem. Tessa egy olyan idealista nő, aki kénytelen szembesülni a nagyon kemény valósággal. Egyszerre volt szívszorító és felemelő őt játszani. Az Oscar-díj elnyerése váratlan bónusz volt, nem ezért vállaltam el a szerepet. Egyszerűen csak egy fontos történetet akartam elmesélni” – tette hozzá.

Egyensúly mindenekfelett

Az Oscar-díj után Weisz kedvére válogathatott a szerepekből, s ő megpróbált továbbra is azon az úton maradni, ahol megmutathatta színésznői sokoldalúságát. Feltűnt A forrás (2006) című filmben, ahol Hugh Jackman oldalán játszott a szerelem, a halandóság és az örök élet keresésének témái között; illetve elvállalt olyan kisebb, karakterközpontú filmeket is, mint a Szélhámos fivérek (2008), a Hallatlan igazság (2010) vagy az Örvény (2011), miközben a szélesebb közönségtől sem próbált eltávolodni: pl. Constantine: A démonvadász (2005), Télbratyó (2007), Mindenképpen talán (2008), Agora (2009), Komfortos mennyország (2009), A Bourne-hagyaték (2012), Óz, a hatalmas (2013).

A 2010-es évek második felére már nagyobb hangsúlyt fektetett a szerzői filmekre, drámákra, Oscar-matériákra. Ebben az időszakban készült A homár (2015), az Ifjúság (2015), a Fény az óceán felett (2017), A rabbi meg a lánya (2017), nem utolsósorban pedig a 2018-as A kedvenc, Yorgos Lanthimos filmje (akárcsak A homár), amelyért Weisz újabb Oscar-jelölést kapott a legjobb női mellékszereplő kategóriájában (akkor Regina Kingé lett a díj a Ha a Beale utca mesélni tudnáért).

Az utóbbi években Rachel Weisz egy kicsit hátrébb lépett a szakmától. A kedvenc óta például csak egyetlen mozifilmben, a 2021-es Fekete Özvegyben láthattuk, amellyel hosszú idő után próbált ismét kapcsolatot teremteni a szélesebb közönséggel. Azóta azonban, vagyis az utóbbi négy évben hiába kerestük a mozik vásznain. Csupán a tévék képernyőin találkozhattunk vele egyszer, a 2023-as Két test, egy lélek című minisorozat főszerepében, amelyért Golden Globe-díjra is jelölték. De nem kell félni, nincs szándékában felhagyni a színészettel. Már két projektje is előkészületi fázisban van, az egyik a Vladimir című vicces-könnyes sorozat lesz, a másik pedig a Tomas Alfredson (Engedj be!, Suszter, szabó, baka, kém) rendezésében készülő Seance on a Wet Afternoon című dráma, amely Mark McShane azonos című könyvéből készül.

Megcsalás, nem ámítás

Weisz magánélete ritkán került a bulvárlapok célkersztjébe (talán csak egy ízben), mivel próbált nem adni rá alkalmat. A filmes karrierje elején randizott néhány színésszel, pl. Alessandro Nivolával 1997-ben, Neil Morrissey-vel pedig 1998 és 2000 között, az első nagyobb kapcsolatát azonban az amerikai filmrendező és producerrel, Darren Aronofskyval (Rekviem egy álomért, A pankrátor, Fekete hattyú, A bálna) élte meg, akivel a londoni Almeida Színház színpadán találkozott 2001-ben, ahol a színésznő a Faragjunk férfit! című Neil LaBute-színdarabban játszott (amelyből 2003-ban filmet is forgatott LaBute-tal). Weisz a következő évben New Yorkba költözött Aronofskyval, 2005-ben pedig eljegyezték egymást, esküvőre azonban végül nem került sor. Fiuk, Henry 2006 májusában született New Yorkban, egyébként a manhattani East Village-ben laktak. Közös munkájuk is volt, a 2006-os A forrást együtt forgatták. Az idill azonban csak 2010-ig tartott, az év novemberében ugyanis Weisz és Aronofsky bejelentették, hogy már hónapok óta külön élnek, de továbbra is közeli barátok maradtak, és elkötelezték magukat amellett, hogy együtt nevelik a fiukat New Yorkban.

A hivatalos álláspont szerint 2010 decemberében kezdtek el randizni, ám sokak szerint már a közös munka során kialakult köztük valami, vagyis Weisz megcsalta Aronofskyt Daniel Craiggel (ahogy a színész is az akkori barátnőjét, Satsuki Mitchellt). Akárhogy is, 2011 júniusában ők ketten már össze is házasodtak egy zártkörű New York-i ceremónia keretében, amelyen összesen négy vendég vett részt, köztük Weisz fia, Henry és Craig lánya, Ella. A sztárpár 2018. szeptember 1-jén jelentette be, hogy hét év házasság után megszületett azt első közös gyermekük, egy kislány, akinek annyira védik a magánéletét azóta is, hogy még a nevét sem osztották meg a nyilvánossággal, pedig idén már a hetedik életévét tölti be a sztárcsemete.

Minden személyes

Rachel Weisz színészi megközelítése mindig is mélyen személyes volt. Gyakran beszélt arról, hogy a munkája lehetővé teszi számára, hogy olyan részeit fedezze fel önmagának, amelyekhez egyébként talán nem férne hozzá. „A színészet bizonyos értelemben olyan, mint egy terápia” – magyarázta a Vanity Fairnek adott interjújában. „Általa különböző érzelmeket és tapasztalatokat fedezhetek fel, és ezáltal jobban megérthetem magamat és a körülöttem lévő világot.”

Emellett Weisz arról is beszélt, hogy mennyire fontos a tehetséges filmkészítőkkel való együttműködés, például Yorgos Lanthimosszal vagy Fernando Meirellesszel, akik arra bátorították, hogy vállaljon szokatlan, kihívást jelentő szerepeket. „A legjobb rendezők azok, akik megengedik, hogy belevihesd a saját értelmezésedet a karakteredbe. Nem mondják meg, hogyan kell játszani, hanem olyan környezetet teremtenek, amely lehetővé teszi, hogy mélyebben beleássuk magunkat a szerepbe.”

FIGYELEM, A CIKK KISEBB SPOILEREKET TARTALMAZ!

A Vígszínház és kistestvére, a Pesti Színház minden évben műsorára tűz valamilyen musicalt. Nem egy zenés előadásuk vált legendássá: A padlás, West Side Story, Óz a csodák csodája, A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk. Az elmúlt évadokban láthattuk a Kabarét és a Presser-Dusán szerzőpáros legújabb darabját a Pinokkiót is.

Magyarországon a Rémségek kicsiny boltját alighanem mindenki az 1986-os filmváltozatból ismeri, amelyet a Muppet Show-ból és a Star Wars-filmekből ismert bábos-rendező, Frank Oz jegyez. A film főszereplője Rick Moranis volt, kisebb szerepekben olyan nagy neveket láthattunk, mint Steve Martin, John Candy, Jim Belushi, Bill Murray vagy Miriam Margoyles.

Ám az emberevő űrvirág története ennél jóval korábbról ered.

Frank Oz Howard Ashman és Alan Menken 1982-es musicaljét dolgozta fel, amit viszont Roger Corman 1960-as fekete-fehér vígjátéka alapján készítettek, amiben még nem voltak dalok.

Ez a film is megtalálható angolul a neten. Egyik érdekessége, hogy szerepel benne a nagyon fiatal Jack Nicholson, illetve az a Jackie Joseph és Dick Miller, akik aztán easter eggként bekerültek a Szörnyecskékbe – ők játsszák azt a házaspárt, akikhez a kis szörnyek buldózerrel hajtanak be.

