KULT
A Rovatból

Doppingbotrány a színházban – durva erkölcsi kérdéseket feszeget a darab

A Tagadj tagadj tagadj című darab leleplezően őszinte képet fest elénk az élsportolók mindennapjairól. Az előadás kapcsán Lovas Rozival és Ullmann Mónikával, a két főszereplővel beszélgettünk.


Szeptember 16-án mutatják be a Hatszín Teátrumban az Orlai Produkciós Iroda egyik legújabb előadását, amely a sportvilág farkastörvényeiről szól. A Tagadj tagadj tagadj című darab leleplezően őszinte képet fest elénk az élsportolók mindennapjairól, fanatizmusáról, áldozathozatalaikról, edzőjükkel való kapcsolatukról – és igen, a doppingolásról is.

Maga az előadás szándékosan nem ad jó vagy rossz válaszokat azokra a súlyos erkölcsi-morális dilemmákra, amiket felvet.

6M6C3461

Elítélhető-e, ha valaki bármit megtenne azért, hogy valóra váltsa élete nagy álmát? És fordítva: a cél valóban szentesít minden eszközt, még akkor is, ha emiatt örök tagadásra kényszerülünk és másokon kell átgázolnunk? A darab kapcsán Lovas Rozivalés Ullmann Mónikával, a két főszereplővel beszélgettünk, akik sportoló- és edzőpárost játszanak.

Móni, Rozival ellentétben te még nem játszottál Orlai Produkciós előadásban. Hogy érezted magad ebben a közegben?

Móni: - Abszolút felszabadultan. Jó érzés dolgozni egy ilyen csapattal, ahol nem volt gát, bátran lehetett ötletelni, véleményt mondani, kérni bármit a másiktól, teljesen közvetlen hangnemben.

Meséljetek kicsit a karaktereitekről!

Móni: - Foglalkozását tekintve edző, de pszichológus is egyben. Összetett személyiség, az edzői akarat és a humánum is jelen van benne. Ez a nő uralkodó típus: vannak kész tervei és azokat véghez akarja vinni – én általában a másik oldalon, a szenvedő alany oldalán szoktam állni, és elviselem, hogy valaki megvalósítja rajtam a tervét. Azzal együtt, hogy mekkora újdonságot jelentett, nagyon megszerettem.

Rozi:

"
Rettentően izgalmasnak találtam magát a témát is, jól esett vele foglalkozni: mi az, hogy versenysport, mi az, hogy valaki napi tizenöt órákat edz, mi az, hogy valakinek olyan célja van, amire az egész életét felteszi – egy olyanfajta valóság az élsportolók valósága, ami teljesen távol áll a saját életvitelemtől.

Van ugyan valamennyi közöm hozzá, mert kiskoromban engem versenyzőnek neveltek – teniszeztem –, de ez nyilván fel sem ér ahhoz, amikor valaki olimpiára készül. Az is érdekes, hogy ritkán találkozik színházban ilyen témával az ember. Vagy egyáltalán azzal a jelenséggel, hogy ennyire konkrét cselekvésformát próbálunk színházi eszközökkel megmutatni. Szerintem a szövegkönyv is remek lett. Jól esett ennyire filmszerűen közvetlen szöveggel dolgozni.

Móni: - Mondtuk is néhány próbán: ha itt lenne a kamera és közeliznénk, akkor ez most kész lenne. Csodás lett a díszlet, pedig eleinte nem igazán tudtuk elképzelni, hogyan jelenítünk meg egy olimpiai futószámot vagy egy országos versenyt. A mi szakmánktól teljesen idegen ez a fajta abszolút módon mérhetőség. Nyilván nekünk is megvan a magunk életformája: én is másképp étkezem, ha aznap játszom, pihenek, átmondom a szöveget nap közben, már az esti előadáson jár az eszem. Tulajdonképpen ez is fegyelmezettség, de amit a versenysportolók csinálnak, azzal összehasonlíthatatlan. Nagyon tisztelem és szeretem őket, sok sportoló barátom is van.

Rozi: - Én a darabtól függetlenül is nagy rajongója, tisztelője vagyok ezeknek az embereknek. Személyes ügyemmé vált, hogy hiteles képet adjunk arról, mi történhet egy sportoló fejében, szívében.

Pont emiatt a tisztelet miatt nem volt számodra illúzióromboló, ami a darabban történik? Meglehetősen durva erkölcsi kérdéseket feszeget…

Rozi: - Igen, de nem ítéletet mondunk. Ezt amúgy sem tartom szerencsés színházi hozzáállásnak. Szeretek közel kerülni a témához, kellően megismerni, meglátni benne az embert, a céljait, egy helyzetet, egy dilemmát. Annyira könnyen ítélkezünk, holott fogalmunk sincs, mennyit dolgoznak ezek a sportolók, mindent feláldozva, amit csak lehet. Nyilván vannak nem tiszta és erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseik, de azokba sem feltétlenül egyértelműen kerülnek bele. Mindenesetre ott van mögötte az a mérhetetlen mennyiségű munka, és amit már letettek az asztalra, még akkor is, ha soha nem lesznek olimpiai dobogósok.

