Itt az Abel Label negyedik lemeze 4 éven belül, ezúttal a '70-es évek stílusában

A Fekete tükör egy brit kezdeményezés volt 2011-ben. Megpróbálták Az alkonyzóna hangulatát átemelni az angol Channel 4 csatorna segítségével. 2014 után úgy tűnt, a csatorna nem tudja finanszírozni az emelkedő költségeket, egy pár év kihagyás után jött a Netflix, és új életet lehelt a sorozatba, természetesen mérhetetlen mennyiségű pénzzel karöltve.

Több nagynevű sztár is szerepelt egy-egy epizódban. Sokak szerint ez nem tett feltétlenül jót a sorozatnak, mert sokkal kommerszebb részeket eredményezett. Én nem így gondoltam, alapvetően mindig jól szórakoztam a Fekete tükrön, már ha lehet ilyet írni egy hihetetlenül depresszív műről.

Mert mi is a Fekete tükör? Kell hozzá egy speciális hangulat, az biztos. Egy kegyetlen, maró humorú, sokszor disztópikus jövőt lefestő antológia-sorozat. Ez azt jelenti, hogy az epizódok ugyanazon a Földön játszódnak, de mégsincs igazán kapcsolat a részek között. Zsánereit is folyamatosan váltogatja, az egyik rész horror, a másik sci-fi, de lehet szatíra is.

Sok rész azt mutatja be, hogy ennek az új technológiának milyen felhasználási lehetőségei vannak, és milyen visszaéléseknek nyit kapukat, akár az igazságszolgáltatásban, vagy a szórakozásban. A Fekete tükör nem szégyenlősködik, a sorozat nagy része erősen 18+-os, főleg, ha a brit epizódokat is nézzük. A Netflix úgy érzem, visszavett azért a bemutatott szörnyűségekből.

Eddig minden új évadot ünnepként kezeltem, engem nem idegenített el a piros streamingszolgáltató jelenléte, örültem, hogy újabb részeket tartogat számomra a Tükör. Legalábbis eddig. Az előző évad sem töltött el teljes megelégedettséggel, de úgy gondoltam, ez biztos csak egy gyengébb eresztésre sikeredett. Mostanra viszont elértünk oda, hogy ebben a szezonban több az elmegy/rossz epizód, mint a kiemelkedő rész. A hetedik évad szerintem még gyengébbre sikerült, mint az előző. Az első rész a legerősebb a hat közül.

Tényleg remek rész, a színészek is szuperek, a forgatókönyv ugyan kitalálható, de nagyon hatásos. Egészen meglepődtem, milyen jól sikerült a Mindennapi emberek című rész. Nem teljesen a szokásos agyi szinapszis modult használta, hanem ennek egy „streaming” orvosi verzióját, ami adott valami pluszt az eddig megismertekhez, és tényleg izgalmas nyitányt eredményezett.

Aztán jött a második rész, egy csavaros paranoid thriller, amely ugyan minőségben visszaesés az elsőhöz képest, de szórakoztatásban úgy éreztem, magas szinten tudott maradni. A végén lévő fordulat és a magyarázata ugyan elképesztően bénára sikerült, de az odáig vezető út megéri, hogy megnézzük. Nem kiemelkedő, de szórakoztató darab lett. Ekkor még bizakodtam. Ami rögtön el is tűnt a harmadik epizódra. Itt előkerült a szokásos technológia, csak megint egy másik felhasználási módját találták ki. Ám az alapötlet szerintem nagyon erőltetett.

Akik tudják, hogyan zajlik egy forgatás, azok valószínűleg szörnyülködtek a Hotel Reverie epizódon. Emellett a casting is nagyon félrement. Awkwafina semmit nem tett hozzá a részhez, Issa Rae pedig mint főszereplő színész, aki egy színészt alakít, borzasztó. Egyedül Emma Corrint tudom dicsérni, mint az egyik főszereplőt, aki egy mesterséges intelligencia által alakított színészt játszik. Értem, mi volt a cél, Hollywood aranykorát kicsit dicsőíteni, és a problémáit elővenni, de szerintem ez a rész teljesen félrement. Nemcsak, hogy tisztelgés nem volt az igazi a téma iránt, de a kritika is gyenge volt. A remake-ek feleslegességére is rosszul hívta fel a figyelmet, pedig lehetett volna ezzel mit kezdeni. A vége hatásos, de nem érte meg az utazást sajnos. Itt kicsit alább hagyott a lelkesedésem.

