Megnéztük az animációs Addams Familyt – való a galád család gyerekeknek?
Egy animációs film manapság nem tud kilógni a sorból azzal, hogy lélegzetelállítóan szép, vagy rettenetesen cuki. Az Addams Family készítői ezért egy teljesen más irányt választottak, megpróbáltak különlegesek lenni, egy groteszk, „Tim Burton-szerű” látványvilággal, amely nemcsak a költségvetésnek tett jót - ha rápillantunk egy képkockára, rögtön tudjuk melyik mesét nézzük.
A karaktermodellek egyediek, különlegesek, az 1970-as rajzfilm képi világát próbálták meg a képernyőre varázsolni, kreatív a megvilágítás, ez segít az amúgy gyengécskébb animációnak, és sok beteg poénnal szolgál a szörnycsalád.
Mi kell még?
Ahol számomra megbukott a film, az a történet. A sztori annyira erőltetetten és vontatottan indul, hogy amikor már ténylegesen történik valami (a 20. perc környékén), akkor sem érzi úgy a néző, hogy sodornák magukkal az események, inkább egy sor szkeccsből
összeollózott Frankeinstein-szörnyet nézünk.
Poénok ugyan vannak, de inkább mellémennek, minthogy telitalálatok lennének. Az alkotók sajnos inkább a mennyiségre, mint a minőségre mentek a viccek terén.
A sztori spoiler nélkül: Addamséket életük folyamán mindig üldözték, menekülniük kellett, míg nem letelepedtek New Jersey-ben egy elhagyatott elmegyógyintézetben.
Élik is szörnyű kis életüket nagy boldogságban,
egészen addig, amíg a mellettük lévő lápot le nem csapolják, hogy egy Született feleségekből ismerős, külvárosi lakónegyedet építsenek melléjük a „normális” emberek. Természetesen ez csak ellentéteket szül a lakópark üzemeltetői és a „galád” család között. Minden klisét felvonultatnak az írók, ami a 87 perces hosszba belefér. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: ismerjük meg a másik oldalt, fogadjuk el egymást,
nem is biztos, hogy mi annyira különbözőek vagyunk,
meg persze a végén kiderül, ki is az igazi szörnyeteg típusú klisé… Nem panaszkodom, gyerekfilm, de mint felnőtt… (mondjuk a családom nem ezt a szót használná rám) bevallom, untam. Miután a cselekmény felpörög, még akkor is majdnem sikerült egyszer elaludnom, és ezzel a véleménnyel nem voltam egyedül. Azt viszont biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy a gyerekek többsége jól szórakozott ezen a „furácska micsodán”.
Nem véletlen a 12-es karika, a morbid humor kedvelőinek vannak gyöngyszemek -
láthatunk utalást a Testrablók inváziójára vagy a Gonosz halottra,
tehát nem mondható, hogy ne lettek volna kreatívak a készítők. Egy jó pár poént magyarázni kellene a kisebbeknek, de nincs rá igazán idő, mert egy másodperccel rá érkezik egy fenékre esős jelenet… Hiába az egy két ütős poén, ha mellé van temérdek gyenge, illetve ha markánsan elütnek a felnőtteknek és a gyermekeknek szóló poénok. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg a felnőtt vicceken a teremben ülők ímmel-ámmal nevetgéltek, a gyerekek az esős-kelős poénokon azért folyamatosan jól szórakoztak. Tehát
hiába a 12-es karika és az „érettebb” humor, ez mégis egyértelműen egy gyerekmese.
Ahol nem tudok rosszat mondani a filmre, az a zene: egyszerűen mesteri módon fűzték bele a történetbe a különféle zenéket. Néha már-már musicali szinten, de nem zavaró módon. Engem kevés dologgal lehet kizavarni egy filmről, de a musicalt sajnos nem tudom értékelni, az a zsáner bizony nem nekem készült. De ebben a mesében egyáltalán nem zavart a folyamatos zenei aláfestés,
kimondottan tetszettek a dalok.
Más kérdés, hogy olyan művészekkel készült a „score”, mint a Migos, Snoop Dogg, Christina Aguilera, Reem, tehát illusztris társaság, aki kedveli a populáris zenét, az élvezni fogja.
Amiért ajánlanám a felnőtteknek is a film megtekintését, az a morbid, beteg, elvontabb poénok és a világbajnok zene. Ha ezeket nem tudjuk értékelni,
egy unalmasabb gyerekmesét köszönthetünk a 2019-es Addams Family-ben.
Lehet, hogy csak a nosztalgia beszél belőlem, de az élőszereplős filmeket Raul Juliával sokkal tisztább lelkiismerettel tudom ajánlani, még akár gyerekeknek is.