"
Ez a darab nem ítéletmondás. Vizsgál egy témát, személyes sorsokon keresztül; az, hogy morálisan, erkölcsileg, emberileg, a sportszerűség és a dopping-szakosztály szempontjából mi helyes és mi nem, a végére összezavarodik a nézők fejében, amivel pont hogy gondolatokat ébresztünk bennük.

Mitől tabudöntögető az előadás? Magától a dopping-témától, vagy amiatt is, hogy színházban mutatjátok meg?

Rozi: - Nem szokás erről beszélni, talán még a sport berkein belül sem. A próbafolyamat előtt és közben sok emberrel beszélgettem, sok mindennek utánaolvastam, filmeket, dokumentumfilmeket, riportokat nézegettem orvosokkal, sportorvosokkal, sportolókkal, sportújságírókkal, edzőkkel, doppingszakértőkkel. A legfontosabb tapasztalat az volt, hogy még a sportolók között sem mindig tiszta a kép, hajszálvékony mezsgyén mozog, mi igaz, mi nem, mi számít doppingnak, mi a nyilvánvaló és mi nem, mi bizonyítható és mi nem. Komoly orvostudományi kérdések ezek, amiről pedig a darabban szó van, az már egész pontosan génmódosítás.

Móni: - Edző és sportoló között elképesztően erős a kapcsolat. Ha egy sportoló szemszögéből nézzük: a leghőbb vágyad eszköze az edző. Az edzőéből pedig a sportoló a beteljesítetlen vágyak megtestesülése, lásd: ha én világbajnok futó voltam, de olimpiai bajnok nem lettem, akkor majd a tanítványomból azt csinálok. Egy olyan érdekszövetség ez, ami túlmutat szülő-gyerek, szerelmi vagy testvéri kapcsolaton. Ahhoz, hogy egy ilyen szoros kötelék kialakuljon, mindkét oldalról feltétel nélküli bizalom szükséges. Gyakorlatilag több időt is töltenek együtt, mint a családtagjaikkal.

6M6C4136

Hogy érzitek, a ti szakmátokban, a művészvilágban mennyire van jelen a versenyszellem?

Móni: - Én annyira hiszem, hogy nincs! Ha valaki ott áll, egy személyiség, az nem pótolható. Ezért nem hiszek például a kettős szereposztásban sem – persze nyilván van, amikor szükséges. Nem ugyanúgy szólnak azok a mondatok, ha két különböző színész mondja őket…

Rozi: - Ha csak konkrétumokat nézünk: például hogy ki van társulatnál, ki kap szerződést, ki kap meg egy szerepet – nyilván lehetne bárki, de valamiért mégis ő az. Nem egy mérhető dolog, és rettenetesen szubjektív. Lehet igazságtalannak nevezni helyzeteket, de én ezt akkor sem versenyként fogom fel.

Móni: - Egyszerűen a szakmánk adottsága. Függhet attól, hogy egy igazgatónak milyen típusú színész jön be, de lehet szerencse kérdése is. Például ha végez egy osztály, sokuk jövője azon múlik, hogy éppen a következő évadban milyen karaktert keresnek egy bizonyos előadásban., vagy hogy egyáltalán milyen darabokat vesznek elő. Ha egy igazgató tehetségesnek tart egy végzős színészhallgatót, de ha abban az évadban nincs neki szerep a színházában, akkor nem fogja leszerződtetni. Ha pedig szerencséje van és szerepet kap, az már egyéni felelősség, hogy miként él a lehetőséggel.

Rozi: - Meg hát ez nem úgy megy, hogy ha korábban kelek fel és több répát eszem ma, akkor engem fognak szerződtetni. A legjobb módszer, ha teljesen önazonos az ember, lelkiismeretesen teszi a dolgát és nem akar más lenni, mint aki. Az pedig eldől, hogy ilyen formában kell vagy nem kell.

Mennyire volt könnyű ezzel a szakmátokra jellemző sajátossággal megbarátkozni?

Rozi: - Én a kaposvári egyetemen végeztem, Mohácsi osztályában, ami egy hihetetlenül jó közösség volt. A mai napig azt érzem: amint én oda bekerültem, megváltozott az életem. Bárki, aki nem színészettel foglalkozik, ugyanúgy nap mint nap küzd azzal, hogy elfogadja magát, megbarátkozzon a helyzetével, a saját képességeivel, lehetőségeivel. Minket ebben segítettek, és abban, hogyan bontsuk le a gátjainkat. Abba az alapanyagba, amit te hoztál, ami te vagy, még rengeteg tudás belekerülhet, de minden akkor működik, ha átmosódik azon a szűrőn, ami te magad vagy. És el kell fogadni, hogy nem mindenhol kell ott lenni, nem mindenben kell benne lenni, nem minden való nekem.

Móni: - Még egy gondolat a féltékenységgel, versenyzéssel kapcsolatban. Ha benne vagyunk egy előadásban, együtt, a többiekkel, fel sem merül, hogy megtörténjen ilyesmi, mert akkor egyszerűen nem lesz egységes a játék. Lehet, hogy születnek klassz egyéni teljesítmények, de ha utána azt mondják: „az előadás gyengén sikerült, de te jó voltál benne”, szerintem az azért nem a legjobb este. Ha egyéni produktumok mentén haladunk, nincs mese: szétesik és értelmetlenné válik. Ezt a fajta viselkedést egyébként nem is nagyon lehet megvédeni egy rendezővel szemben.

Rozi: - Bízom a színház, a szakma olyan szintű tisztaságában, hogy ami produktum megszületik, az egyenes, őszinte, jól működő, mondanivalót tartalmazó. Megbukik, ami vagy aki nem igazi.

6M6C3529

Az előbb volt szó arról, hogy a sportolói teljesítménnyel ellentétben a színészi teljesítmény mennyire nem egzakt módon mérhető. Ti mikor érzitek azt, hogy egy szerepben, egy előadásban jók vagy a legjobbak voltatok?

Rozi: - Nincsenek állandó és független értékek. Az, hogy ma úgy érzem, jó voltam, nem garantálja, hogy holnap az leszek vagy tegnap az voltam. Nem mérhető a többiektől függetlenül sem, a kémia működésén annyira sok múlik. Még a közönség kémiája is elképesztő hatással van ránk, rengeteget vehet el vagy adhat hozzá a játékhoz. Szerintem egy belső hang jelzi nekünk, ki mikor, mitől alszik jól előadás után. Például Csomós Mari, aki mögött azért már van némi tapasztalat, a mai napig úgy jön le a színpadról, hogy iszonyú fontos neki minden egyes jelenet. Ő nem tud nyugodtan pihenni anélkül, hogy ne érezné azt: jó volt. Ezen kívül talán van néhány fontos és meghatározó személy az életünkben, akinek a szavára lehet hallgatni. Mindenkiére nem szabad, sőt minden leírt szóra sem.

Móni: - Számomra a rendező jelenti az origót. Kezdetben senki mástól nem kapok visszajelzést, hogy jó-e, amit csinálok, csak tőle, aki minden nap jelen van a próbán, és egy átfogó szándéka van az előadás egészével kapcsolatban. Jó esetben nézi még az előadásokat is, ami szintén sokat számít, de utána a partner marad, akire hagyatkozhatok, és persze a nézők.

Szerintetek vonható bármilyen párhuzam a színész-rendezői és a sportoló-edzői viszonyok között?

Rozi: - A régi nagy kaposvári hőskorszakból jut eszembe például Babarczy, aki rengeteg színészt kinevelt és akikkel “hűségesek” voltak egymáshoz, de Várkonyiék a Vígszínházban is hasonlóan hosszú távra terveztek a művészekkel. Amikor Ruttkai bekerült oda tizennyolc évesen, lehetett arra számítani, hogy húsz év múlva is fogni fogják a kezét és a tehetségének, korának és élethelyzetének megfelelő szerepeket fog játszani. Ez lehetett hasonló állapot, nyilván a színház nyelvére lefordítva. Manapság, amikor egy igazgató jó, ha kitölti a mandátumát, mert épp nem váltják le valamiért, vagy nem zárnak be hirtelen egy színházat, a színészek képtelenek úgy hosszú távra tervezni, ami egy okosan felépített karriert, művészi pályát határozna meg. Vigyázni kell magadra, mert más nem teszi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Annyira véres és erotikus lett a Hunyadi egy része, hogy ki kellett vágni egy jelenetet
A sorozatban Törőcsik Franciska karakterét erőszakkal kényszerítik szexre, még vér is folyik a jelenetben – ez országos kereskedelmi csatornán fő műsoridőben nem fért bele.


A Hunyadi sorozat legújabb epizódja ismét felkavarta a kedélyeket a nézők körében, mivel egyes jelenetek igencsak erotikusra sikeredtek. Az egyik ilyen rész annyira erőszakos is volt, hogy a premieradásban nem mertek mindent bemutatni. A jelenetben Törőcsik Franciska által alakított Brankovics Mara és Vlad fia közötti vízben zajló aktus rendkívül intenzívre sikeredett. Mara próbál ellenállni, de erőszakos partnere, miután először a víz alá löki, folytatja a bántalmazást, miközben Mara kétségbeesett arca is látszik.

A rendezői változatot követően, a Super TV2-n viszont már teljesebb képet kaptak a nézők a vad és erőszakos jelenetből.

Ebben a verzióban Vlad fia „folyik a vér, melyet ő ki is szív,” miközben Mara szenved. A jelenet ezután folytatódik a vízben, és teljes képernyőn mutatja az eseményeket.