A negyedik résznél egy pillanatra örültem, majd gyorsan elkámpicsorodtam. Én nagyon szerettem a 2018-as interaktív, tévén játszható, különálló kalandjáték részt, a Bandersnach-et. Úgy kell elképzelni, mint a 80-as években divatos kalandjáték-kockázat könyveket, csak tévére átültetett mechanikával. Nagyon érdekes, de maga a történet nem volt annyira jó.

Eléggé hasonló a hangneme és a stílusa, természetesen a kalandjáték-trükkön kívül. Ám itt is elcsúsztak sok banánhéjon. A csavar az első pillanatban kitalálható, a múltban játszódó részekben pedig nincs igazi újdonság, és az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. A színészek jók, de ennyit tud.

A folytatásban megint a szokásos ötletet használják fel új köntösben. Ám itt működik a dolog! Az ötödik részben most egy elhunyt halotti beszédében ad segítséget az agyi chip, egy volt szerelem szemszögéből. Paul Giamatti fiatalkori, első és igazi szerelme elhunyt.

Elképesztően melankolikus és hatásos a sztori. Oda merem tenni a legjobb Fekete tükör-epizódok mellé. Nem a megszokott maró, rosszindulatú történet, hanem a keserédes, szomorkás, drámai darab. Gyakorlatilag az egész egy kamaradráma Giamattival és Patsy Ferrannal, ami nagyon működik.

Végül elérkeztünk a nagy fináléhoz. A duplarész hosszúságú utolsó epizód a nagy sikerű negyedik évad USS Callister című epizódjának a közvetlen folytatása. A sorozat életében ez az első ilyen direkt „második rész”. Hangulatos, de nem tud igazán semmi újat mutatni.

Kicsit olyan érzésem támadt, hogy kötelező volt ez az epizód, mert Cristin Milioti és Jesse Plemons is azóta nagyobb név lett. Emiatt már egy rossz szájízzel kezdődik az egész. A régi epizódból szinte mindenki visszatér, egyedül az érdekes arcú Michaela Coel hiányzik, de ha igazak a hírek, akkor egy másik forgatás miatt nem tudott részt venni ebben. Úgy érzem, a USS Callister: Into Infinity elköveti az összes hibát, amit egy folytatás el tud: nagyobb, hosszabb és totál felesleges. A színészek ügyesek, de itt is ennyit tudok kiemelni. A sci-fi téma működik, a szokásos technológia itt is jelen van, a befejezés próbál nagyot húzni, de nem érzem jónak a megoldást. Kicsit inkább béna.

Tehát összegzésként, ha valaki csak a jó részeket akarja megnézni, akkor elég az első és az ötödik epizódot elindítania. Minden más csak felesleges sallang. Amit nagyon sajnálok. Az igazság az, hogy egyre több jobbnál-jobb antológiasorozat készül, az Amazonos Secret Level, a Tales from the Loop, vagy a szintén Netflixes Love Death and Robot is jobb részeket adott nekünk az utóbbi időben, mint a Fekete tükör az elmúlt pár évadban. Ha sikeres lesz, biztos érkezik majd a nyolcadik évad, de valami újat kellene mutatnia Brookeréknek, mert ez a biztonsági játék túl unalmas, és nem lesz elég hosszútávon. Tényleg sajnálom…

Azoknak, akik nincsenek otthon a gamingvilágban, eláruljuk, miért olyan nagy szám a Minecraft, és miért lett máris ilyen nagy siker a belőle készült egész estés játékfilm, amely mindjárt a bemutatásának első hétvégéjén több mint 300 millió dollárt kaszált a világ mozijaiban. E számok tekintetében furcsa is, hogy csak most, 15 évvel az eredeti játék piacra kerülése után készült csak hollywoodi feldolgozás a kockavilágból.

A Mojang Studios fejlesztésében és forgalmazásában 2011-ben jelent meg a Minecraft egy nyílt világú sandbox videójáték (vagyis nincs konkrét kitűzött célja, szabadságot adva a játékosoknak, hogy maguk választhassák meg a játék menetét), amelyet a svéd Markus Persson indított útjára még 2009-ben, vagyis két évvel a kiadása előtt.

A Minecraft a kiadása óta több mint 350 millió példányban kelt el szerte a világon, ezzel pedig bőven a legtöbb eladással büszkélkedő videójáték a történelemben, a jelenlegi második helyezett, a 2013-as kiadású Grand Theft Auto V-ből is „csak” 210 milliót értékesítettek, a bronzérmes Wii Sportsból pedig 82,9 milliót. Vagyis már majdnem 15 éve óriási az őrület a Minecraft körül, a megfilmesítés jogait megszerző Warner Bros. stúdió pedig természetesen elég jó lóra tett vele.

Ahogy a Super Mario Bros. – A filmből is (a minőségétől függetlenül) hatalmas kasszasiker lett 2023-ban a több mint 1,3 milliárd dolláros mozis bevételével, úgy a Minecrafttól is hasonló szépeket vártak. Eredetileg egyébként Shawn Levy (Éjszaka a múzeumban-trilógia, Vasököl, Free Guy, Az Adam-projekt, Deadpool & Rozsomák) lett volna a rendezője, de ő végül a játék fejlesztőivel való nézeteltérései után kilépett a projektből, mivel úgy gondolták, az ő ötlete nem összeegyeztethető a Minecraft szellemiségével (a kész filmet látva azért kíváncsiak lennénk, mivel állt elő Levy). Így került végül Jared Hess a rendezői székbe, aki eddig főként vígjátékokat készített, köztük is a Nevetséges Napóleont (2004), a Nacho Librét (2006), a Visszanyal a plágiumot (2009), az Áss csodát! (2015) vagy a Lángelméket (2015).

Adott ugyanis egy párhuzamos játékvilág/-dimenzió, ahol a való világból idekerült emberhőseink a kedvükre bányászhatnak blokkokat, amelyekből bármit megépíthetnek, épületeket, fegyvereket vagy egyéb tárgyakat, a lehetőségeiknek csak a kreativitásuk szabhat határt. És természetesen meg kell menteni ezt a világot az invázióra készülő Alvilág-beli gonoszoktól, akik jelen esetben a malacemberek, illetve a vezetőjük, Malgosha. Ebbe az úgynevezett Felvilágba kerül be egy kristálykocka által nyitott dimenziókapu segítségével egy testvérpár, Natalie (Emma Myers) és Henry (Sebastian Hansen), az egykori videójátékbajnoki sikereiből tengődő Garrett (Jason Momoa), valamint az ingatlanos és állatgondozó Dawn (Danielle Brooks), és itt találkoznak a Felvilágban évek óta élő, gyerekként bányászálmokat dédelgető, profi építő Stevel-vel (Jack Black). Erre a kis csapatra vár tehát a feladat, hogy megvédjék a Minecraft világát az alvilági betolakodóktól.

Az Egy Minecraft film legnagyobb problémája, hogy sem nem Jumanji, se nem A LEGO kaland. Pedig adott volt egy több mint fantáziadús világ, amely számtalan vicces és ötletes jelenetre adott lehetőséget, az alkotók azonban megelégedtek az alapokkal, amellett persze, hogy a játék legfőbb és legismertebb elemeit, karaktereit, fajait, fegyvereit és eszközeit belecsempészték a sztoriba. Csak kár, hogy ezeket inkább csupán felsorolják, hogy a rajongók ujjonghassanak (ahogy látni az amerikai mozikból kiszivárgott felvételekből, ujjonganak is), igazán kreatív szerepet azonban nem kapnak a cselekményben.

Jack Black (akivel Jared Hess már együtt dolgozott a Nacho Librében) hozza a szokásos, teljesen őrült és túljátszó formáját, sőt, még énekel is párszor (e kapcsán pedig óriási dicséret illeti szinte állandó szinkronhangját, Kálloy Molnár Pétert, aki csodásan adja vissza Black féktelenségét).

Az Oscar-jelölt Danielle Brookst (Peacemaker – Békeharcos, 2023-as Bíborszín) eléggé a háttérbe tolták az alkotók, a két ifjú főhős (Myers a Wednesdayből, a Családi csereberéből vagy a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz sorozatból lehet ismerős, Hansen pedig A kegyelem árából vagy a Lisey történetéből) pedig a fiatal közönség bevonására szolgálnak, és abszolút az első, 1995-ös Jumanji-film árva testvéreire (Kirsten Dunst és Bradley Pierce) emlékeztetnek.

A készítők jobban figyeltek a gyerek- és tiniközönség igényeire (kétségtelenül ők a célközönség), így a felnőtt nézők gyakran ásítozhatnak majd a moziba kísérgetés közepette a gyermeteg poénokokon, nekik sajnos nem sok ínyencséggel szolgálnak. Ezt erősítendő, a látványvilág nagyon színes, nagyon csiricsáré, de visszaadja a játék vizualitását, nyilván passzolva a durván pixeles stílust. E tekintetben nem lehet panasz, a CGI, ha nem is csúcsminőségű, teljesen korrekt ahhoz, hogy ne zökkentse ki a nézőket a történetből, amely azonban nem sok meglepetést tartogat.

A siker persze önmagáért beszél, s így bizonyosan kapunk majd belőle folytatást is, reméljük, az alkotókat akkor már nagyobb cuppanással csókolja majd homlokon a múzsa.

A Fehér Lótusz című HBO-sorozat hangulatát idézte meg a Saturday Night Live legújabb paródiája, amelyben Donald Trump, Vlagyimir Putyin és Ivanka Trump is szerepet kapott – írja a 24.hu. A White Potus című szkeccs a politikai élet szereplőit helyezte be a népszerű sorozat világába.

A rövid jelenet középpontjában Donald Trump áll, akit James Austin Johnson alakít. A karakter a Fehér Lótusz egyik visszatérő szereplőjének, a Ratliff család fejének helyére került, akit az eredeti történetben bűnügybe keveredés, gyógyszerfüggőség és az anyagi leépülés jellemez.

A szkeccs egyik jelenetében Trump álmatlansággal küzd, és egy thai luxusszállodában fegyvert szegez Uncle Samre, miközben azt mondja:

A helyzetet végül a félmeztelenül megjelenő Putyin próbálja elsimítani.

A paródiában több közismert karakter is feltűnik: Scarlett Johansson alakítja Ivanka Trumpot, aki az anyagi javakhoz való ragaszkodásáról ismert. Jon Hamm Robert F. Kennedy Jr.-ként jelenik meg, míg Melania Trump affektáló stílusban, Trump fiai pedig kissé korlátolt szereplőként szerepelnek.

A Saturday Night Live White Potus című szkeccse egyszerre idézi meg a Fehér Lótusz képi világát és hangulatát, valamint Donald Trump politikai tevékenységének jól ismert elemeit.

Az Újzenekar a nyolcvanas, kilencvenes évek dalközpontú, alternatív rockzene hagyományait eleveníti fel, sajátosan egyedi tálalásban. Poetikus tánczenéjükben szó esik minden fontos dologról, ami életünkben adódhat, a II. János Pál pápa téri ingatlanhelyzettől a melotonin jótékony hatásain keresztül a háttérhatalomig, Lucifertől az 5G-ig.

Ezért elhatározták, hogy néhány élőben már jó ideje játszott dalukhoz klipet is készítenek. Ezek közül kettőt mutatunk be ebben a cikkben, a szövegíró-frontember, Cseh András kommentárjaival.

Starsky és Hutch:

„Egy próba szünetében arról beszélgettünk Jokival, a dobosunkkal, hogy milyen kevésre emlékszünk gyerekkorunk tévésorozataiból, pedig hány száz órát eltöltöttünk előttük. Aztán visszamentünk zenélni, és lett ez a szám Starsky-ékról, aztán egy másik számban megemlékeztünk Derrickről és a Klinikákról is. Sajnos iszonyú mennyiséget kidobtunk a fekete-fehér tévé előtt ülve így a gyerekkorunkból... Amúgy a szám középrésze (jelen esetben az öreg nénis epizód) koncertről koncertre új, mindig azt mondom, ami éppen eszembe jut.

Molnár Botond basszusgitárosunk pedig egyszer csak készített rá egy klipet, közben gondolom körülugrálták a gyerekei, és tovább halogatódott a határidős munkája, ennek a feszültsége érződik is a képsorokban. A filmben szereplő további akciójeleneteket az én gyerekeim csinálták.”

Vérrokonom:

„Én egy olyan moziban élek, miszerint a halálunk után is vagyunk. De mi történik ilyenkor a vérrokonsággal? Ilyesmiről szól ez a dal. András Tamara barátunk nemrég meglepett minket ezzel a klippel, a saját ódon családi super 8 as szalagjaiból vágta össze, és hát nekünk nagyon tetszik.”