KULT
A Rovatból

Egy pimasz ifjú, aki mindent tudott a médiáról - 80 éve mutatták be az Aranypolgárt

Orson Welles ezután önmagát sem tudta soha többé felülmúlni.


Vannak filmek, amelyeket mindenkinek látnia kell, aki a sajtómunkási hivatást választja, mert máig érvényesen ábrázolják a média mibenlétét, és a jellemző újságírói karaktereket. Ilyen mű Federico Fellini Édes élet (La dolce vita, 1960), Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow Up, 1966), Sidney Lumet Hálózat (Network, 1976) című alkotása és mindenekelőtt Orson Welles Aranypolgára (Citizen Kane), amelyet 80 éve, 1941. május 1-én mutattak be a New York-i RKO Palace moziban.

Egy halott amerikai sajtómágnás rejtélyes utolsó szava körül indul el egy riporter oknyomozása, amiből megszületik minden idők egyik legnagyobb filmje a média hatalmáról és bűneiről, a médiacézárok tündökléséről és hanyatlásáról.

Orson Welles az 1938-ban Amerika-szerte pánikot okozó Világok harca rádiójátéka után alig 25 évesen teljes szabadkezet kapott az RKO filmstúdiótól. Erre sem előtte, sem azóta nem volt példa Hollywoodban. Formabontásaival, az idősíkok szabad kezelésével, expresszionisztikus képeivel, montázsaival, árnyképeivel, az "áldokumentum-felvételek" és a játékfilmes elemek kombinációjával is szenzációt keltett, ezek később szinte mind beépültek a mozi mindennapos eszköztárába.

Az is hihetetlen, hogy a hollywoodi sztárrendszer fénykorában egyetlen „húzónév” sem játszott az Aranypolgárban. A főbb szerepekben a Welles által 1936-ban alapított New York-i Mercury színház művészei debütáltak a filmvásznon. Egyedül a Kane barátját és „lelkiismeretét”, Jedidiah Lelandet megszemélyesítő Joseph Cotten alkotott később maradandót a moziban, több Welles és Hitchcock-filmben. A címszereplő rendező viszont ezer arccal jelenik meg: átváltozó képessége az energikus, lelkes fiatalemberből a gőgös, hatalommániás férfin át a megtört, multimilliárdos, ám végtelenül magányos aggastyánig egyenesen bámulatos. Azért ezekhez a metamorfózisokhoz egy fantasztikus maszkmester, Maurice Seidelman is kellett...

A rendkívüli kisugárzású művész ugyanakkor képes volt a filmben önmagától távolságot tartani, és azt érzékeltetni, hogy „volt benne valami a nagy emberből”, ahogyan Leland mondja róla. Az egész sztorit végül a THE END felirat után színház-szerűen "elidegenítették" az élő stáblistával. Egyedül Kane alakítója nem jött ki a „meghajlásra”.

Orson Wellesé a filmtörténet egyik legügyesebb manipulációja a „Rózsabimbó”-val: amikor Kane első megjelenésekor (csak az üveggömböt tartó keze és a szája látszik), kimondja utolsó szavát, egyedül van szobájában, a riporter mégis ezen a nyomon indul el, miután „megírták a lapok”. Elvégre fel szokták jegyezni a nagy emberek utolsó szavait és ha más nincs, kitalálnak valamit, a legenda úgy is erősebb a valóságnál. A csalás először a nézőnek sem tűnik fel, miután az egész Kane-nyomozás a „rózsabimbó” körül forog. Amikor a film elkészülte után néhány barátja figyelmeztette Wellest erre a „bukfencre”, a rendező egy percig némán állt, majd így felelt: „Ne mondjátok el senkinek”.

Miről szól az Aranypolgár? A közvélemény manipulációjának mélységeiről és korlátlanságáról, a sztárcsinálásról, a személyes és a politikai morál lesüllyedéséről, a konkurencia kíméletlen felfalásáról, az ellenfelek eszközökben nem válogató lejáratásáról; arról a mindannyiunk által jól ismert jelenségről, amikor a valóságot - a példányszám emelésének érdekében - a címlapsztorihoz igazítják; az "igazság bajnokairól", akik szinte észrevétlenül megközelíthetetlen, bizalmatlan, paranoiás hatalmasságokká, a pénz, a már értelmetlen gazdagság hajszolóivá válnak, akik, bár egy világot tartanak a kezükben, belül mégis üresek és reménytelenül magányosak.