A készítők valószínűleg tudatosan döntöttek úgy, hogy a premieradásban nem mutatják meg teljes egészében a jelenetet, hiszen az ilyen tartalom nem lehetett volna képernyőn a főműsoridőben, egy vezető kereskedelmi csatornán.

Korábban a Mi Hazánk két politikusa, Dúró Dóra és Toroczkai László is kiakadt azon, hogy a magyar történelem egy jelentős alakját bemutató sorozat túlfűtött erotikával, sőt leszbikus jelenettel igyekezett megnyerni a nézőket. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) már vizsgálni is kezdte a kifogásolt jeleneteket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Végre egy film, amiért megéri elmenni a moziba – Fekete táska kritika
Kiváló színészek, remek rendezés, csavaros forgatókönyv. Mi kell még egy kellemes esti mozizáshoz?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. április 03.



Egy új Steven Soderbergh filmre mindig érdemes odafigyelni. Van, hogy egy kísérleti horrorfilmet forgat egy szellem szemszögéből (Jelenlét), máskor Channig Tatummal táncolgat (Magic Mike-sorozat), vagy sztárparádéval mókázgat (Ocean’s Eleven-sorozat).

Rendezőnk általában nem csinál rossz filmeket, és mindig próbál valami pluszt adni a sima szórakoztatáson felül.

Akadnak ugyan kevésbé jól sikerült produkciói, de ettől függetlenül is inkább pozitív a mérlege, ellenben a legtöbb mai rendezővel. Most is szerencsénk van, mert egy kimondottan jó darab került célkeresztünkbe. A Fekete táska tökéletesen megmutatja, hogy mi hiányzik manapság a moziműsorról: az ilyen filmek.

Már a szereplőgárda is megér egy misét. Michael Fassbender, Cate Blanchett, Regé-Jean Page, Pierce Brosnan, Tom Burke és Gustaf Skarsgård. Rengeteg elismert és díjnyertes karakterszínész. Emellett a forgatókönyvíró nem más, mint David Koepp. A Koepp és Soderbergh kettős már a Jelenlétben is együtt dolgozott, ám a szövegkönyvíró nevével sok, nagyon sikeres film stáblistáján találkozhattunk korábban.

Ő írta a Jurrasic Park, a Jól áll neki a halál, a Carlito útja, az első Mission Impossible, vagy a Hatodik érzék forgatókönyvét is.

Természetesen előfordult nála is egy-egy ballépés, de bátran elmondhatjuk, hogy a Fekete táska az egyik legjobb filmje. Már csak ezért is megéri elmenni a moziba. Nagy nevű sztárok, egy csavaros és lebilincselő történetben, remek tempóban előadva.

Történetünk szerint George (Michael Fassbender) feleségével, Kathrynnel (Cate Blanchett) együtt kémként dolgozik Angliában. Nem specifikálják melyik ügynökségnél, de mindketten magasabb szintű vezetők, igazi rutinos, ravasz rókák. Amikor otthon valamelyikük szakmailag érzékeny témát érint, csak annyit mondanak, hogy fekete táska, és befejezik a beszélgetést, mert mindketten tudják: erről nem beszélhetnek.

A nemzetbiztonságnál csak egy dolog fontosabb számukra: kettejük kapcsolata.

Ezért is üt akkorát a film eleje, mert George megtudja egy másik ügynöktől, Philiptől (Gustaf Skarsgård), hogy valaki ellopott egy nagyon érzékeny anyagot, a Severust, aminek mibenléte ugyan elsőre nem derül ki számunkra, de nagyon veszélyes. Ám itt az első csavar: Kathryn neve is ott van a lehetséges elkövetők listáján. George rögtön el is kezd nyomozni, és az összes gyanúsítottat meghívja egy vacsorára. Itt megismerkedünk a teljes szereplőgárdával, akik közül mind egytől egyig zseniális. Nagyon működik a színészek közötti kémia, jók a párbeszédek, még humort is visznek az amúgy feszült légkörbe.

Számomra az enyhén pszichopata hangulatot árasztó Clarissa (Marisa Abela) karaktere volt a legnagyobb meglepetés, de a legutóbb a Furiosában látott Tom Burke is brillírozott a nőcsábász Freddie szerepében.

Először azt gondoltam, hogy az egész film a vacsora alatt fog játszódni, de a Sodernergh-Koepp kettős kellemesen meglepett. Egy kimondottan fordulatos és szórakoztató kémthriller lett a végeredmény, remek alakításokkal és egy csipetnyi intrikával.

Ezért a filmért érdemes elmenni moziba! Ez nem vicc! Ugyan nem látványos, de elképesztően szórakoztató, igazi régi típusú hollywoodi film. Nem a világ legnagyobb durranása, de számomra egyértelműen az év eddigi legjobb filmje. Mindkét főszereplő remek, a forgatókönyv csavaros, de mégis követhető és a cselekmény kimondottan friss.

Soderbergh ügyesen keveri a lapjait, kellően feszült atmoszférát teremt és jó tempóval mozgatja karaktereit.

Ha muszáj lenne belekötni, talán csak a végén lévő nagy fordulatot emelném ki. Eléggé kitalálható volt a nagy csavar. Nem rejtegették túlzottan és a szereplők is viszonylag hamar rájöttek a történésekre. Talán kicsit túl okos is a Blanchett-Fassbender házaspár, de ez valószínűleg a rövid, amúgy tökéletes 90 perces játékidőnek köszönhető. Haladni kell a cselekménnyel, itt nincs idő gondolkodni és szenvedni.

Mindenkit csak biztatni tudok, hogy menjen el a moziba a Fekete táskára, mert ez a film megérdemli, hogy nyereséges legyen. A büdzséje kimondottan racionális (60 millió dollárra rúgott), miközben még egy kevés akció is belefért. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok a filmről beszélni, valószínűleg azért, mert szerintem az ilyen filmek kimondottan hiányoznak a mozik repertoárjából. Ezek a közepes 50-70 millió dolláros filmek teljesen átköltöztek a streamingre, ahol pedig a minőség kopott meg.

Eddig a mennyiség győzött a minőség felett. Most Soderbergh megmutatta, így is lehet mozifilmet forgatni.

Nem kell sok 100 millió dollárt eltapsolni szörnyen kinéző vizuális effektekre és hatalmas nevű mozisztárokra. Elég egy maroknyi kiemelkedő színész és egy tisztességes forgatókönyv a szórakoztató mozizáshoz.

A Fekete táska megtekinthető a mozikban és ha lehet hinni a nemzetközi véleményeknek, mindenki jobban jár, ha erre ül be és nem a másik nagynevű heti premierre...


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Hiába ripacskodja végig Jason Momoa, és hiába másolja gyengén a Jumanjit, óriási siker az Egy Minecraft-film - Próbáltunk utánajárni, miért
A világ legsikeresebb videójátékának feldolgozását nagy várakozás előzte meg, kár, hogy a kész film mindent felmutat, amiért a videójáték-adaptációknak ennyire rossz a híre.


Azoknak, akik nincsenek otthon a gamingvilágban, eláruljuk, miért olyan nagy szám a Minecraft, és miért lett máris ilyen nagy siker a belőle készült egész estés játékfilm, amely mindjárt a bemutatásának első hétvégéjén több mint 300 millió dollárt kaszált a világ mozijaiban. E számok tekintetében furcsa is, hogy csak most, 15 évvel az eredeti játék piacra kerülése után készült csak hollywoodi feldolgozás a kockavilágból.

A Mojang Studios fejlesztésében és forgalmazásában 2011-ben jelent meg a Minecraft egy nyílt világú sandbox videójáték (vagyis nincs konkrét kitűzött célja, szabadságot adva a játékosoknak, hogy maguk választhassák meg a játék menetét), amelyet a svéd Markus Persson indított útjára még 2009-ben, vagyis két évvel a kiadása előtt.

Minecraftban a játékosok egy blokkokból álló világot fedezhetnek fel, felhasználhatják az ott lévő nyersanyagokat, vagyis bányászhatnak, eszközöket készíthetnek, építhetnek épületeket, továbbá harcolhatnak a számítógép által vezérelt ellenségekkel, vagy akár együttműködhetnek más játékosokkal.

A Minecraft a kiadása óta több mint 350 millió példányban kelt el szerte a világon, ezzel pedig bőven a legtöbb eladással büszkélkedő videójáték a történelemben, a jelenlegi második helyezett, a 2013-as kiadású Grand Theft Auto V-ből is „csak” 210 milliót értékesítettek, a bronzérmes Wii Sportsból pedig 82,9 milliót. Vagyis már majdnem 15 éve óriási az őrület a Minecraft körül, a megfilmesítés jogait megszerző Warner Bros. stúdió pedig természetesen elég jó lóra tett vele.

Ahogy a Super Mario Bros. – A filmből is (a minőségétől függetlenül) hatalmas kasszasiker lett 2023-ban a több mint 1,3 milliárd dolláros mozis bevételével, úgy a Minecrafttól is hasonló szépeket vártak. Eredetileg egyébként Shawn Levy (Éjszaka a múzeumban-trilógia, Vasököl, Free Guy, Az Adam-projekt, Deadpool & Rozsomák) lett volna a rendezője, de ő végül a játék fejlesztőivel való nézeteltérései után kilépett a projektből, mivel úgy gondolták, az ő ötlete nem összeegyeztethető a Minecraft szellemiségével (a kész filmet látva azért kíváncsiak lennénk, mivel állt elő Levy). Így került végül Jared Hess a rendezői székbe, aki eddig főként vígjátékokat készített, köztük is a Nevetséges Napóleont (2004), a Nacho Librét (2006), a Visszanyal a plágiumot (2009), az Áss csodát! (2015) vagy a Lángelméket (2015).

Az Egy Minecraft-filmről tisztán érződik, hogy az alkotókat eléggé megihlették a Jumanji- és A LEGO kaland-filmek.

Adott ugyanis egy párhuzamos játékvilág/-dimenzió, ahol a való világból idekerült emberhőseink a kedvükre bányászhatnak blokkokat, amelyekből bármit megépíthetnek, épületeket, fegyvereket vagy egyéb tárgyakat, a lehetőségeiknek csak a kreativitásuk szabhat határt. És természetesen meg kell menteni ezt a világot az invázióra készülő Alvilág-beli gonoszoktól, akik jelen esetben a malacemberek, illetve a vezetőjük, Malgosha. Ebbe az úgynevezett Felvilágba kerül be egy kristálykocka által nyitott dimenziókapu segítségével egy testvérpár, Natalie (Emma Myers) és Henry (Sebastian Hansen), az egykori videójátékbajnoki sikereiből tengődő Garrett (Jason Momoa), valamint az ingatlanos és állatgondozó Dawn (Danielle Brooks), és itt találkoznak a Felvilágban évek óta élő, gyerekként bányászálmokat dédelgető, profi építő Stevel-vel (Jack Black). Erre a kis csapatra vár tehát a feladat, hogy megvédjék a Minecraft világát az alvilági betolakodóktól.

Az Egy Minecraft film legnagyobb problémája, hogy sem nem Jumanji, se nem A LEGO kaland. Pedig adott volt egy több mint fantáziadús világ, amely számtalan vicces és ötletes jelenetre adott lehetőséget, az alkotók azonban megelégedtek az alapokkal, amellett persze, hogy a játék legfőbb és legismertebb elemeit, karaktereit, fajait, fegyvereit és eszközeit belecsempészték a sztoriba. Csak kár, hogy ezeket inkább csupán felsorolják, hogy a rajongók ujjonghassanak (ahogy látni az amerikai mozikból kiszivárgott felvételekből, ujjonganak is), igazán kreatív szerepet azonban nem kapnak a cselekményben.

Jack Black (akivel Jared Hess már együtt dolgozott a Nacho Librében) hozza a szokásos, teljesen őrült és túljátszó formáját, sőt, még énekel is párszor (e kapcsán pedig óriási dicséret illeti szinte állandó szinkronhangját, Kálloy Molnár Pétert, aki csodásan adja vissza Black féktelenségét).

De talán még rajta is túltesz Aquaman, vagyis Jason Momoa, aki egészen elképesztő fordulatszámra kapcsolt, és úgy pörgi végig a filmet, mint egy bekokózott gyalogkakukk.

Az Oscar-jelölt Danielle Brookst (Peacemaker – Békeharcos, 2023-as Bíborszín) eléggé a háttérbe tolták az alkotók, a két ifjú főhős (Myers a Wednesdayből, a Családi csereberéből vagy a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz sorozatból lehet ismerős, Hansen pedig A kegyelem árából vagy a Lisey történetéből) pedig a fiatal közönség bevonására szolgálnak, és abszolút az első, 1995-ös Jumanji-film árva testvéreire (Kirsten Dunst és Bradley Pierce) emlékeztetnek.

A készítők jobban figyeltek a gyerek- és tiniközönség igényeire (kétségtelenül ők a célközönség), így a felnőtt nézők gyakran ásítozhatnak majd a moziba kísérgetés közepette a gyermeteg poénokokon, nekik sajnos nem sok ínyencséggel szolgálnak. Ezt erősítendő, a látványvilág nagyon színes, nagyon csiricsáré, de visszaadja a játék vizualitását, nyilván passzolva a durván pixeles stílust. E tekintetben nem lehet panasz, a CGI, ha nem is csúcsminőségű, teljesen korrekt ahhoz, hogy ne zökkentse ki a nézőket a történetből, amely azonban nem sok meglepetést tartogat.

Emlékezetes jelenetek és működő humor nélkül ugyanis az Egy Minecraft film sajnos továbbgyengíti a mozgóképes videójáték-adaptációk megítélését.

A siker persze önmagáért beszél, s így bizonyosan kapunk majd belőle folytatást is, reméljük, az alkotókat akkor már nagyobb cuppanással csókolja majd homlokon a múzsa.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Sosem nyomta fullba a kretént, és mindig szerepben maradt az audiokommentárig – A 60 éves Robert Downey Jr. 10 legjobb alakítása
Lökött tinik, nagy nevettetők, megszállottak, lángész playboy, őrült riporter, feketére mázolt szupersztár, kíméletlen bürokrata. Talán csak búgócsigát nem játszott még, de épp ezért szeretjük. Sokszínű, pofátlan, zseniális.


Vissza a suliba (1986)

Robert Downey Jr. már a hetvenes években feltűnt kisgyerekként az apja, a rendező Robert Downey Sr. filmjeiben (Pound, Greaser’s Palace, Up the Academy), 1983-tól azonban már a saját jogán színészkedett, első ízben mindjárt egy John Sayles-filmben (1983: Szeress belém!). A nyolcvanas években főként lázadó, laza, kattant vagy nagymenő tiniket alakított mellékszerepekben, e korszak két legemlékezetesebb filmje pedig a John Hughes-féle Különös kísérlet (1985) vagy az 1986-os Vissza a suliba című Rodney Dangerfield-vígjáték, amelyben a komikus filmbeli, Keith Gordon által játszott fia egyetemi haverját alakította kitörő energiával és emlékezetes poénokkal. Sikerült felhívnia magára a figyelmet.

Chaplin (1992)

Először akkor hökkent nagyot a moziszerető közönség, amikor az addig főként vígjátékairól ismert Downey Jr. (aki 1990-ben már Mel Gibson oldalán is bizonyított az Air Americában) megkapta a filmtörténet egyik legnagyobb nevettetője, Charlie Chaplin szerepét az Oscar-díjas Richard Attenborough (Gandhi) Chaplin című életrajzi filmjében. És micsoda alakítást nyújtott! Meg is kapta érte mindössze 28 évesen élete első Oscar-jelölését a legjobb férfi főszereplők közt, s bár akkor Al Pacino elhappolta előle a díjat az Egy asszony illatáért, Downey Jr.-t innentől kezdve már komolyan veendő színészként kezelték. Plusz a Chaplinben ő maga csinálta az összes kaszkadőrmunkáját is…

Lelkük rajta (1993)

Egy kevésbé ismert, ám mindenképpen emlékezetes film az 1993-as Lelkük rajta Ron Underwood (Tremors: Ahová lépek, szörny terem, Irány Colorado!, Hallgass velem!, Joe, az óriásgorilla) rendezésében. Downey Jr. ebben a kissé tán alulértékelt vígjátékban egy olyan fickót alakít, akinek a testébe négy különböző halott ember lelke költözik be, akik a halált követő limbóban ragadtak: a kemény Tom Sizemore-tól kezdve a buja Kyra Sedgwicken át az telkényeztetett Charles Grodinig. Az egyik frenetikus jelenetben a karaktere, Thomas ide-oda ingázik a négy elveszett lélek között, miközben egy fontos prezentációt próbál a megfelelő irányba terelni. Komikusi csúcsteljesítmény.

Született gyilkosok (1994)

Ekkoriban már kezdte erősen átvenni az irányítást az élete felett a drogfüggősége. A Született gyilkosok-beli alakítása is (a hiperaktív tévés riporter szerepében) egy kicsit olyan volt, mintha végig be lett volna lőve. „Csak a Tessék! és az Ennyi! között voltam ébren” – vallotta be Robert utólag, aki a forgatáson a rendező Oliver Stone-t is az őrületbe kergette sokszor a viselkedésével és a kiszámíthatatlan impróival. Például ő találta ki azt is, hogy a véres ujját, benyúlva a nadrágjába, kidugja a sliccén, mintha egy véres pénisz lenne. Stone először hallani sem akart erről, mondván, ez már túl sok, és tönkreteszi a filmjét ezekkel a hülyéskedéseivel, de aztán mégis úgy döntött, hogy felveszik. Wayne Gale szerepében lehet, hogy túl sok volt valóban, de hogy egy eszeveszett és emlékezetes alakítást nyújtott, az egyszer biztos.

Ally McBeal (2000-2002)

Downey Jr. nem sok sorozatban bukkant fel eddigi karrierje során, igazából csak kettőben. Az egyik épp legutóbbi munkája, a 2024-es A szimpatizáns című miniszéria, amelyben több szerepet is játszik, a másik pedig az Ally McBeal, amelynek 25 epizódjában tűnt fel az ügyvéd Larry Paulként. A jogi vígjáték-drámasorozat 4. évadában csatlakozott Calista Flockhartékhoz, a karakterét pedig Ally az elején összekeverte egy terapeutával. Hamarosan azonban szellemes ugratások és romantikus szikrák csapnak fel kettejük között. Bár Downey Jr. ideje a sorozatban végül rövidebbre sikeredett, mint tervezték, miután 2001-ben a kábítószerekkel kapcsolatos vádak miatt újra letartóztatták (korábban már többször volt emiatt börtönben). Később bevallotta, hogy komoly függőségben szenvedett, miközben a sorozaton dolgozott. Ennek ellenére is lenyűgöző alakítást nyújtott, amiért 2001-ben Golden Globe-díjat és Emmy-jelölést is kapott. A szimpatizánsért egyébként szintén jelölték Emmyre 2024-ben.

Durr, durr és csók (2005)

Színészünk életébe a felesége, Susan Downey hozott megváltást, akivel a 2003-as Gothika című horror forgatásán ismerkedtek meg, és akinek hatására Robert végleg felhagyott a drogokkal, állítása szerint immár 2003 óta teljesen tiszta és józan. Élete vadonatúj fejezete, a tiszta lappal indulása első nagy állomása pedig Shane Black Durr, durr és csók című krimi-komédiája volt, amelynek főszerepére Downey Jr.-t szemelte ki az író-rendező (a napokban elhunyt és szintén brillírozó Val Kilmer mellé), aki egy olyan alakítással hálálta ezt meg Harry Lockhart szerepében, amellyel azóta is azonosítják őt. Bizony, már itt lefektette Tony Stark alapjait. Nem különben pedig a film is csodálatos.

Zodiákus (2007)

David Fincher (Hetedik, Játsz/ma, Harcosok klubja, Pánikszoba, Holtodiglan) 2007-es krimi-thrillere az úgynevezett Zodiákus gyilkos utáni vadászatról szólt, aki a ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején terrorizálta San Franciscót és környékét. Downey Jr. Jake Gyllenhaal és Mark Ruffalo mellett játszott egy olyan újságírót (Paul Averyt), aki kénytelen a mindig magabiztos fellépéséből visszavenni egy picit, amikor a gyilkos őt is fenyegetni kezdi. Egy lesújtóan hiteles karaktercsavarban azt is végignézhetjük, ahogy a figurája egyre mélyebb alkoholos ködbe zuhan az ügy megoldásával kapcsolatos tehetetlensége közepette. Fontos állomás a karrierjében egy fontos (és mindenképpen több figyelmet érdemlő) filmben.

A Vasember (2008)

A kétkedők korábban azt harsogták, hogy az amerikai közönség soha nem fog elfogadni egy olyan szuperhőst, mint Vasember, akit csak a képregényrajongók ismertek. Downey Jr. azonban talán minden idők legjobb szereposztási döntése után magára öltötte a vörös fémhacukát, Tony Starkot pedig egy instant klasszikus popkulturális jelenséggé tette. Nem egyből őt választották ki Jon Favreau-ék (Pofozó pénzmosók, Mi a manó, Zathura: Az űrfogócska), részt kellett vennie egy castingon, de ma már elképzelhetetlen ez a karakter más színésszel. Harry Lockhart nagydumás csibész figuráját fejlesztette itt tovább, csak egy gazdag zseni playboyverzióban. Vasembert összesen 10 filmben és 11 éven át alakította a karakter 2019-es, Bosszúállók: Végjátékban bekövetkezett haláláig, és talán a 2016-os Amerika Kapitány: Polgárháborúban játszotta a legnagyobbat ezek közül. Sherlock Holmest is Stark egyfajta verziójaként formálta meg Guy Ritchie filmjeiben, ami 2010-ben egy újabb Golden Globe-jelölést hozott neki. Az pedig már nem titok, hogy Downey Jr. visszatér a Marvel Mozis Univerzumba, igaz, nem Tony Starkként, hanem a Fantasztikus Négyes ősellenségeként, Dr. Victor von Doomként, alias Doctor Doomként, aki minden bizonnyal sok más szuperhős orra is alá is borsot tör majd.

Trópusi vihar (2008)

A második Oscar-jelölés. Ráadásul egy háborús vígjátékért, amelyben színészünk egy olyan csávót játszik, aki egy csávót játszik, aki egy másik csávót játszik! Ben Stiller fergeteges Trópusi viharában a filmsztár Kirk Lazarusként befestette az arcát, hogy eljátsszon egy fekete katonát a vietnámi háborúban. Nehéz elképzelni manapság, hogy egy fehér színész megússzon egy ilyen húzást, ráadásul még Oscar-jelölést is kapjon érte 2009-ben (Heath Ledger posztumuszdíja miatt nem lett ő a nyertes, de ez rendben is van így). De Downey Jr. tényleg mindent beleadott, nem nyomta fullba a kretént, és szerepben maradt az audiokommentárig. Ekkor már túl volt az első Vasemberen, szóval a poklokat is megjárt színészt ekkor már teljes mértékben visszafogadta a szívébe a szakma és a közönség is.

Oppenheimer (2023)

Downey Jr. végül 2024-ben vehette át élete első Oscar-díját (a harmadik jelölését tudta szoborra váltani), méghozzá Christopher Nolan háromórás életrajzi eposzáért, amelyben a bürokrata gazembert, Lewis Strausst játszotta, aki meg akarta fosztani J. Robert Oppenheimert (Cillian Murphy) az engedélyeitől, amikor az kétkedni kezdett a munkájában a kialakult nukleáris fegyverkezési verseny miatt. Robert most egy teljesen más arcát mutatta meg, egyáltalán nem volt starkos/sherlockos, sőt, szinte felismerhetetlen a kopaszodó ősz hajával és az SZTK-s szemüvegével. Sikerrel tartotta kordában a rá jellemző szarkazmust, hogy egy olyan embert játsszon el hitelesen, akinek a kicsinyessége felfedte a hatalom sötét oldalát.


Link másolása
KÖVESS MINKET: