A Viszkis - Kegyetlenül profi film készült Ambrus Attila történetéből
Most akkor sajnálnom kellene?
– teszi fel a kérdést Bartos László nyomozó (Schneider Zoltán) Ambrus Attilának, vagyis a Viszkis rablónak (Szalay Bence) aki az elfogása után a kihallgatáson keserű gyermekkoráról kezd mesélni neki. Költői kérdés ez, amire nem is vár választ a bankrablótól, sokkal inkább a nézőkhöz szól vele: hozzánk magyarokhoz, akiket a 90-es évek végén lázban tartott Ambrus Attila rablásainak története.
Azt, hogy a „Viszkist” rablásai idején a vállára emelte a média, hogy izgatottan követte „pályafutását” az egész ország, talán még azok is tudják, akik még nem is éltek a 90-es években, és csak a moziban ismerkednek majd meg Ambrus Attila történetével. Szintén köztudott, hogy a bankrabló „sztárstátusza” heves vitákat generált már akkor is, illetve generál ma, a film elkészülte kapcsán is, ezért Antal Nimród forgatókönyvíró-rendező és a film készítői értelemszerűen nem hagyhatták figyelmet kívül a kérdést:-
ki volt Ambrus Attila? Köztörvényes bűnöző vagy modernkori Rózsa Sándor? És egyáltalán: „normális” dolog sztárolni egy bűnözőt?


Természetesen utóbbi kérdés nem újkeletű: a tömegek mindig is félelemmel vegyes ámulattal tekintettek azokra, akik meg merték lépni, amit ők nem: hogy felülkerekedjenek a rendszeren, és elvegyék, ami – szerintük – jár nekik. Azt pedig már Robin Hood vagy – hogy egy modernebb példát említsünk – Bonnie és Clyde óta tudjuk, hogy két szempillantás alatt képesek vagyunk hőst, sőt sztárt faragni azokból, akik a törvényen kívüli utat választják.
Nem csoda hát, hogy a mai értelemben vett gengszterfilm immár csaknem 100 éve töretlen népszerűségnek örvend, és az sem véletlen, hogy keletkezése éppen az 1920-as és az 1930-as évek fordulójához, vagyis a nagy gazdasági világválság idejéhez köthető, amikor a nincstelenek pillanatok alatt képesek voltak azonosulni a semmiből jövő, de a világ tetejére vágyakozó antihősökkel.
Valami hasonló történt Magyarországon is, amikor a rendszerváltás és Ceaușescu halála után az emberek egy jobb világban reménykedtek, a vadkapitalizmusban azonban sokuknak a létbizonytalansággal kellett szembenézniük. Ekkor lépett színre a Viszkis, aki a média hírverésének köszönhetően sokak szemében a rendszerrel való szembeszállás megtestesítője lett.

Na de milyen is lett az év legjobban várt magyar filmje?
A nagy visszatérő Antal Nimród szerencsére nem faragott hőst a Viszkisből, ehelyett olyannak mutatta be őt, amilyen vélhetőleg a valóságban is lehetett: egy fiatal srác, aki egy nap elkeseredésében bankrablásra adta a fejét, és idővel annyira megszerette a pénzt, a fényűző életet, hogy többé nem volt képes leállni.
Antal ugyanakkor tudta, hogy nem dokumentumfilmet készít, így szabadkézzel bánt az alapanyaggal, és ahol szükségét látta, dramatizálta is az Erdélyből Magyarországra szökő, majd ott bankrablóként hírességgé váló Ambrus Attila történetet. Nem minden esetben meggyőzően. A már felemlegetett kérdés („Most akkor sajnálnom kellene?”) nagyon időszerű a filmben, amely a szögegyenes életrajzi mozikat idézve a sanyarú gyermekkor részletezésével kezdődik, mintegy igazolva, miért vált bűnözővé Ambrus a későbbiekben.



Szerencsére azonban a film hamar talpra áll, köszönhetően a következetes történetvezetésnek:
Antal Nimród forgatókönyvén látszik az a profizmus, ami – tisztelet a kivételnek – annyira hiányzik a magyar filmekből: Antal tiszteli, érti és művelni is tudja a műfaji filmet, és nem akar mindenáron túlmutatni önnönmagán.
Szinte hihetetlen, hogy A Viszkist ugyanaz a rendező jegyzi, mint a 2003-as Kontrollt: míg utóbbi csak úgy csapongott a különböző hangvételek és műfajok között, addig A Viszkis szögegyenes emelkedés-bukás narratívát követ. Látszik, hogy egy érettebb, higgadtabb, Hollywoodban edzett rendező művét látjuk.
A film Antalon kívül nagyon sokat köszönhet a címszerepet alakító, kvázi ismeretlen Szalay Bencének is. Szalay kiváló a főszerepben, éppolyan magabiztosan hozza a megszeppent fiatalt, mint a hősszerelmest vagy az adrenalinfüggő bankrablót, csibészes sármjának köszönhetően pedig bármilyen helyzetben képes kivívni a szimpátiánkat. A Viszkis egy kevésbé rokonszenves főszereplővel kudarc is lehetett volna, Szalayra azonban – sőt, általában az egész színészgárdára – egy rossz szavunk nem lehet.


Végezetül pedig néhány szó az akciójelenetekről:
Antal Nimród nem túlzott, amikor azt mondta, hogy ilyen film még nem készült Magyarországon, A Viszkis akciójelenetei ugyanis vérprofik.
Magyar filmben legutóbb Mundruczó Kornél Jupiter holdjában láthattunk hasonlóan lenyűgöző jeleneteket, de Antal Mundruczóval szemben vállaltan közönségfilmet forgatott, így az akciójelenetei is hagyományosabbak, egyben dinamikusabbak.
Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy az előzetesek ebből a szempontból némiképp megtévesztőek voltak, A Viszkis ugyanis távolról sem akciófilm. Egy teljes órát kell várnunk arra, hogy Ambrus Attila belépjen abba a Villányi úti postahivatalba, ahol az első rablását elkövette, és a rablásokból a későbbiekben is csak a kulcsfontosságúakat látjuk. Kárpótlásként amikor Antal rákapcsol, attól az állunk is leesik.




Összefoglalva, ha egyetlen szóval kellene jellemeznünk A Viszkist, azt kellene mondanunk, hogy
egy végtelenül profi magyar filmmel van dolgunk, ilyet pedig ritkán mondunk egy hazai közönségfilmre.
Azok sem tévednek azonban, akik a soraimból kiérezték, hogy azért nem vett le 100 százalékban a lábamról Antal Nimród filmje, és hozzám hasonlóan sokan lesznek olyanok, akik szerint egy kicsivel több játékosságot is elbírt volna a Viszkis története. Antal filmje ebben a formában kifogástalan szórakoztatás, de olyannyira ismerős panelekből építkezik, hogy nem marad eléggé emlékezetes. Tartsuk azonban észben, hogy egy milliárd forintos presztízsfilm pereg a szemünk előtt – annak ugyanis kiváló.
Kattints a film előzeteséhez!