"Az anyának van egyfajta lelki szabadossága, Rosie-nak lelki nyomora van" – generációs dráma a színpadon
A darab szereplőinek, a 60-as években felnőtt flower generáció tagjainak kell rájönni arra, hogy nem mindenképpen olyan világot hagytak maguk után, amiről feltétlen álmodtak. Kevin és Sandra a világ első élő tévéközvetítését nézve szeretnek egymásba, boldog fiatalokként, bohémságukat pedig felnőttként sem adják fel. Ám mindennek ára van, ezzel pedig lányuk, a Gubik Petra által játszott Rose szembesíti őket, kegyetlen őszinteséggel.
Hibáztathatjuk szüleinket a saját kudarcaink miatt? Miért nehezebb a mai generációnak az élet? És miért nehezebb máig a nőknek? Gubik Petrával szerepéről beszélgettünk.

Messze nem tipikus anya-lánya kapcsolatot láthatunk a színpadon.
Az anyám, akit Péter Kata alakít a darabban, tulajdonképpen egy alkoholproblémákkal küzdő személy, aki csak felszínesen figyel oda a gyerekeire, lefoglalják a saját szükségletei. A szülők próbálnak megfelelni a kor és a társadalmi elvárásoknak, igyekeznek minél tökéletesebben helyt állni szülői szerepben. Feladatuk, hogy felneveljék a következő generációt. Roskadoznak a szülőkként rájuk nehezedő súly alatt. Nagyon ügyetlenek, próbálkoznak, de nem igazán találják meg a közös hangot a gyerekekkel.
Én Rose-t játszom (felváltva Szabó Irénnel), aki tiniként nem kap elég figyelmet, szeretethiányos, zárkózott. Látszólag törődnek vele a szülei, hegedűre járatják, elit iskolában tanul, de valójában a lelkével nem foglalkoznak. Az igazi problémákat besöprik a szőnyeg alá és nem vesznek róluk tudomást.
Rose még inkább kudarcot vall. Ám miközben az utóbbi generációk egy archetípusa akar lenni, ő maga emeli, hogy a kortársai közül ő járt így egyedül. Archetípus ezek után Rose?
Amikor először olvastam a darabot, az utolsó felvonásban lévő monológommal nem egészen értettem egyet, ezt jeleztem is a rendezőnek, Réthy Attilának. Helyenként túl erősnek és bírálónak tartottam. Persze a próbafolyamat alatt azonosultam a szerepemmel és azzal, amit Rose gondol, ami az ő fejében zajlik. Nagyon komoly kritikát vág a szülei fejéhez. De nemcsak őket bírálja, hanem egy egész korszakot, egy egész generációt. Erős társadalomkritikát villant.
Rose talán ott hibázott, hogy túlságosan is engedelmes volt. Mindenben hitt a szüleinek. Vannak lázadó emberek, akik ellenállnak szüleik akaratának, Rose viszont fiatalon maximálisan behódolt. Beíratták hétévesen hegedűre, rátették egy ösvényre és ő ezt az utat járta. Azt mondták neki, hogy folytassa, és minden rendben lesz, ő pedig hitt ebben. Csak évekkel később döbben rá, nem biztos, hogy jó döntést hozott.
Érdekes páros. Itt egy szülőpár, akik nem jók, de próbálnak jót tenni, sikertelenül. És itt egy eminens tanuló, akinek mégsem jön össze, holott mindig azt hisszük, hogy az osztályból az eminensnek fog összejönni az élet...
Én is a jó tanulók közé tartoztam. Mehettem volna bárhova máshova a színi pályán kívül, de úgy döntöttem, hogy engem ez tesz boldoggá. Rosie nem biztos a döntésében, ő inkább sodródik. Végül 37 évesen döbben rá, hogy azt csinálja, amire 17 évesen vágyott, de az nem összeegyeztethető azzal, amire most, majdnem negyven évesen. Nem tud olyan életszínvonalon létezni, amelyben boldog lehetne. A vele egykorú barátai és ismerősei, már családdal és vagyonnal rendelkeznek, ami neki viszont nem adatott meg. Mindezért a szüleit hibáztatja, őket okolja kisiklott életéért.
Nehéz elmondani igazából, hogy ki itt a főszereplő, de az viszont biztos, hogy a legfontosabb mondatok mindig Sandra és Rose szájából hangzanak el.
Igen, mert ők a két nagy ellenfél. Az anya és a lánya. A két női erő összecsapása. Tulajdonképpen van köztük egyfajta vetélkedés, folyamatos feszültség. Rosie mélyen elítéli az anyja életstílusát, de valahol mélyen irigyli is talán. Az anyának van egyfajta lelki szabadossága, Rosie-nak lelki nyomora van.

Iszonyat nagy lelkesedéssel beszélsz erről a karakterről, pedig közben azt érzi az ember, hogy ebben a családban… senki sem szerethető. Meg lehet őket mégis szeretni?
De közben mindent felold a szeretet. Amiről szól is a darab, ami a címben is benne van: Love love love. Igen, vannak veszekedések, nézeteltérések, az egyik családtag bele is bolondul ebbe a családi helyzetbe… De mégis van valami, egy láthatatlan kötelék, amit csak az ért meg, aki ismeri a család fogalmát.
Ha van anyád, apád vagy testvéred a világban, az a kötelék mindig életben van, történjék bármi. Legyetek akármilyen messze egymástól a világban akár fizikálisan akár gondolati síkon, az a kötelék mégis összefűz.
Mindenki a maga hátizsákjával létezik és próbál boldogulni, de az apám mindig az apám (akit a darabban Schruff Milán játszik), az anyám mindig az anyám, az öcsém pedig mindig az öcsém (a színpadon Dékány Barnabás) marad.
Tényleg nem tudnám megmondani, ki az igazi főszereplő a darabban, mert mindenkinek megvan a maga mélysége, a maga története, a drámaisága. Mindenkit meg lehet érteni, felfogni a miértjeit, azonosulni lehet vele… ezáltal pedig meg lehet talán szeretni is, minden csak nézőpont kérdése.
Mennyire tudnak ezzel a történettel a magyar nézők egyesülni?
Tudnak. Ha valaki a művészetre adja a fejét, legyen ez akár színház vagy képzőművészet, valamilyen szinten szolgál. Úgy gondolom, ezt a szolgálatot elsősorban nem az anyagi javak miatt választja az ember. Tisztában van vele, vannak időszakok, amikor jól megy a szekér, de vállalja annak a kockázatát is, hogy bizony adódhatnak olyan pillanatok, amikor össze kell húzni a nadrágszíjat. De akkor is ezt fogom csinálni, mert ettől tudok igazán önmagam lenni, ebben tudok igazán kiteljesedni.
Rose rávilágít arra, hogy amit tizenhét évesen gondolt és várt az élettől, nem egyezik azzal, amire 37 évesen szüksége van. Ilyenkor már inkább a racionalitás lép érvénybe, mint az emóciók. Jönnek a társadalmi elvárások, ketyeg a biológiai óra; legyen családom, házam, kocsim, tudjak elmenni nyaralni, de legyen még a számlámon takarék és tudjak tervezni a jövőre. Véleményem szerint ez egy örök érvényű történet, a valóság, amiben mi is élünk.
Sandra és Rose is ugyanúgy panaszkodnak az életükre, holott két kettő külön generációról beszélünk. Ráadásul sokszor ugyanarról panaszkodnak. A nőknek mindig nehezebb volt, nehezebb lesz? Nem tudunk ezen túllépni?
Van a darabban egy elég erős feminista fennhang is. Anyukáinknak, akik most ötvenesek, anno 25-26 évesen már két gyerekük volt. A mi korunk féregnyúlványa, rákfenéje, hogy igencsak kitolódott a szülési korhatár. A nők jóval később szülnek, mint az előző generációk képviselői. Sok minden befolyásolja ezt a döntést. Később kezdenek családalapításba, lehet, hogy azért, mert akkora építenek karriert, akkor rendeződik a pénzügyi helyzetük, aztán majd jöhet a gyerek.
Nyilván nem véletlenül feszegetem ezt a korlátot a darabban, mint női társaim képviselője. Az anyámnak feszülök és őt okolom azért, amiért arról biztosított, hogy egy nő életébe is beférhet minden: lehet férj, gyerek, karrier, pénz és boldogság is egyben. Ez azonban az én esetemben nem sikerül. Előfordul az életben, hogy valami összejön, és valami nem. A két különböző generáció női képviselőiként, arról is vitatkozunk, mikor volt nehezebb nőnek lenni, nőként megállni a helyünket ebben a világban. Akkor vagy most? A nők helyzete mindig örök érvényű, központi kérdés lesz. Mi vagyunk azok, akik képesek életet adni és világra hozni egy újabb nemzedéket, ez pedig nem kis feladat.
Orlai Produkciós Iroda: Love Love Love
2017. október 5-től a Belvárosi Színház műsorán
Szereplők: Schruff Milán, Nagy Dániel Viktor, Péter Kata, Gubik Petra, Szabó Irén, Dékány Barnabás
Rendező: Réthly Attila
További részleteket a darab hivatalos oldalán és a Facebook oldalán találsz.