A történet főszereplője Seymour (Orosz Ákos) árva gyerek – az 1960-as filmváltozatban még az anyukájával él –, akit a lelencházból vett magához a város csóró részén lévő virágboltjába Mr. Mushnik (Seress Zoltán), hogy olcsó munkaerőhöz jusson. Az üzlet rosszul megy, ráadásul Seymour kétbalkezes segéd. Egy különösen rossz nap végén Mr. Mushnik úgy dönt, lehúzza a rolót. Ám ekkor a bolt eladója, Audrey (Radnay Csilla) megemlíti, hogy Seymour mindenféle egzotikus növényeket nevel, ha kiállítanák az egyiket a kirakatba, talán bevonzaná a vevőket.

Mushnik nem hisz a dologban, de mivel nincs vesztenivalója, ad egy esélyt. Seymour elő is hoz egy furcsa virágot, ami beváltja a hozzáfűzött reményeket, amolyan bioreklámként működik, és pillanatokon belül felfuttatja az üzletet. Seymour elindul a hírnév és a gazdagság felé, és szíve szerelmét, Audrey-t is sikerül elhódítani a szadista fogorvostól, Scrivellótól (Brasch Bence).

Mi több, beszélni is tud, és igen követelőző. Seymournak meglehetősen bizarr döntéseket kell hoznia, hogy ellássa kis kedvencét – és jövője zálogát – megfelelő “táppal”.

A nem kicsit dilis történetet Varró Dani szellemes fordításában Novák Eszter vitte színpadra sok popkulturális kikacsintással. A darab “kórusa”, Kovács Patrícia, Majsai-Nyilas Tünde és Márkus Luca jelmeze a Grease-hez hasonló musicalek giccses világát idézi. Brasch Bence motorozó, szadista fogorvos figurája Michael Jacksonként táncol. A virágboltos Mushnik és Seymour kettőse helyenként a Hegedűs a háztetőn hangulatát és zenei világát idézi meg. Maga a virágbáb a Muppet Show-ban is elmenne.

Az előadás legfőbb erénye persze a színészek alakítása. Orosz Ákos sokadszor bizonyítja, milyen jól állnak neki az esetlen vígjátéki figurák.

Seres Zoltán nagy kedvencem. Aki Antall Józsefként ismerte meg a Blokádból, annak fura lehet Mr. Mushnikként, de itt is megmutatja, milyen sokrétű művész.

Radnay Csilla is azok közé tartozik, akik drámában, vígjátékban egyformán otthonosan mozognak, és mindezek tetejébe nagyszerűen énekel.

Említést érdemel még Szántó Balázs, aki több apró szerepben tűnik fel időről időre.

Néhány apróság volt, ami nem tetszett. Ezek egy része – mint a helyenként félrecsúszott hangok – remélhetőleg javulnak, ahogy összecsiszolódik a produkció. Viszont volt egy momentum, amit szóvá kell tennem. Véleményem szerint azok, akik nem látták a 86’-os filmet, nem fogják érteni, hogy a hölgytrió egyes jelenetekben miért jelenik meg kifejezetten csinosan, máskor pedig szakadt utcalányként. A darabban nem sikerült olyan jól érzékeltetni ezt a kettősséget, mint a filmvásznon.

Mindenesetre a színpadi változat több ponton is különbözik mindkét filmtől, jóval sötétebb azoknál. Az egyik különbség, hogy a Frank Oz féle filmben szerepel egy mazcochista páciens. Ő a színdarabban nem tűnik fel – az 1960-as filmben viszont igen. A másik nagy különbség a befejezés. A musical eredeti végét a tesztvetítéseken a közönség túl komornak ítélte, ezért a film egyfajta happy enddel végződik. A Pesti Színházban ennél groteszkebb a történet végkicsengése, de hogy pontosan mi az, nem árulom el. Már csak ezért is érdemes jegyet venni az előadásra.

Fotó: Dömölky Dániel, Pesti Színház