Kane polgártárs barátait sem kíméli: gátlástalanul felhasználja őket saját céljaira, de amint konfliktusba kerülnek a nagyfőnök színeváltozásaival, és emlékeztetik őt régi elveire, megválik tőlük, majd pénzzel próbálja megnyugtatni lelkiismeretét. Kane végtelen cinizmussal befejezi a meghasonlását italba fojtó Leland ledorongoló kritikáját az ő szellemében, hogy demonstrálja a külvilág felé: lapjainál „véleményszabadság” van. Egyúttal ez az ürügy, hogy kidobja a „hűtlen” barátot, aki a „végkielégítést” undorral visszautasítja és a széttépett csekkel együtt postázza neki első lapszámuk címoldalát a deklarált alapelvekkel, amelyeket Kane hanyagul „ifjúkori emléknek” nevez. A közéleti ember feleségeinek és a szeretőinek története is visszaköszön a Kennedyektől Bill Clintonig, és jól ismerjük a "kétféle címlap" szerkesztőségi gyakorlatát is, különösen választások idején.

Kane kezdettől fogva tudathasadásos helyzetben van: egyrészt mérhetetlenül gazdag, másrészt a társadalmi igazságtalanságok, a visszaélések elleni harcnak akarja szentelni lapjait. Feloldhatatlan ellentmondás, hiszen ő az, aki ezt vagyona révén megteheti. Csakhogy a hatalomvágy egyre inkább háttérbe szorítja a nemesebb eszméket.

Orson Welles elsősorban William Randolph Hearstről, az amerikai sajtómogulról (1863-1951) mintázta figuráját, de modelljei között szerepelt riválisa, a magyar születésű Joseph Pulitzer, Jules Brulatour, a Kodak tulajdonosa, valamint a különc milliárdos, Howard Hughes is.

Hearst az apjától örökölt San Francisco Examinerrel kezdte pályafutását, majd az 1890-es években New York-ba ment, ahol a Pulitzerrel való vetélkedésükből megszületett a szenzációhajhász „yellow journalism” – ez volt a gyökere a tényfeltáró és oknyomozó újságírásnak is. Bár politikai karriert nem futott be, sajtóbirodalma révén óriási befolyással rendelkezett az amerikai közvélemény felett. Már 1898-ban oroszlánrészt vállalt az amerikai-spanyol háború „felvezetésében”. Az Aranypolgárban is elhangzik az a híres anekdota, mely szerint lapjának Kubába küldött riportere azt sürgönyözte, hogy „háború nincs, de szép prózaverseket tudnék írni az országról”. Mire Hearst visszasürgönyözött: „Szállítsa a prózaverseket, én szállítom a háborút”. A film forgatása idején Hearst-nek 28 újságja, nyolc rádióállomása volt, továbbá áruházlánca, egymillió hektárnyi földje, bányái, olajmezői. És természetesen nagy befolyással rendelkezett a hollywoodi producerek és filmforgalmazók körében is.

William Randolph Hearst mindent elkövetett, hogy a filmet ne mutathassák be, és a rendezőt lehetetlenné tegyék. Ehhez Hollywood rettegett pletyka-újságírónőjét, Louella Parsonst, a filmváros fő erkölcscsőszét állította csatasorba, akinek örök hálával tartozott. Parsons ugyanis 1924-ben szemtanúja volt, amikor Hearst a luxusjachtján rendezett partiján féltékenységből lelőtte Thomas Ince filmrendezőt. Hearst örök állással fizette meg Parsons hallgatását. Az újságírónő vezette a Welles elleni sajtókampányt, amelyben a kommunista gyanútól a szex-botrányig mindent megpróbáltak bevetni. Kieszelte például, hogy egy szálloda halljában egy meztelen nő ugorjon Welles nyakába, lesben álló fotósok szeme láttára, a rendezőt azonban időben figyelmeztették a csapdára. Az ellentéteket az is erősítette, hogy Welles köztudottan nagy tisztelője volt Franklin D. Rooseveltnek – utolsó, 1944-es választási kampányának első számú beszédírója lett - míg Hearst zsigeri gyűlölettel viseltetett a négyszer megválasztott elnök iránt.

A Hearst-bojkott az RKO-t is megrémítette, Welles azonban New York-ba ment, összehívta a Keleti Part legbefolyásosabb üzletembereit, és meggyőzte őket arról, hogy a „sajtószabadság forog kockán”. Ez hatott a támogatókra és az Aranypolgárt mégis bemutathatták.

A mozikrónikák feljegyezték, hogy a film San Franciscói premierje napján Welles és Hearst összetalálkoztak egy szálloda liftjében. Az ifjú rendező átnyújtott egy meghívót a sajtócézárnak, aki azt elutasította. Amikor Hearst kilépett a liftből, Welles utána kiáltott: „Charles Foster Kane elfogadta volna…”. A harag olyan tartós volt, hogy a Hearst-lapok csak az 1970-es évek közepén, a nagy mágnás halála után negyedszázaddal írtak először a filmről.

Az Aranypolgár, mint oly sok klasszikus, először megbukott a nagyközönség előtt, bár az amerikai kritikusok lelkesedtek érte: Welles megkapta tőlük a legjobb rendező, legjobb főszereplő és a legjobb film díját. Nem fogadta el Hollywood sem: az 1942-es Oscar-gálán mind a kilenc jelölésének bejelentését füttykoncert fogadta. A film végül csak a legjobb forgatókönyv aranyszobrát nyerte el, amelyet Welles és Herman J. Mankiewicz kapott közösen.

Az Aranypolgárt nem lehet elégszer megnézni ahhoz, hogy mindenre, akár a látvány, akár a tartalom terén felfigyeljünk. Welles és Gregg Toland operatőr tökéletesen „érezték egymást” e kettős hangszerelésben, sőt, mint Toland visszaemlékezéséből kiderül, a kamera nagymestere szakmai kihívásnak tekintette, hogy az „amatőr” filmrendező legeszementebb képi ötleteit is megvalósítsa.

NO TRESPASSING (Nincs átjárás) – hirdeti egy tábla a drótkerítésen a nyitó képsorokban, és Toland kamerája éppen az ellenkezőjét teszi: lassan, de határozottan hatol be a „birodalom” belsejébe a „mesevilágtól” egészen a haldokló szobájának, kezének, szájának intimitásáig. A hatalmas kastélyban egyetlen szoba ablaka világít, és a halál pillanata előtt hirtelen az a fény is kialszik, majd újra felgyullad. Egy ember, aki maga volt a „nyilvánosság”, elzárkózott a világtól egy mesterséges, összevásárolt közegbe; egy ember, akiről mindent tudott a külvilág, és akit mégsem ismert senki. A NO TRESPASSING táblától az utolsó szót kimondó szájig tartó úton leomlanak a Kane-t védő falak, megkezdődik a tényfeltárás, a posztumusz mélyriport. A táblát újra látjuk a zárójelenet végén, az utolsó előtti képben, mielőtt a THE END felirat alatt megjelenik távolban a füstölgő elvarázsolt/elátkozott kastély, amely erősen emlékeztet Walt Disney Hófehérkéjének baljós palotájára és közelképen a napóleoni emblémára hajazó, hatalmas, aranyló K betű a kapu tetején. A nyomozás lezárult, a rejtély feltárult. Feltárult? Welles második fintora „rózsabimbó-ügyben”: Igen – a nyomozás lezárult a nézők előtt. De sem Thompson újságíró, sem pedig a leltározó ügyvédek és a buzgó fotósok nem találják meg a „kirakós játék” hiányzó darabját, a lomtalanító munkásoknak pedig semmit sem jelent egy ócska szánkó. Hogyan találunk rá a szánkóra? Előbb „madártávlatból” látjuk a sok-sok üres ládát – mintha New York felhőkarcolói lennének – aztán ráközelít a kamera egy sor „csecsebecsére” és a szánkó ott hever egy doboz tetején, családi fényképek és egy házioltár-darab mellett! Egy kéz elveszi és egy óriás kandalló lángjai közé hajítja, és éppen a lángoktól tisztul le a szánkóra festett rajz és szó….Ez a szánkó maradt ott a hóban, miután a gyermek Charlie-t elszakítják szüleitől, és a kedvenc gyerekkori játékra úgy hullanak a fehér pelyhek, ahogyan a halála percében tartott kis üveggömbben.

Thompson újságíró arca végig sötétben marad. Ő az egyszerű, „névtelen”, hangyaszorgalmú sajtómunkás, akire a lapok többsége épül, de sosem lesz belőle „sztárriporter”. Nem tudunk meg semmit újságírói hitvallásáról, jelleméről, ambícióiról, csupán eszköz „a nagy sztorihoz”, amit nem ő talált ki. De a főszereplő Kane is gyakran sötétben jár: „arctalan”, amikor felolvassa munkatársainak lapkiadói elveit, amelyeket fokozatosan felad; árnyék borítja, amikor kényszeríti második feleségét, Susant, hogy a lesújtó kritikák ellenére folytassa énekesi karrierjét, és akkor is, amikor a szerencsétlen operapremieren megpróbálja serkenteni a tapsokat, míg észre nem veszi, hogy már csak egyedül tapsol. És sötétbe borul, amikor szemtől szembe találja magát a szintén „sötét” politikai ellenféllel, Boss Jim Gettys-szel a zsarolási jelenetben.

Sötétben zajlik a szerkesztőségi megbeszélés, és az a jelenet is, amelyben Thompson Kane néhai gyámja, Thatcher könyvtárának páncéltermében tanulmányozza annak naplóit. Olyan, mintha a riporter „beszélőre” menne a múlttal, az archívumot vezető nő már mozgásával, parancsszerű szavaival hatalmaskodó börtönőrre emlékeztet. Némi iróniával kérdezi meg tőle Thompson: „Ugye nem Ön a Rózsabimbó?”. A roppant hideg-rideg légkör jól érzékelteti azt a szeretetlenséget, amely Kane egész életére ránehezedett.

Az újságok képi megjelenései sem véletlenek: a Kane-nekrológok „pluralizmusával” szemben ott állnak Susan „nagysikerű” operai fellépéseinek szalagcímei, miközben halljuk a feleség kétségbeesett erőlködéseit. Ott emelkednek a frissen megjelent lap kötegei, de Kane és Leland lejárt választási plakátokon és fel nem használt újságcímlapokon taposva szembesülnek politikai és emberi kudarcaikkal.

Amikor Susan hisztérikus rohamot kap a kritikáktól, újságok hevernek körülötte, és újság jelképezi a közelgő szakítást Kane és első felesége, Emily között is: valószínűtlenül hosszú reggeliző asztaluk két végén Kane saját lapját, az Inquirert, neje a rivális Chronicle-t bújja.

Kane számos képsorban uralja a teret. A választási gyűlés jelenetében saját óriás képe alatt szónokol. De mennyivel más ez a térbetöltés, mint amikor egyedül, elhagyatva sétál palotája tükörfolyosóján, végtelenítve-sokszorosítva! Pedig Leland a kiadói elvek deklarálása során figyelmezteti őt: „Már a második mondatod kezdődik azzal, hogy „én”…Kane nem is tud elképzelni olyan világot, amelynek nem ő a középpontja és közben mindenkit eltaszít magától.

Hogyan látta az oknyomozás eredményét maga Welles? „Az egyetlen bíró a közönség. Kane önző és önzetlen, idealista és szélhámos, nagy ember és középszerű személyiség egy személyben. Minden attól függ, aki éppen beszél róla. Soha nem látható a szerző objektív szemével. A film célja inkább a probléma bemutatásában, mintsem megoldásában rejlik” .

Orson Welles megfizette bátorsága árát. Az Aranypolgár után valódi dokumentumfilmet készített Brazíliában és Mexikóban Ez mind igaz (It’s All True) címmel, de azt már be sem fejezhette. Az 1940-es évek végén gyakorlatilag elüldözték az Egyesült Államokból, állítólag rajta volt az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság feketelistáján is. Welles Európába költözött. Pályafutását innentől kezdve néhány remekmű mellett (A gonosz érintése, A per, Falstaff) félbehagyott filmek tucatjai, zseniális alakítások mellett tehetségéhez méltatlan szerepek jelzik. Olyan lett bizonyos értelemben, mint Charles Foster Kane: „semmit sem fejezett be”…Élete alkonyán Welles nem kis keserűséggel mondta, hogy az Aranypolgár volt az egyetlen film, amelynek minden szava úgy hangzott el, minden képe úgy valósult meg, ahogyan elképzelte. És ezt az alkotását azonban, amelyet az 1958-as brüsszeli világkiállításon beválasztották minden idők legjobb filmjei köze, azóta pedig számos listán a mozitörténet csúcspontjának tartják, soha nem tudta túlszárnyalni.

Végül egy személyes sztori. A 2000-es években Budapestre készült Robert Plant, a Led Zeppelin énekese, és előtte telefoninterjút adott nekem Isztambulból. A szervezők megadták a szállodai recepció számát, de lelkemre kötötték, hogy Mr. Charlie Kane-t keressem. Plant ugyanis – sajtót és rajongókat távol tartandó – az Aranypolgár nevén jelentkezett be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Edzés közben szívrohamot kapott és meghalt a Netflix 44 éves sztárja
Vittorio Pirbazari egy edzőteremben esett össze. A tragédia előtt nem sokkal még képeket posztolt a közösségi médiában.


Tragikus hirtelenséggel, 44 éves korában meghalt Vittorio Pirbazari német testépítő és színész, akit a Netflix Berlin kopói című sorozatából ismerhettek a nézők, írja a Bild. A színész egy edzőteremben, futópad használata közben esett össze, miután szívrohamot kapott. Halálhírét kollégája, Said Ibrahim színész és rendező közölte a közösségi oldalán.

Pirbazari nem sokkal a tragédia előtt még fotókat osztott meg az Instagram-oldalán. Néhány héttel korábban egy súlyos autóbalesetet is túlélt, amelyben csigolyatörést szenvedett, és mindkét lába megsérült. Akkor még úgy tűnt, hogy sikeresen felépülhet.

Said Ibrahim a közösségi bejegyzésében úgy fogalmazott, hogy barátja a futópadon esett össze. Azt is hozzátette:

„Sok erőt kívánok a családnak és a barátoknak.”

Egy videóban arról is beszélt, hogy Pirbazari „hatalmas és izmos ember volt”, de valójában lágyszívű, rendkívül kedves emberként ismerték.

Vittorio Pirbazari négy epizódban szerepelt a Berlin kopóiban, emellett feltűnt a 2019-es Tetthely című sorozatban is, valamint a Jokah & Tutty című produkció tíz részében. A teheráni születésű színész egy kisfiú édesapja volt.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Egzotikus táncos volt, az anyja öngyilkos lett, és nem akar gyereket – 50 dolog, amit nem biztos, hogy tudtál az 50 éves Pedro Pascalról
A mandalóri, a The Last of Us és a Trónok harca sztárja chilei menekültként erős hátrányból indult, azonban kitartásának hála, meghódította Hollywoodot is.


1. Az eredeti neve: José Pedro Balmaceda Pascal.

2. 1975. április 2-án született, a csillagjegye tehát: Kos.

3. Az édesanyja, Veronica Pascal Ureta gyermekpszichológus volt, és nagyon közel állt Pedróhoz.

4. Az anyja miatt hagyta meg a nevében csupán a Pascal vezetéknevet az apjáé (Balmaceda) helyett, amit olyan sokan nem tudtak kiejteni a karrierje elején, hogy elege lett belőle.

5. Épp ezért 1999 eléggé tragikus év volt a számára, az édesanyja ugyanis ekkor lett öngyilkos. „Ő volt életem szerelme" – nyilatkozta róla később.

6. Van egy Javiera nevű nővére, egy Nicolás nevű öccse és egy Lux nevű húga, utóbbi szintén színész, többek között feltűnt a Narcos című sorozatban is.

7. Javiera pedig az Amazon Studios egyik producere, és többek között részt vett az Oscar-jelölt Argentína, 1985 (2022) című film készítésében is.

8. Nicolás az egyetlen a négy testvér közül, aki nem a showbizniszben helyezkedett el.

9. Még kicsi volt, amikor a családja kénytelen volt Chiléből Dániába menekülni a diktátor Augusto Pinochet brutális rezsimje elől, majd onnan költöztek Texasba.

10. Pedro így a texasi San Antonióban és a kaliforniai Orange Countyban nőtt fel.

11. Az iskolában gyakran zaklatták a diáktársai a származása miatt (ráadásul az angolt is törte még), ezért a filmekben talált menedéket a való világ elől.

12. Imádott filmeket nézni az apjával, Joséval. „Apám minden héten elvitt minket moziba, vagy szerzett jegyüzérektől jegyet a San Antonio Spurs (kosárlabdacsapat – a szerk.) meccseire.”

13. José azonban nem engedte neki megnézni a Nulladik óra című 1985-ös tinifilmet (noha a Rambóra például gond nélkül beülhetett), mivel úgy gondolta, hogy az „egy rakás gyerekről szól, akik a szüleikre panaszkodnak”, így tiltólistára került.

14. Gyerekkorában tehetséges úszó volt, 11 évesen eljutott a texasi állami bajnokságra is. Elmondása szerint még mindig imád úszni, de nem tervezi, hogy újra komolyan elkezdje űzni e sportot, mert ahhoz túl lusta.

15. Már gyerekként tudta, hogy a színészi pályára akar lépni. A Poltergeist: Kopogó szellem (1982) című horrorfilm jeleneteit gyakran eljátszotta újra, és kétszer is eltörte a karját, miközben Indiana Jones valamelyik kunsztját próbálta leutánozni.

16. Még főiskolás volt, amikor a termékenységi klinikán dolgozó apját megvádolták adócsalással, valamint azzal, hogy nők lefagyasztott embrióit a tudtuk nélkül kicserélte. Jose emiatt még a tárgyalása előtt elmenekült az országból.

17. Pedro, mielőtt New Yorkba költözött volna, Madridban is élt és dolgozott egy darabig.

18. Mielőtt színész lett, még Spanyolországban egzotikus táncosként egészítette ki a jövedelmét.

19. Pincérkedett is, hogy meg tudjon élni. Visszatekintve erre a nehéz időszakra azonban bevallotta, hogy egyenesen szörnyű pincér volt. „Gyakran rúgtak ki, talán kb. tíz alkalommal is” – mesélte.

20. 1999-ben szerepelt a Buffy, a vámpírok réme című sorozat egyik epizódjában.

21. 179 centiméter magas.

22. Nincsenek gyermekei. A mandalóriban a karaktere a kis Grogu apjaként is funkcionál, míg a The Last of Usban Joelként lett a Bella Ramsey által játszott Ellie pótapja. „Ezek apaszerepek. Én magam nem vagyok apuka, sőt nem is leszek” – mondta nevetve egy 2023-as interjúban, majd hozzátette, nem biztos benne, hogy szeretne-e gyereket valaha.

23. A magánéletét is annyira titokban tartja, hogy egyetlen hivatalos kapcsolatáról sem tudni. A kilencvenes években összehozták Maria Dizziával (Narancs az új fekete), 2014-ben Lena Headyvel (akivel a Trónok harcában játszottak együtt), 2015-ben pedig Robin Tunney-val (A mentalista), de egyik viszonyt sem erősítették meg.

24. Állítása szerint az emberi tulajdonságok közül a rossz modort tudja a legkevésbé elviselni.

25. Az Orange County School of the Arts nevű iskolában kezdte el kitanulni a színész mesterség fortélyait.

26. 1997-ben diplomázott a New York-i Művészeti Egyetem Tisch School of the Arts szakán.

27. Olyan sorozatokban tűnt fel először 1999-ben és 2000-ben, mint az Angyal kontra Démon, az Undressed: Alul semmi, vagy az Angyali érintés (ezekben még Pedro Balmaceda néven).

28. Majd következett (immár Pedro Pascalként) a Nyomtalanul, az Esküdt ellenségek, az Esküdt ellenségek: Bűnös szándék, a New York rendőrei, a Jackie nővér, A férjem védelmében, a Testvérek, a Különleges ügyosztály, a Charlie angyalai, A hidegsebész, a CSI: A helyszínelők, a Vörös özvegy, a Nikita, a Homeland: A belső ellenség, a Graceland: Ügynökjátszma és A mentalista.

29. A New York rendőrei egyik 2001-es epizódjában egy Dio nevű goth srác szerepében tűnt fel, akinek a tenyerére egy pentagramma volt rajzolva. Amikor a rendőrök kihallgatják, megnyalja a tenyerét, és elkezd kántálni. Pedro azonban nem tanult meg latin szavakat emiatt, ezért ott a helyszínen imprózta azt a sátáni hangzású nyelvet.

30. A nagy kiugrását jelentő Trónok harca s benne pedig Oberyn Martell szerepe 2014-ben csinált belőle sztárt.

31. Legelső mozifilmje a 2005-ös Nővérek című argentin-spanyol-brazil dráma volt.

32. Az első angol nyelvű mozifilmje az I Am That Girl 2008-ból, az első nagyszabású hollywoodi projektje pedig a 2011-es Sorsügynökség Matt Damonnal és Emily Blunttal.

33. Elmondása szerint jobban kedveli a pókert, mint a pasziánszot.

34. Az egyik legrégibb és legjobb barátja, Oscar Isaac javasolta neki, hogy vállalja el A mandalóri című Star Wars-sorozatban a főhős Din Djarin szerepét.

35. Amikor pedig először találkozott A mandalóri kreátorával, Jon Favreau-val, azt hitte, Boba Fettet fogja játszani, mert teljesen úgy nézett ki a karakter páncélja.

36. Hogy Pascal megtestesítse a The Last of Us főszereplőjének fizikai és mentális erejét, David Higgins sztáredzővel dolgozott, aki egy intenzív edzésprogrammal „kedveskedett” neki. Higgins szerint Pedro kiválóan teljesített: „Annyira atletikus, és annyi potenciál van benne! Nem feltétlenül veszi észre, hogy mennyire jó.”

37. Amúgy a The Last of Us alkotója, Craig Mazin megkérte, hogy ne játsszon a videójátékkal (amiből a sorozat készült) a forgatás előtt, Pedro azonban mégis kipróbálta azt, de állítása szerint volt egy pálya, ahol elakadt.

38. Imád olvasni! Íme néhány a kedvenc könyvei közül: Jane Eyre, Bűn és bűnhődés, Gesztenye, a honalapító, A Mester és Margarita, Száz év magány.

39. Nem a 2020-as Wonder Woman 1984 volt az első Csodanő-projektje, mivel szerepelt egy Wonder Womanről szóló 2011-es NBC-sorozat pilotjában (a címszerepben Adrianne Palickivel, valamint Cary Elwesszel és Elizabeth Hurley-vel), ami sosem került adásba, csak videómegosztókon lehet elcsípni.

40. A Wonder Woman 1984-ben játszott gazfickószerepét saját bevallása szerint a jelenlegi amerikai elnökről, Donald Trumpról mintázta.

41. Az egyik legközelebbi barátja Sarah Paulson (Amerikai Horror Story, Üveg, 12 év rabszolgaság).

42. Állítólag van egy titkos TikTok-fiókja.

43. Utálja a tejet.

44. Elmondása szerint összesen 34 első unokatestvére van, akik mind a Sinvergüenzas (Gazemberek) nevű chatcsoport tagjai. „Minden nap kapok üzeneteket tőlük, nagyon büszkék rám. Szeretlek titeket, hiányoztok, és ne adjátok ki a telefonszámomat!” – üzente a rokonoknak egyszer Graham Norton talkshow-jában.

45. A Trónok harcában a karaktere, Oberyn Martell (SPOILER) elég csúf halált hal, kinyomják a szemeit, és összezúzzák a koponyáját. Ezt pedig a rajongók is szerették volna újraalkotni, amikor találkoztak vele. Így mesélt erről: „Az emberek  szerettek szelfizni a hüvelykujjukkal a szememben, és én hagytam nekik. Emlékszem, egy kicsit el is fertőződött a szemem."

46. Szeretné, ha a temetésén Prince Purple Rain című dala szólna. „Számomra a Purple Rain az érzelmileg legkatartikusabb, zeneileg pedig a legkifinomultabb dal, amit csak el tudok képzelni” – mondta erről.

47. Soha nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy megmutassa, feltétel nélkül támogatja az LMBTQ+ közösséget. Például teljes mértékben támogatja a húgát, Luxot is, aki Lucasként született 1992-ben, és 2021-ben vállalta fel transzneműségét. „Ő az egyik legerősebb ember, akit valaha ismertem, és mindig is az volt” – mesélte róla.

48. Jóval azelőtt, hogy a kritikusok által is elismert 2022-es A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya című filmben egy gazdag, megszállott Nicolas Cage-rajongót játszott, Pascal valóban óriási Cage-őrült volt, aki a Holdkórosok, az Las Vegas, végállomás és A szikla sztárját tartja a legnagyobb karrierinspirációjának.

49. Pascal népszerű, jelenleg 9,2 millió követővel rendelkező Instagram-fiókjának azonosítója: @pascalispunk, de a színész elárulta, hogy ez valójában egy elírás. Azt akarta írni, hogy „Pascal is a punk”.

50. Nagy kutyabarát, és imád a saját négylábúival, vagy azokkal az ebekkel fotózkodni, akikkel a forgatásai során találkozik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Top Gun sztárja, Val Kilmer, 65 éves volt
A színészt hosszú betegség után érte a halál Los Angelesben. Egykor Batmanként és Icemanként is meghódította a világot.


65 éves korában, Los Angelesben elhunyt Val Kilmer számolt be róla a Daily Star. A színész halálhírét a lánya erősítette meg.

Kilmer olyan filmekkel vált ismertté, mint a Top Gun, a The Doors, a Batman örökké vagy a Tombstone. A rajongók emlékezetébe leginkább Tom "Iceman" Kazansky szerepével égett be, akit 1986-ban alakított először a Top Gunban, majd 2022-ben visszatért a karakterhez a Top Gun: Maverick című filmben.

A színész az évek során több egészségügyi problémával is küzdött. 2015-ben torokrákot diagnosztizáltak nála, a kezelések miatt hangja jelentősen megváltozott.

Ennek ellenére visszatért a filmvászonra, és újra eljátszotta egyik legismertebb szerepét.

Val Kilmer közel négy évtizedes karriert tudhatott maga mögött, ez idő alatt számos ikonikus karaktert formált meg. Halálhíre után sokan emlékeztek meg róla a közösségi médiában is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Végre egy film, amiért megéri elmenni a moziba – Fekete táska kritika
Kiváló színészek, remek rendezés, csavaros forgatókönyv. Mi kell még egy kellemes esti mozizáshoz?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. április 03.



Egy új Steven Soderbergh filmre mindig érdemes odafigyelni. Van, hogy egy kísérleti horrorfilmet forgat egy szellem szemszögéből (Jelenlét), máskor Channig Tatummal táncolgat (Magic Mike-sorozat), vagy sztárparádéval mókázgat (Ocean’s Eleven-sorozat).

Rendezőnk általában nem csinál rossz filmeket, és mindig próbál valami pluszt adni a sima szórakoztatáson felül.

Akadnak ugyan kevésbé jól sikerült produkciói, de ettől függetlenül is inkább pozitív a mérlege, ellenben a legtöbb mai rendezővel. Most is szerencsénk van, mert egy kimondottan jó darab került célkeresztünkbe. A Fekete táska tökéletesen megmutatja, hogy mi hiányzik manapság a moziműsorról: az ilyen filmek.

Már a szereplőgárda is megér egy misét. Michael Fassbender, Cate Blanchett, Regé-Jean Page, Pierce Brosnan, Tom Burke és Gustaf Skarsgård. Rengeteg elismert és díjnyertes karakterszínész. Emellett a forgatókönyvíró nem más, mint David Koepp. A Koepp és Soderbergh kettős már a Jelenlétben is együtt dolgozott, ám a szövegkönyvíró nevével sok, nagyon sikeres film stáblistáján találkozhattunk korábban.

Ő írta a Jurrasic Park, a Jól áll neki a halál, a Carlito útja, az első Mission Impossible, vagy a Hatodik érzék forgatókönyvét is.

Természetesen előfordult nála is egy-egy ballépés, de bátran elmondhatjuk, hogy a Fekete táska az egyik legjobb filmje. Már csak ezért is megéri elmenni a moziba. Nagy nevű sztárok, egy csavaros és lebilincselő történetben, remek tempóban előadva.

Történetünk szerint George (Michael Fassbender) feleségével, Kathrynnel (Cate Blanchett) együtt kémként dolgozik Angliában. Nem specifikálják melyik ügynökségnél, de mindketten magasabb szintű vezetők, igazi rutinos, ravasz rókák. Amikor otthon valamelyikük szakmailag érzékeny témát érint, csak annyit mondanak, hogy fekete táska, és befejezik a beszélgetést, mert mindketten tudják: erről nem beszélhetnek.

A nemzetbiztonságnál csak egy dolog fontosabb számukra: kettejük kapcsolata.

Ezért is üt akkorát a film eleje, mert George megtudja egy másik ügynöktől, Philiptől (Gustaf Skarsgård), hogy valaki ellopott egy nagyon érzékeny anyagot, a Severust, aminek mibenléte ugyan elsőre nem derül ki számunkra, de nagyon veszélyes. Ám itt az első csavar: Kathryn neve is ott van a lehetséges elkövetők listáján. George rögtön el is kezd nyomozni, és az összes gyanúsítottat meghívja egy vacsorára. Itt megismerkedünk a teljes szereplőgárdával, akik közül mind egytől egyig zseniális. Nagyon működik a színészek közötti kémia, jók a párbeszédek, még humort is visznek az amúgy feszült légkörbe.

Számomra az enyhén pszichopata hangulatot árasztó Clarissa (Marisa Abela) karaktere volt a legnagyobb meglepetés, de a legutóbb a Furiosában látott Tom Burke is brillírozott a nőcsábász Freddie szerepében.

Először azt gondoltam, hogy az egész film a vacsora alatt fog játszódni, de a Sodernergh-Koepp kettős kellemesen meglepett. Egy kimondottan fordulatos és szórakoztató kémthriller lett a végeredmény, remek alakításokkal és egy csipetnyi intrikával.

Ezért a filmért érdemes elmenni moziba! Ez nem vicc! Ugyan nem látványos, de elképesztően szórakoztató, igazi régi típusú hollywoodi film. Nem a világ legnagyobb durranása, de számomra egyértelműen az év eddigi legjobb filmje. Mindkét főszereplő remek, a forgatókönyv csavaros, de mégis követhető és a cselekmény kimondottan friss.

Soderbergh ügyesen keveri a lapjait, kellően feszült atmoszférát teremt és jó tempóval mozgatja karaktereit.

Ha muszáj lenne belekötni, talán csak a végén lévő nagy fordulatot emelném ki. Eléggé kitalálható volt a nagy csavar. Nem rejtegették túlzottan és a szereplők is viszonylag hamar rájöttek a történésekre. Talán kicsit túl okos is a Blanchett-Fassbender házaspár, de ez valószínűleg a rövid, amúgy tökéletes 90 perces játékidőnek köszönhető. Haladni kell a cselekménnyel, itt nincs idő gondolkodni és szenvedni.

Mindenkit csak biztatni tudok, hogy menjen el a moziba a Fekete táskára, mert ez a film megérdemli, hogy nyereséges legyen. A büdzséje kimondottan racionális (60 millió dollárra rúgott), miközben még egy kevés akció is belefért. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok a filmről beszélni, valószínűleg azért, mert szerintem az ilyen filmek kimondottan hiányoznak a mozik repertoárjából. Ezek a közepes 50-70 millió dolláros filmek teljesen átköltöztek a streamingre, ahol pedig a minőség kopott meg.

Eddig a mennyiség győzött a minőség felett. Most Soderbergh megmutatta, így is lehet mozifilmet forgatni.

Nem kell sok 100 millió dollárt eltapsolni szörnyen kinéző vizuális effektekre és hatalmas nevű mozisztárokra. Elég egy maroknyi kiemelkedő színész és egy tisztességes forgatókönyv a szórakoztató mozizáshoz.

A Fekete táska megtekinthető a mozikban és ha lehet hinni a nemzetközi véleményeknek, mindenki jobban jár, ha erre ül be és nem a másik nagynevű heti premierre...


Link másolása
KÖVESS MINKET: